HARMADIK FEJEZET • Egy igazi embergyűlölőről
HARMADIK FEJEZET • Egy igazi embergyűlölőről
Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat – ne legyen búvóhelye a kurucoknak –, de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, amikor lehet. A bűnösre vár a törvény vasmarka, de mit ér az a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bűnöst, ha elébe kerül? A bűnös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tűnniök az ország mappájáról, és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymás után omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, amidőn a nagyurak saját ágyúikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyúk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyú, ha a várúr megharagszik. Elnémult a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött, és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, amelyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold sohasem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kútjának fenekén, mint akkor, amidőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejű kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonnyal pipázgattak, iddogáltak, dalolgattak eleget ők is, amint rendes úriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, akik nagyszerűen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyű, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán, és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárterítőket hímező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetne, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háborúról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben, és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.27
De hát lehet – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében, és én fantáziálok, amidőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sínylődő foglyok merülnek fel a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, ahol a malacok és baromfiak között a várúr gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiúkkal; ahol a jókedvű várasszony számon tartja kedves tyúkjának tojásait, s a várúr estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hízók gerincét.
A várak elpusztultak, a várurak eltűntek, és így nem tudható teljes bizonysággal, hogy hol van az igazság. Azazhogy a várak nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egy-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, ahol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár, Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, amilyennel valamikor a cseh rablók megrakták a felső-magyarországi hegycsúcsokat. Bástyái, tornyai nemigen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épített falai.
Régi krónikák szerint a vár különös fennmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska – a hazáé volt, és az odavaló tótokat a lublói szolgabíró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabírónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére építették volna a sastanyát a vár építői. Építette bizony azt saját úri passziójából valamely régen megholt nagyúr. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyú, sokezüstű ember, aki ezen beszédes ércek nyelvén értette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.
A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradt épen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között.
A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is úgy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja, és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, sohasem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre vagy pörlekedő szomszédokra.
S így Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon – ez a nemzetség is lakta a várat – nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesúrra, és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is – lovagias ember volt –, hogy a hadüzenet után összegyűjthesse a hadait. De a földesúrnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesúr tehát megugrott a hadak elől, és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifújta mérgét, és a háborúból semmi sem lett…
A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul jobban megviselte az idő. Amint az emberek nem élhetnek örökké, úgy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából építették. A falak nagy része összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban húzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestül lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjúnak még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt.
Mégis volt lakója e magányos, elhagyott romnak – igaz, éppen olyan lakója volt, aki teljesen idevaló volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hívták. Többet nemigen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, aki előtt ismeretes volt, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozott – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.
Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániát – az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várúr olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, amelyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tódítanak vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várúrról semmit sem jegyez föl a történelem, és így azt kell elfogadni, amit rejtélyes személye felől a legendák mondanak.29
A legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.
Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, ahol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményítették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amúgy bolondjában, vajon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tiszta eszű ember. Hóbortos futóbolond volt, aki végigtivornyázta az életet. A nizsderi várban évről évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit, és ugyanígy fogadta fel egyik-másik vendégét.
Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát, és csapra üttette a hordókat, amelyeket hosszú szekereken lengyel zsidók hoztak a Hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várúr hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalábbis vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, aki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell tudni annak, aki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól raja szabott esztendőket; legalábbis kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabírósághoz.) No hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte útjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvűen irányították szekerük rúdját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint vég nélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron,30 ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemesternek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, amely ilyenkor kedves nótáját fújta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, ami éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráordított a cselédjeire:
– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek íziben az országútra; amelyik hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.
A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országúton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan híre volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjúk is. Kavaczky napról napra veszített az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszerítette felhúzott sárkányú pisztollyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt, és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, amelyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, akik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából, és a kántort megcélozta:
– Iszol, barátocskám, vagy meghalsz.
Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, amíg össze nem rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrúgta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országútra.
– Ne lássam a dögöt – mondta utálattal.
Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azazhogy részegnek elég részeg volt (Úgy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem bírt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, amelyet kis fonott fűzfavesszőből való takarókban szállítanak, úgy itta, mint a vizet. Egyik sem volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyér szakállú, feldúlt vonású arcnak mindegy volt, hogy milyen a színe. Elaludt ott helyben a borozóasztalnál, de csak fél szemmel aludt. A rezesbandának akkor is fújni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek.
– Fújjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen31 egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én most ezt az álmot?
A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszú sarkantyús lábával elrúgta maga elől az asztalt:
– Gazemberek vagytok – kiáltott a bandára. – Miért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszút állhattam volna őseimért.
Valami korhely vándortanító ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek, és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.
– Meglássátok – mondta olykor a környezetének –, nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig útjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meghagynák halni az utolsó Kavaczkyt.
A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.
– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha –, pedig mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.
Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országúton. Az asszonyoknak a váron kívül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad –, a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, amíg az ebrúdon dobatta ki őket végezetül.
A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…
…És eljött az idő, hogy a híres kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, aki a helikont fújta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kívül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománnyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.
A cselédek nem fogtak vendéget az országúton, mert már nem voltak32 cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást, és egymás után ürítgette a boroskupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. Amíg a vak trombitás megpihent, hogy kifújja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.
– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, aki eltemetne.
A vak ember megnyugtatta:
– Hát a szolgabíró mire való?
Kavaczky lehajtotta a fejét:
– Igaz, Péter bácsi, a szolgabíró arra való. Fújjad hát tovább…
Egy újabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:
– Igen ám, de nem volna, aki megsiratna!
– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.
Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
– Ezzel is rendben volnánk.
Dühös havasi hóvihar zúgott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dúdoltak búgó hangokon, az ablakok, ajtók megreccsentek. Kavaczky egy újabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:
– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, amikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?
Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrökönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, amire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.
– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozíció lehet, ahová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.
Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába, és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.
– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.
Megborzongott, talpra ugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, aki egykedvűen billegtette szerszámját.33
– Bátyikó – kiáltott rá –, hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak úgy hirtelen meghaljon, mint ahogy a mécsest elfújja a szél? Hallottál-e már olyant?
– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, amelyen a lakodalomból jött, és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifjú asszonyt.
– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvűen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én úgy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket…
– Elég nagy baj az neked, uram – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kívánja a mellem..
Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyús csizmájával.
– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én anélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni sem felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető.
Kitárta az ajtót, és kitaszította rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc múlva újra szüksége lesz rá. Meghúzta magát a várudvar oszlopai alatt, és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.
Egyszerre újra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farkasbőr bunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek mintha közvetlenül a vár tornyai fölött lebegnének, a zúgó szél az arcába vágta a havat. Behúzta az ajtót maga után.
– Uram – kiáltott a zenész –, hová mégy ebben a kísérteties időben?
– Megyek – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, amíg valakit nem találok, akinek a váramat hagyhassam, mert én nemsokára meghalok.
Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A vihar zúgásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.
A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabált:
– Hé, ébredj, vén arkangyal! Fújjad, fújjad, hogy beleszakadj.
A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos34 ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fújni kezdte Kavaczky kedves dalát, és Kavaczky mély medvehangján dúdolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett.
A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyval valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, amíg aludt. Valami rendkívüli változáson ment át, amelyet még sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky. Az ördög bújjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital?
Mindig hangosabb lett, és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, akinek a kupájához hozzáütötte a magáét.
– Sohase láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki úgy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, aki eljött értem. Itt vagyok, pajtás, elvihetsz.
Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény dongott a diófa asztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngéstől:
– Úgy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi úton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, aki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy egyik se vagy a kettő közül. Te vagy az ördög, aki eljött az utolsó Kavaczkyért.
Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapíthasson valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott, Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:
– Fújjad, vén gazember, talán utoljára fújod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.
A vénember fújta. A legenda szerint három napig fújta, mindig fújta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:
– Tudom – lihegte –, hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök,35 beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyílik, és te kénköves füst között visszamégy oda, ahonnan jöttél, a pokolba.
Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.
A harmadik napon – a vak ember már félig aludott és fújta, fújta még álmában is – Kavaczky lebukott a székről.
– Végem van – hörögte.
Majd teljes tüdejéből ordítani kezdett:
– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.
A trombitás kitárta az ajtót, és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kívül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfa ajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.
Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték, és a medvebőr pamlagra fektették.
– Hívjátok a tisztelendő urat a faluból – kiáltott Pohánka János, az udvaros.
Kavaczky révedezve nézett maga elé.
– Hívjátok – mormogta –, de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem nincs gyónnivalóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hívjátok el a tisztelendő urat. De hívjátok Korubányt is, a bírót. Tanúkra van szükségem, végrendelkezem.
A cselédek elfutottak. Valamelyik meghúzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:
– Most hal meg az utolsó Kavaczky.
Beletellett két-három óra, amíg a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi bíró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várúr. De ha nem is tudták volna a hírnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul húzták a Kavaczky rendeletére.
– Ha már nem szólhatnak az ágyúim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.
A szomszéd szoba ajtaja nem nyílott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyílott…
A várúr arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs.36 A pap és a bíró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.
– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a faliszekrényben van papiros. Korubány, írd, amit mondok.
Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, aki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszítette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.
– Vissza, emberek – kiáltotta. – Itt a kolera…
A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be néhány bátor ember.
Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószínű, hogy itt, tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:
– Bolondság, tisztelendő úr… Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a bíró?
A bocskoros falusi bírót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.
– Írjad!
A bíró reszkető ákombákomokkal írta, amint Kavaczky meggondolt hangon, ünnepélyesen diktálta:
– Én, Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta ésszel végakaratomként rendelem…
Fölemelkedett a medvebőrről, és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyílott.
– Rendelem – ismételte.
A bíró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami imádságot mormogott magában. A haldokló folytatta.
– Hogy mindennemű ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségbe szálljon egyetlen örökösömre…
A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:
– Pogrányi Sámuelre.
A bíró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.
– Pogrányi Sámuelre – ismétli Kavaczky erős hangon.37
Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:
– írjátok alá a neveteket.
Megtették, amit parancsolt. Kovik János szép gömbölyű betűkkel kanyarította oda a nevét a végrendelet alá. A falusi bíró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.
A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyűrűjét. A pap viaszt melegített egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyűrűjét. Aztán megkapta a tollat, és neki vetette a papirosnak. A toll fröccsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, amíg dülöngőző betűkből össze nem állította a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.
– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik tisztelendő úr.
Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett, és felnyitotta azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a bíró kíváncsian furakodott nyomába. A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, bútorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette, és megforgatta a kezében.
A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a bíró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról, és holtan nyúlt el a szoba keményfa padlózatán.
Kavaczky mozdulatlanul feküdt.
A pap szívére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatózott.
– Megtért örök nyugalomba – mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan sírtak, legalább egyszer kisírhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitáját, és halkan fújdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.
Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.
A Kavaczky ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyosóra. Aztán – mert talán senki sem járt arra – lehunyták a szemüket, és aludni mentek sok száz esztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött vele.38
De hát a legendának vége lett.
Kornidesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a telekkönyvnél, járásbíróságnál és még mindazokon a helyeken, ahol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kísérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt új tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz úr rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nemigen volt kedve törődni senkinek. Az új gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött, és többé hír sem hallatszott felőle.
A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz híven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem gurítottak hordós borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfújván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várúr ezüst húszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, akik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből, és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jeges fürdő, amely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyús csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették, és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténként nem raktak máglyát az udvar közepében dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, amelyekkel a sötét hosszú folyosókat világították. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szűrődhetett az éjszakába. A vak trombitás, aki az új birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbízatott, hiába világított volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várúrhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetítette a várúr parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a legendákra – éppen ellenkezője volt az új várúr a réginek. Amíg az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár új birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az Alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, aki szörnyen lenézte azt a görbe országot, ahová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból, és a szamarak39 ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az új várúrról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, amelyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, színes kendőben, csizmában ült, és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabíró, pap, még több… A szolgabírónál is nagyobb úr volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékítette. Segített a szűkölködőkön, és köszönetet nem fogadott el érte:
– Sámuel úr parancsolta – mondta egyszerűen.
A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel úr néha a legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát, és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várúr erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről, és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat a várúri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott, és Veszelka Jánost elítélte:
– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.
Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost, és rámérte a huszonötöt, akárhogyan tiltakozott ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:
– Így jár mindenki, aki az erkölcsök ellen vét.
A szamaras kordé továbbgurult a hatalmas asszonnyal, és a tótok alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, amerre gurult.
Máskor Kranyokán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerű földmíves abban találtatott, hogy a parasztokat mindenféle új eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanús ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott, és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.
Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a piros szoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:40
– Szép asszonyság, mit parancsol a várúr?
Komárominé kihirdette a várúr parancsát.
– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.
Krumpli Györgyöt csakhamar előkerítették. Éppen csizma volt rajta, és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihívólag vitette magát az asszonybíró elé.
– Én gentleman vagyok – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki parancsol nekem.
– A nizsderi várúr – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!
Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tíz körméről, és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző.
A delikvens fogcsikorgatva tűrte a botütéseket, amelyeket maga a kranyokai bíró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubányi János is.) Aztán talpra állott, és ökölbe szorította a kezét.
– Megkeserülöd ezt, nizsderi uraság! Megyek a szolgabíróhoz. Egy szabad polgárt nem szabad bántani.
Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.
– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.
Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkívül volt a dühtől, fájdalomtól.
– Ügyvédet fogadok – ordítá. – Majd megmutatom nektek, hogy ki vagyok én!…
Komárominé egykedvűen vont vállat.
– Még huszonötöt – mondta nyugodtan, és megindította a szamarakat.
Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várúr saját külön szolgabírájának veszedelmes híre volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az ítéleteket, amelyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, amelyről a nizsderi várúr másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, amely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, ami közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó41 Kavaczky idejében, amikor a bor patakokban folyt e tájon, nemigen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az útszéli fa is. A tótocskák, akik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszt. Ha a várban szólott a rezesbanda – márpedig az mindig szólott –, boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapra vert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.
– Legalább még elfelejtik azt is, hogy élnek – mondta nagy vidáman.
Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, amint Kavaczky György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyi kútba öntette a vár új tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kútra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszú szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak, és sohasem muzsikáltak.
De hát ki is volt a rendkívüli várúr, aki egyszerre új szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?
A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett út vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az úton járt ki a várúr a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.
A cselédek csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kíváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal, és a harangkondításra siető léptekkel indult a régi tölgyfa ajtónak, amely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…
Néha azonban vendég is jött a várba.
Az a vendég se volt olyan vendég, amilyenek hajdanában mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülő hajú férfi volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, aki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából, és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.
– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky úr.
Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várúr. Riminszky szerette a bort, és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, amelyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel, és ha Riminszky úr megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:
– Paprikás csirkét főzzetek!
Az ablak bezárult, és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.
Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, amíg Riminszky alakja el nem tűnt a hegyoldal bokrai között.
Krumpli György, az amerikai gentleman, aki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva így beszélt a kranyokai kocsmában:
– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, akitől olyan nehezen búcsúzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A múlt éjjel a vár alatt jártam … Egyszer hogy, hogy nem, csak elébem toppan egy magas, karcsú, vadászruhás úrforma. A hold fénylőn világított, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rám néz – nagy, fekete szeme volt –, aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász úr eltűnt.
– Nos, hát mi van ezen csodálnivaló? – kérdezték a falusiak. Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzet, és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot sercentett és a levegőbe bámult.
– Hát csak az – felelt –, hogy a vadász úrnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is úgy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.
– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyokai bíró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?
Krumpli György fölhorkant:
– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, amit tudni szeretnék! Azt szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várúrnak?
A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De Krumpli Györggyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, amit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyakú ember volt. Még arra sem ijedt meg, amikor negyednapra a kocsmai43 beszélgetés után begurult Kranyokára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt, és izgatottan parancsolta maga elé Krumplit:
– Te, amerikai – mondta neki –, nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várúr azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.
Az amerikai vállat vont:
– Hogy pödörje ki azt, ami nincs?
Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várúrnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait, és kordéján elgurult. Az amerikai csúfondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:
– Őkelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.
A tótok a fejüket csóválták:
– Ördöngös Krumpli György – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.
– Az bizony, mégpedig szép asszony – felelt az amerikai. Dehogyis félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várúr. Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, túl a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, amennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kínálta meg a teljhatalmú Komárominé.
– Ereggy oda, Gyurikám – mondta neki nyájasan. Gyurikám a fejét vakarta:
– Nagyon messzire van – felelt ravaszul.
– Nem hozhatjuk közelebb az erdőt.
– Az is igaz – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.
– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.
Az amerikai még mindig ellenkezett.
– Rám dől egyszer valami nagy fa. Sohasem lesz belőlem többé Krumpli György.
Komárominé erre már kijött a sodrából:
– Akkor se fogunk valami nagyon búsulni utánad.
Az amerikai elnevette magát:
– No, akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon útjába vagyok valakinek.
Komárominé megrázta a kezét:44
– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok neked ajándékot előre.
S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüsttükröt vont elő.
– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.
A nagyszájú amerikai elköltözvén Kranyokáról, nemigen törődtek többé a nizsderi várúr minéműségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szűkölködő nemigen akadt azon a tájon. Sőt, amikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyokai házaló zsidó levelet írt az Úristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:
– Nem is tudtam, hogy Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentúl többször fölkeresem.
S így levelezett az élelmes Kohn Móric az Úristennel a nizsderi vár útján.
