NEGYEDIK FEJEZET • Ancsurka cipőt kap
NEGYEDIK FEJEZET • Ancsurka cipőt kap
Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, ahol Prihoda Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, mégpedig olyan menedéket, ahol örökösen lobogott a tűz a kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.
Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marczinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nemigen akadt tennivalója egy harmadiknak. De még mintha vén, összeszáradt szívükbe valami napsugár útján különös gyöngédség lopódzott volna, amely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Úristen küldte volna nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földerítésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy szellőztesse ki az úr bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami hosszú útról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett, és a nehéz farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, aki ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a kocsiszínben,45 ahol lakatosműhelyét berendezte, szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el szerszámjait.
– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te, ott, Ancsurka!
– A tekintetes úr bundáját teregetem.
– Az Ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? Hé?
Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szín különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felborított egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta mindazt, amit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:
– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky úr holmijához csak nekem szabad nyúlni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky úrnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, és szurkálom a pipát, és tartom számon a vasárnapokat és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonnyal együtt. Kíváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky úr meg találná kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyúlj a Riminszky úr bundájához.
Ancsurka persze nem tudott felelni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg nagy szakállát.
– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Újhold vagyon, és a Saturnus bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a Nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky úrnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze, asszonyfélék, a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Mármost mit ér azzal az én gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát.
A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalábbis egy vár bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhoz fordult:46
– Megbolondultál, hogy úgy kiáltozol?
Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről, és magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével.
– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.
A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta, miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.
– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.
Mik tiszteletteljesen szólt közbe:
– Tél van, tekintetes úr, mezítláb nem járhat.
– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki cipőt Marczinkáné.
Így szólott Riminszky, és becsapta az ajtót maga mögött.
Az öreg Miknek szinte tárva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta a nagy, deres szakállát, aztán megint az ajtóra nézett, és azután a bocskorra.
– Nem szereti, ha bocskorban jársz… – dünnyögte. – A manóban! Hát miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?
Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult a leánykához:
– Jer, Ancsurka, segíthetsz az öreg Miknek a Riminszky úr bundájánál. Segíthetsz, annyit segíthetsz, amennyit éppen akarsz.
Így jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.
De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörű bocskorokat, amilyenben valamikor a királynék járkáltak, amikor még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, akit a leányhoz hívattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő keze munkájának a lebecsülését látta a leányka szomorúságában.
– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd varrjam én neked. Tudom, ha újra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Úgy ám!… Vagy talán bécsié, mint már a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, akit szeretnek.47
A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, amikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett.
Marczinkáné egykedvűen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát leány volt, és lassan-lassan mégiscsak megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bíbor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könnycsepp jelent meg hosszú szempilláin.
– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.
A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.
– Igenis, kezét csókolom – mondta gúnyolódva. – Ámbátor nem dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbíró úr kisasszonykáinak, a postamesternének, a patikáriusnénak, kezét csókolom…
Ancsurka erre még pirosabb lett.
A konyhaajtó kinyílott. Riminszky állott a küszöbön bundában. Kedvetlenül nézte a susztert meg a leányt. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát.
– Elmegyek, Mik – dörmögte.
A törpe a kapukulcshoz nyúlt, és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, amikor a hatalmas férfiút látta az udvaron végigmenni, megrázkódott, és hevesen kezdett dobogni a szíve. Valami különös érzés járta át.
– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.
A suszter felállott. Csúnyán nevetett, és gúnyosan felelt:
– Szép lesz, kisasszonyka.
Három nap múlva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta.
Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka magas, hogy csak úgy ingadozott benne a sudár leányzó, mint a nád a szélben.
– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sírva.
Fintor uram kedvetlen arcot vágott.
– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Úristen azt rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.
Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipőviselet.
– A macska rúgja meg – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.
Aztán sóhajtva tette hozzá:
– De hát ha az úr parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…48
Persze hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, aki Riminszky távollétében sokkal szigorúbban ügyelt a házirendre, mint akkor, midőn az úr otthon volt, nagy patáliát csapott, amidőn Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait, és titkon felhúzta a Fintor uram gombos cipellői helyett.
– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky úr parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbítsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbítsd el a szájadat!…
Ennek a szájgörbítésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomorúan sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha búcsúzott volna valamitől, mintha kedves halottja volna… Tudja Isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt ágyából, és megtapogatta a bocskorokat.
– Még itt van – suttogta magában, és a feje alá tette. Erre kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember –, s így szólt hozzá:
– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az új világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.
Így szólott éppen a kovács, és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, amely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt –; a hegyeken tavaszi virágok nyíltak, és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők úszkáltak – amikor a kapu nagyot csattant a Riminszky házban.
Ancsurka nyomban fölébredt, és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház zegzugai között. A kapuboltozat alatt nehéz, döngő lépések hallatszottak.
Riminszky mély hangja hallatszott:
– Megvarrták a cipőt?
Az öreg Mik szokásos bőbeszédűségével felelt:
– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el, és magam szóltam így hozzá: Szép legyen a cipő, Fintor, mert Riminszky úr ezt parancsolta… Ne kíméld, varga, a bőrt.
– No, ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?
– Aztán? – szólt Mik, és Ancsurka képzeletében látta, hogy az öreg49 szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem, nemesuram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.
– Hát a leány?
– A bocskorai után bőg naphosszat – felelt haragosan Mik.
Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába, és nehéz lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, ahol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltűnt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak fel előtte: az öreg Mik, a lakatos, amint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, amint komoran néz alá a folyosóról. Így kergették egymást a képek szundikálásában, amíg végre eszébe jutott az a fehér macskácska, amely valami véletlen folytán a Riminszky ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott, és kíváncsi lett, arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a színben. Ezt megtudni lejött a tetőről, és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáborítván a kötényét.
A kis macska így fogságba esett, és Ancsurkának egyéb gondolatja se volt ezentúl, mint megédesíteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Így szólongatta valamikor az édesanyja, amikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, aki nemigen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készít neki egy olyan lakatot, amelyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit, és Anci ígyen továbbra is megmaradt a zordon házban, ahol együtt sétálgatott úrnőjével, és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.
– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.
Értette-e macska azt, amit Ancsurka súgott neki, nem lehet teljes bizonysággal állítani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.
– Te vagy az én gyerekem! – súgta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide, Anci, hadd csókoljalak meg!
Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomorúan, amint az anyjától hallotta egyszer:50
–Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase jön vissza.
A macska álmosan hunyorított a szemével. Hogyan tudott volna ő ezekre a rendkívüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyet-mást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.
– Felelj, felelj – biztatta szenvedélyesen Ancsurka –, te vagy az én gyermekem.
Riminszky úr betegen jött vissza abból az útból, és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen így szólott az öreg Mikhez, aki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, amelyet Riminszky úr természetesen nem ivott meg. Tehát így szólott:
– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.
Nagyot ásított a medvebőr kanapén.
– A lány is bejöhet a macskájával.
Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.
– Itt vannak – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az őrmestere.
Riminszky tunyán intett.
– Üljetek le itt – folytatta az öreg Mik. – Aztán játsszatok itt.
Ancsurka kebléhez szorította fehér macskáját, szorongva nézett körül a komor szobában. Nemigen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:
– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?
Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára: – Az én gyerekem…
Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint aki nincs megelégedve a mutatvánnyal.
– No és tovább? – szólt kemény hangon.
Riminszky úr ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.
– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak látni.
Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyílik alatta a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.
Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot, és mégiscsak visszahívják. De nem hívta senki. Elkeseredetten51 vonult le a műhelyébe, ahol egész nap olyan zörgést művelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni. Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig, csendesen, mozdulatlanul, és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet, és felnyitotta lezárt szemét.
– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!
Ancsurka alázatosan emelkedett fel a sarokból. Két kezébe fogta a macskát, és Riminszky felé vitte.
– Tessék! – mondotta, de a szeme könnybe borult.
Riminszky ránézett:
– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játssz vele tovább… Játssz vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem.
Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy tenyerével.
– Csak játssz vele mindig – szólt. – Most pedig elmehetsz.
Riminszkyt valami kínzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől estig a mindenféle teákat.
– Ha lakat volna, a kakas csípje meg, majd elbánnék vele – dörmögte elkeseredve –, de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?
Riminszky úr éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kínjában még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.
– Mit tudtok ti, doktorok?– kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve mindenkit –, semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábam le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot sem tudtok meggyógyítani.
Rocskay Teofil zömök, elhízott bölcsészkedő ember volt, akinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére, és vitázott velük a múlandóságról. Illetőleg a tótok nemigen tudtak hozzászólni a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.
Riminszky dühöngése se hozta ki sodrából. Szelíden összefonta kövérkés kezeit, és áldott mosollyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még nem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segített magán: visszategezte Riminszkyt.52
– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rúgkapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába lármázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sírunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, amelybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpatikus, amelyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vívódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.
Riminszky dühében az asztalra csapott:
– Ördög bújjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?
Rocskay doktor szelíden legyintett a kezével:
– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd Riminszky, tudom előre, mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Ismerheted a tót közmondást – elég tót vagy magadért, Riminszky –, hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet, és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Mármost minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó. Elmégy te is, mint a többi tótok.
Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját, és a doktor elé állott:
– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – ordította magából kikelve.
Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:
– Ne ordíts, bolond, úgyis megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szívesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyújtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segítség. Úri becsületemre, Riminszky…
– Először is ne tegezzen az úr – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.
A doktor komoly arcot vágott:
– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyítani, egy új csontot kellene53 fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi ízületet tudnék újjáteremteni, kicserélni az emberi testben, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhítsem, esetleg elmulasszam a fájdalmát.
Leült, receptet írt, és igen komoly arccal ajánlotta magát.
Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, aki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:
– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.
Mik karikalábain még a kapu alatt utolérte Rocskay Teofilt. A doktor fejcsóválva jött vissza.
– Úgy látszik, mégsem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia.
– Nekem is, doktor úr? – kérdezte ijedten az öreg Mik, aki mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
A doktor különös mosollyal nézte a Mik hosszú, deres szakállát.
– Kár lesz a szakálladért! – morogta. – Egyébként elég érett vagy már.
Benyitott Riminszkyhez:
– No, mit akar még az úr? – kérdezte.
– Mik, maradj odakünn – szólt Riminszky.
Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky úr kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt súgta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky úrral. Az öreg Mik sem volt rest, hamar kihúzta fejét a vidrabőr kucsmából, és odanyomta fülét a kulcslyukra.
Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:
– Tudja, doktor úr, sok mindenféle bolondság történik az emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük fel, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számíthat-e arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?
A doktor krákogott:
– Hm – dünnyögte –, sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules, és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számíthat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.54
Riminszky hümmögött valamit olyan mély hangon, mint mikor a medve haragszik.
A doktor az ajtóból felelt:
– Ámbátor minden lehetséges…
Az öreg Mik úgy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:
– Hé, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte a doktor csúfolódva.
Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a recepttel.
– Menj, öreg Mik – mondta Riminszky úr különös szomorúsággal. – Azt a leányt pedig küldd föl a macskájával. Hadd mulattassanak.
Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.
– Beteg, tisztára beteg – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…
Bekiáltott a konyhába:
– Ancsurka, vedd a macskát. Az úr hívat.
Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.
– Jer, Anci – szólt hozzá. – Riminszky úr látni akar.
A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette, és megigazította a kék szalagot, amellyel tegnap óta feldíszítette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint aki tudja, hogy kedvesen látott vendég.
A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, amikor a leányt meglátta a macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.
Riminszky a medvebőrre mutatott:
– No, üljetek oda, és játsszatok.
Leültek, és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan kérdezgette a macskát:
– Te vagy az én gyermekem?
Mindjárt felelt is a macska helyett:
– Én vagyok a te gyereked.
– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?
– A kemencén aludtam, édesanyám.55
– A háztetőn voltál-e?
– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.
– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?
– Ma nem torkoskodtam.
– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.
Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky úr már ott ült a kanapén, és nevetett.
– Ördöngös macskája! – kiáltotta, és mindig nevetett. Az öreg Mik földhöz vágta a sapkáját:
– Bizony ez egy ördöngös macska! – tódította. – Az ördögök kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitűnő macska.
Riminszky még mindig nevetett, és úgy kérdezte Ancsurkától:
– Hát ki a te gyereked?
– A macskám – felelte Ancsurka.
– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky. Ancsurka behunyta a szemét:
– Senkié. Én árva vagyok.
– No, azért ne sírjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az ördöngös macskád csaknem meggyógyított.
– Az az ördöngös macska! – üvöltötte az öreg Mik, és már rohant is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zúzza azt.
Neki ugyanis az volt a felfogása, hogy aki orvosságot használ, az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de mégsem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a színben rozsdás lakatjai között, és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:
A műhelyben található legnagyobb lakat Riminszky úr alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos závárú a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, míg egy vadonatúj kis lakat, amelyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.
Az öreg Mik kezében a kalapács, és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.56
Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapáccsal a lakatosüllőre. Kettőt, hármat, négyet.
Mert az üllő, ott benn, a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolatteljes délutánon.
