MÁSODIK FEJEZET • Galamb a varjúfészekben
MÁSODIK FEJEZET • Galamb a varjúfészekben
Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak, és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örök életű leszen a földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sírásók fejszével ásták meg a sírt a hegyoldali kis temetőben.
– Prihodáné is rosszkor halt meg – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, amit idekünn tölt a temetőben.
De hát Prihodáné már nemigen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerű lelke bizonyosan ott járt már akkor, ahol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. Ahol nincsen nyomorúság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott, a toporci temető akácfái között egy új síron, amelyre egy didergő, vékonyka növendékleány sírva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.
Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, amilyen árván csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hír. Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólították el a világból, bizony azt nemigen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, aki háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszínű arcát:
– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négy lovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény18 tótokról, akik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok közül választotta az Úristen?
Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanító, Kusnya György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan merítette Kusnya uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betűt, azonkívül ő volt az, aki legszebben énekelt a templomban.)
A világot járt kovács beszédére így felelt Ancsurka:
– Nem lehet az, hogy az én édesapám éljen. Nostyek Péter, Szalon György meg Jánoska, akik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én édesapám pedig egy dollárt sem küldött.
Korinszki a fejét csóválta:
– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az is lehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…
– A hajójegyet – rebegte Ancsurka, és boldogan sietett haza az anyjához.
Így csurrant-cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők múltak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várva várt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint józan, s így történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:
– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is vigyázz magadra, sohase felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár új bocskora valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.
Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés után egy-két napig meghúzódott a szomszédoknál. Sírdogált, melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, amíg valaki azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, aki gyerekkora óta szakadatlan munkában van. Elbírja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, amit tehet. Egy piros abroszba kötötte19 a holmicskáját, még azt is, ami az édesanyja után maradt reá. A batyut a nyakába kerítette, aztán otthagyta a falut. Amikor a falusi dűlőútról a nagy országútra ért, ott találta a feszületet az út szélén, rajta a megfeszített Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, amikor ilyen nagy út előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából, odatérdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó, és a nagy hidegben dideregni látszottak a Megfeszített mezítelen tagjai. Valami jólelkű vándorlegény ugyan egy rongyos, színehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszített szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajon nem pillant-e reá csak egyetlenegyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjúcsapat szállt fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
– Hó! – kiáltott az, aki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagy bundás úr, akinek a bajusza fehér volt a zúzmarától vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehér bajuszú úr hátrafordult:
– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta rekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?
Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A Megfeszített még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett, és megpillantotta ott saját ványadt, ócska bocskorait.
– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
– Akkor egy úton megyünk – kiáltott a fehér bajuszú úriember. – No, ülj föl íziben, ide hátra, János, segítsd a kisleány batyuját.
A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegítette Ancsurkát, meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehér bajuszú úr nem sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyű szánnal. Csak úgy porzott a hó a nyomukba.
Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)
– Szállj le, kislány, Isten áldjon – szólt a fehér bajuszú úr, egy pillanatra megállítva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már tovább-iramodott, és csakhamar el is tűnt a piac túlsó oldalán, amerre az országút kifelé visz a városból.20
Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, amelyiket keresett. Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, sűrűn meglátogatta, már csak az új bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, amely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyílni, kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyúlni, amely egy réz oroszlánfő szájából lógott ki. Meghúzta a karikát, és odabennn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a falhoz.
Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs a zárban, és a kapu kinyílott Prihoda Anna előtt.
A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, aki bozontos szemöldöke alól éles pillantást vetett a leánykára. Nagy szakállú, igen nagy orrú, báránybőr sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.
– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen
Ancsurka megigazította a fej kendőjét, és halkan mondta:
– Öreg nénikémhez jöttem.
A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.
– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.
Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát. A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megfordította a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka kezét.
– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint ahogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky úr nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.
A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.
– Megállj csak. Még azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd csak, öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nemigen szoktak csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky úr.
A törpe bőbeszédűsége talán sohasem ért volna határt, ha ebben a21 percben ki nem nyílik a konyha ajtaja, és Marczinkáné meg nem jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öregasszony.
– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.
Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:
– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.
Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:
– Öreg Mik.
A vén szolga ijedten fordította a fejét a hang irányába.
– Jövök, jövök – kiáltotta, és rövid, görbe lábszáraival fürgén iramodott fel a kőlépcsőn.
Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól fél szemmel az emeletre pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kíváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a színes üvegű ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan beszélt:
– Ülj le itt, és melegedj… Tedd le a bocskort, mindjárt hozok újat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, amilyenben a lublói Mária járhatott akkor, amikor ezen a tájon lakott.
Megsimogatta a leányka arcát.
– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, amikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlítanál te ahhoz a Máriához?
Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:
– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.
Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka szavait:
– Meghalt – ismételte hangosan.
Az öreg Marczinkáné erre sírva fakadt. Sírt, sírdogált, talán nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére kisírhatja magát.
– Istenem – sóhajtott –, ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.22
Ancsurka azalatt fölmelegítette dermedt tagjait a kályha lobogó rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőből. Riminszky jókedvében a vármegyét befűthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.
Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, amit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, gyermekfej nagyságú lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy óriási batár, amelynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket megette a rozsda, a szíjak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak ezen a határon utoljára a Riminszkyek, talán még herceg korukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!)
Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer a batárba beleülni.
Marczinkáné már jött az új bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még ők sem húzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros bársonnyal, csillogó arannyal kihányva, mintha tündérkezek varrták volna.
– Jaj, be gyönyörű! – kiáltott fel Prihoda Anna, és belepirult az arca.
Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.
– Bizony gyönyörű! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az öregúr. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öregúr. Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld te egészséggel.
Letérdepelt Ancsurka elébe, és felhúzta a lábára a bocskort.
– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisasszonykának – jegyezte meg. – Talán bizony az Úristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a lábát adta neked, és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.
– A vállam is fehér – mondta Ancsurka, és elpirosodott. Marczinkáné megcsóválta a fejét:
– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?
A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörű holmiban,23 de aztán úgy megszokta, mintha egész életében aranyos bocskorokat viselt volna.
Az öreg Mik köhögése hallatszott kívülről. A nagy szakállú törpe fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a bocskorokon, és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még sohasem látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre. Aztán hízelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.
– Megmondtam, ugye, előre? Az én gazdám, nemes Riminszky úr semmi egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, aki a kapun csöndített. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky úr mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem káromkodik, és nem iszik…
– Ej, ej – dünnyögte közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, ami nem igaz. Az Úristen úgyis tud mindent, neki hiába hazudozol…
A törpe elvörösödött.
– Csak vénasszony ne volna a világon – morogta elvörösödve. Aztán keményen rárivallt Marczinkánéra:
– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.
Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.
Marczinkáné, amilyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve tipegett fel a lépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az emelet felé bökött.
– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky úr, a legjobb ember a világon. De csak addig, amíg öklével az asztalra üt. Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakáknak hívták, Zakák Pálnak, lelkecském –, úgy megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalábbis olyannak nem jó, aki félti az életét.
Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nemigen érzett valami nagy félelmet a szívében, mert a törpe minden erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatú, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, amely csizma magas szárával mintha24 arra lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas szárú csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. A derekán széles bőrszíj volt, amelyen még ott fityegett valami maradványa a szíjhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze néha odatévedt.
Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására hozni.
– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony – tudom, nagyon sokat szokott fecsegni –, azért énrám mégiscsak nagy szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, amit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkű nagy lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerű lakatosok akadnak arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot, és így szólt hozzám:
– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a vitézi próbát.
Szóról szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky úr, akinek több őse volt vajda, mint nekem hajam szála van. Megnézem a lakatot, forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem nyílt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle titkos zárakhoz. Nem nyílt a lakat, sehogy sem nyílt, öreg Mik, mondom magamban, ha az ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a lakatot…
Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe csúnya grimaszt vágott. Dohogott valamit a szakállába, és megfordult.
– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öregasszony. – Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, aki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az Úristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…
Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.
– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél Podolinban Mikoviszki Mikics?– dünnyögte elkeseredve, és elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig.25
– Az úr azt parancsolta – szólt Marczinkáné –, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az úr azt mondta, minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országúton? Vajon minek?
A leányka arcába nézett, és elgondolkozva folytatta:
– Igaz, vajon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová mennél?
A törpe, aki eddig az Úristennel vitázott magában, most szintén megszólalt, és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:
– Hová mennél, he?
Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szívében felmerült a toporci keresztút Krisztusának lehunyt szemű arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét, és íme, mégis meghallgatta, és már gondoskodott is róla, hogy el ne tévedjen a nagy havas világon, amelyből Ancsurka eddig csupán annyit ismert, amennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen túl vajon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, amikor a kályhában lobog a rőzseláng, és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy útszéli szalmakunyhóban kínálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem hálatelt szívvel kellene-e gondolnia a jó Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és Mikkel, akitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy ezentúl csak olyan dolgokat fog elmondani, amely dolgokról az Úristennek is tudomása van. És, ami a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, amelyet talán vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a tekintete, s a két szeme megtelt könnyel.
Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:
– Hová csavarognál, hé?
…Így került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjúfészekbe.26
