HATODIK FEJEZET • Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?
HATODIK FEJEZET • Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?
A podolini Riminszky házban egyhangúan múltak a napok. A házigazda meggyógyult, és a medvebőrt többé senki sem terítette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival, és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgalmasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszat bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szívesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat, és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondja, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetű a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, amely a lakatokban található volt, majd jókedvűen forgatta meg a kulcsot a zárban.
– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra, s igen jólesett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.
– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik –, hajdanában még Riminszky úr is szerette a lakatokat. Annál kevésbé törődik ma velük.
Majd kalapácsával a lakatra ütött, s így dohogott:
– Most már csak a macskákat szereti.
A sors könyvében az volt megírva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, ami igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, akik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt…
De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem. A sors így rendelkezett:104 a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek, és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.
Nemigen sok idő múlott el, hogy tisztelendő Felkis János uram jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyított a színben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, aki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából, és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.
– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő úr, és öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.
Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nemigen volt hozzászokva, hogy a nevén említsék. Az öreg Mik azonban, aki Riminszky úr távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a színből, és hosszú karjával Ancsurkára mutatott.
– Ott van a leány, tisztelendő úr!
A barát megnézte tetőtől talpig Ancsurkát.
– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky úr úgy rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajon ismered-e a kis és nagy betűket. És amennyiben nem ismernéd, a betűkre megtanítsalak.
– Én minden betűt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.
A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a haja – szelíden legyintett.
– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.
A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette útját.
– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky úrnak is több esze lehetne, mint téged a betűkre megtanítani. Minek neked a betű? Pláne, nagyon fiatal is vagy hozzá. Magam húsz esztendős voltam, amikor megismerkedtem az öreg A-val.
Marczinkáné, aki áhítattal hallgatta a szent férfiú szavait, előresietett, és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a tűz, és a takaréktűzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.
– Jó dolgotok van – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az úr is idehaza van!
Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába, és a konyha egyik sarkában, ahol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.105
– Kezdődjön tehát a vizsga – szólt János barát, és csuhája zsebéből egy darab krétát húzott elő.
A konyha ajtaja barnára volt festve, és Ancsurkának oda kellett vetnie a különböző betűket. A barát egymás után sorolta fel azokat a betűket, amelyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X betűt is hiba nélkül írta föl az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:
– Jeles gyermek! Úgy ismeri a betűket, mint egy pap. Hát a számokkal hogy vagyunk?
A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő ajtaját felnyitotta, ahonnan valóságos pirosra sült malacka alakja tűnt föl. János pap csettintett a nyelvével.
– Kutya-kutyánszky! Malac is van?
A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.
– Tisztelendő úr, ha nem veti meg ebédünket, szívesen látjuk – szólt alázatosan Marczinkáné.
Az öreg Mik, aki eddig mozdulatlanul állott a sarokban, és félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betűvetését, most nagyot szusszantva előlépett:
– A pincekulcs is nálam van – mondta.
Míg Marczinkáné megterített a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan megjárta a pincét, és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához.
– Nem is hittem volna, kisasszonyka – mormogta meghatottan. – Az ördög bújjon belém, hogyha hittem volna valaha…
A zsebébe mélyesztette a kezét, és titokzatosan egy pici lakatot vont elő.
– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékéül.
Öreg szemeiből víz szivárgott a szakállára, és ijedten állott vissza a sarokba, csakhogy most háttal.
A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy, kiülő szemével figyelemmel kísérni a tűzhelyen levő fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra.
– Hát ez vajon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon, és toll nem írhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami a gyomornak kellemetes.
A fazekak is elfogytak, és János fráter hiába gurította a szemét a tűzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, amikor száncsörgés106 hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu alatt. Mik talpra ugrott.
– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta, és sietve gurult karikalábán a sarokból.
A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát, és komoly arculatot öltött.
– Éppen jókor jön, Riminszky úr. A vizsga eredménye kielégítő volt.
Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky útibundában állott a kapu alatt. Zúzmarás volt a bajusza, és nagy vadászcsizmában topogott.
– Öltözzön föl az a leány – kiáltott. – Elviszem valahová, ahol jobb helye lesz, mint itt volt.
– Igen jeles betűvető – szólt közbe János fráter.
De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, amíg parancsát teljesítik. A ház előtt könnyű szán állott, előtte két hórihorgas kanca.
Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták. Mik a medvebőrt is a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.
– Jöjj, Ancsurka – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, ahol úrikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.
Ancsurka már az udvaron állott.
– A macskám – szólt pityeregve.
– Hol van a macskája – kiáltott Riminszky.
A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán, és szomorúan nyávogott.
– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky úr.
Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott a csatornához, és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.
– Megfogtam, mint egy vasszöget – mondta, és átnyújtotta Ancsurkának a macskát.
Anci csakhamar eltűnt a leányka kendői alatt.
Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy gondosan betakargatták-e Ancsurkát cselédei az útra, aztán csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vígan indultak el a csörgő szánnal.
János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, aki tátott szájjal bámult a szán után.107
– Hadd lássuk, vénember, hogy ismered-e még a betűket?
Így szólt a fráter, és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.
A szán pedig repült a kanyargó országúton. Hegynek föl, völgynek le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szorította magához a kendő alatt a fehér cicát.
Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.
Alkonyatra hajlott az idő, és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek játszadozni. A nap valamely hegycsúcs mögül még vissza-visszapislogott, és az út mentén álló százéves fenyők hosszú hidakat raktak a hóra. Most már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis falvak, amelyeket néha útközben értek, mintha vastag hótakaró alá bújtak volna a hidegnek ígérkező éjszakára. A szán repült, a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt, és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.
Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes országútról. Hegynek vivő, havas útra kanyarodott. Ancsurka felnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat, és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában nagyra nőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult, és az ostorral a tetőre mutatott:
– Oda megyünk – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod lesz.
Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci szalmafödeles házikóban öregasszonyoktól hallott mindenféle tündérmeséket, és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig elindult valamely tót kislány, és ment-mendegélt, míg az elátkozott várba nem jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is, és nagy fenyőfák állták el a tót leány útját.108
– Ne menj, ne menj – mondták a vén fenyők.
A szán hirtelen megállott, és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu előtt állottak, és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetű asszonyság állott:
– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság, és elkapta Riminszky kezét.
– Szállj le, Ancsurka – szólt Riminszky úr.
De türelmetlenségében nem tudta megvárni, amíg Ancsurka kikászálódik a pokrócokból, megfogta, és a földre emelte.
– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.
– Itt van a kendőm alatt – felelte Ancsurka.
Sötét, nagy udvaron mentek keresztül. Riminszky nagy bundájában hosszakat lépett a kisleány mellett.
– Ebben a házban egy jó nénike lakik, akinek sokat beszéltem rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. Most itt vagyunk, és ezentúl jól viseld magad. Ígérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.
– Ígérem, hogy jól viselem magam – felelt a kisleány.
Tágas tornácon haladtak föl – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. Fáradtan emelte föl a fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak a farkát mozdította meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott hátát.
– Poprád, hogy vagy, Poprád? – mormogta.
Magas szárnyas ajtó nyílott föl, és az ajtóban sugártermetű, nagyon fehér arcú, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta, és kis papucsai kicsúsztak ruhája alól. Riminszky a kislányra mutatott, és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:
– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.
A szőke hajú hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:
– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt rám.
Riminszky ledobta a bundáját, és fázósan dörzsölte a kezét:
– Hideg volt, megfáztunk. No, vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!
Ancsurka eleget tett annak, amit Riminszky úr parancsolt. A kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom, fehér kezén gyönyörű gyűrűk ragyognak.109
– Ezentúl itt maradsz, Ancsurka… Ugye, az a neved? Hát a macskádat hogy hívják?
De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett, és egy ezüstharangot megkondított.
Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt vállú, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul megállott.
– Parancsolatot várok! – dünnyögte.
– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondotta most valaki mély hangon.
Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan bánatos, szomorú, bús csengésű hangja volt. Ugyan ki szólhatott tehát a vak embernek?
A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe, és hideg fényű szemével tetőtől talpig végignézte Ancsurkát:
– Ezentúl te leszel az én kis szobaleányom, a barátném… Majd megtanítlak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni a dolgod.
– Igenis – felelte alázatosan Ancsurka.
– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.
– Nem látok semmit.
– A füled se nagy, és rózsaszínű. Hallani se szabad, csak azt, amit megengedek.
– Süket leszek, kisasszonyom.
– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa nálam van.
Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.
A szőke kisasszony felemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.
– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!
Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, aki a másik szobában felterített asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik edények súlya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény égett.
Ancsurka nagyra nyílt szemmel nézte a gyönyörű holmikat. Igen, itt110 van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. Vajon, hol van a boszorkány az ördöngös orsóval, amelyből a boldogtalanság fonalát szövi?
A bútorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon, s a pádimentumon is mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.
A szőke kisasszony így szólt Ancsurkához:
– Te ide állsz a hátam mögé, és ha intek, elveszed a tányért előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.
A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, ahol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanoda rakta Ancsurka a kiürített tálakat, tányérokat.
A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt Riminszky úrhoz, aki gyorsan felelvén, farkasétvággyal evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.
Vajon szerelmespár ez a nő és a férfi? – gondolta magában. – Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky úr se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni a haját.
Az ajtócskán mindig kopogtattak, és mindig újabb tálak varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosságnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényű lámpákat és pompás bútorokat.
Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.
A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtekúton szűrődött a szobákba.
Véletlenül elhaladt az ablak mellett, és természetesen kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló, nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.
Istenkém, vajon hol vagyok? – sóhajtott magában. – Ha legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.
Anci, a macska is hűtlenségbe esett, nyomban az úrnőhöz szökött, és ott hízelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekkel, mint a részeg embereké.111 Lehajtott fejjel járta körül az asztalt, és Ancira, bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehúzódva és csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.
Riminszky a fogát piszkálva, észrevette a kutyát:
– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kínlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.
– Nem vénebb magánál – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én állataimat ne pusztítsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. Az a ló tíz évig táncolt mazurkát minden este, és dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.
Ancsurka felé vágott hamuszínű szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre fordította át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta, és olykor megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.
A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy kis gyémántórát vont elő:
– Siessünk, Riminszky, mindjárt tíz az óra; azután nem szabad maradnia.
– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a farkasok?
– Miért féljek én? Féljen maga – szólt nyugodtan a várkisasszony. (És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti úgy Riminszky urat, mint ahogy Riminszky úr óhajtaná.) Riminszky úr komoran mondta:
– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!
A szőke hölgy összerezzent.
– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden elcsendesedne, ha már megnyugodnék…
Riminszky úr fölállott az asztaltól:
– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni. (Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)
– Majd szóljon odalenn Komárominénak – felelt a várkisasszony –, adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.
Riminszky fanyarul mosolygott.
– Nem érek én rá inni az úton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele van a vár pincéje, Erzsébet.
A kisasszony makacsul csóválta a fejét:112
– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky!
– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – Szeretném már, ha megutálna. Vajon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a mostaninál, amikor állítólag jó barátságban vagyunk.
A szőke hölgy Ancsurkára nézett, és a szeme villogott.
– Riminszky ostobát beszél.
Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta a bundás Riminszkyt:
– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.
Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyőóriás a hegyek között. Kissé gúnyolódva felelt:
– Ne féltsen, Erzsébet.
– Már mondtam, hogy nem féltem – felelt nyomban a kisasszony.
Riminszky úr kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az Ancsurka arcát:
– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán jót szeretnék rólad hallani.
Egy perc múlva már becsukódott mögötte az ajtó.
A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája úgy suhogott rajta, mintha egy madártábor készülne útra kelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatódzva figyelt ki a havas éjszakába. Aztán csendesen felnyitotta az ablakot. A következő pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét, és a száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az ablakon, hogy minél tovább halhassa a völgyben elhaló száncsörgést…
Ancsurka a sarokban, maga sem tudta, miért, dobogó szívére szorította a kezét, és úgy ügyelte a hallgatódzó kisasszonyt.
A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.
– Feküdjünk le – mondotta rekedtes hangon.
Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, ahonnan csak percek múlva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét, és saját kezűleg csukott be minden ajtót.
– Jegyezd meg – szólt Ancsurkának –, hogy este minden ajtó csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.
Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerű szobalányra tenne113 szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, akinek legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De mégse mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és szomorúnak látszott.
Ott, ahol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő domborodott ki:
– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad háborgatni.
A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult szobából.
Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez látott.
Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át oda kívülről bevilágított a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott, és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes éjjelt.
Úgy esett a hó, mint ahogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná borítani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Úristen meghallgatná a tótok imáját, és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, amelyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!…
Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sűrű hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint ahogy éjjel szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, akinek lakatja, amellyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapította magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, amidőn azokat a bizonyos piros bocskorokat Marczinkáné a lábára húzta. Addig födél nélküli, mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.
Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, amikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott úrnője parancsa, és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat, és úrnője hálószobájába ért. Erzsébet az ágya szélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, amely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkívület és beteges sápadtság tükröződött arcáról:
– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.
Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.
– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz, és melegítsd a kezem, Ancsurka.
A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábú kis asztalka áll, amely asztalkán kiürített csésze és poharak állottak. Egy karcsú, hattyúnyakú kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő zöld folyadék, amilyen a tenger vize.
Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült, és a keze reszketett az Ancsurka kezében.
– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársony mellényes kék frakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öregúr? Senki más, mint az én apám, aki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugye, Ancsurka? Jobban szorítsd meg a kezem.
A szőke hölgy kétségbeesetten szorítja le a szemhéját, mintha így akarná elkerülni azt, amit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik, és hallgatódzni látszik.
– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére, és bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, zöld kalpagosan – olyan kalpagban, amilyent a lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából, és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám mereszti azt a nagy, gömbölyű szemét.
Ancsurkának a fejét hátrafelé fordította, és Ancsurka megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent bajusszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, míg a lábán zöld sarkantyús csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…
– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifjú, milyen erős itt a menyegzői ruhájában! Nézd meg, Ancsurka, jól! Tűnj el, Kavaczky.
Villámgyorsan tűnt el a piros képű vajda a szoba pádimentuma alatt.115
– Most elment, de amikor akarom, visszajön. Itt áll, és néz engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá, és felelek helyette. Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.
A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.
– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhívom a másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, Ancsurka.
Azon a helyen, ahol előbb a várúr állott, világoskék kacki kabátkában, vadgalambszínű pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva, egy szőke fürtös, mosolygó ifjú állott. Mintha egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifjú éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.
Amikor Ancsurka elfordította a fejét, azt látta, hogy úrnője hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifjú eltűnt, és erre csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.
– Akit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.
Sírt, csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol mélyen a völgyben, csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.
– Hajnalodik! – kiáltott fel.
Talpra ugrott, és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány színű hópelyhek hullottak.
– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De hát mért nem értesített szokás szerint? Mi baja történhetett?
Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment, és annak ajtaját felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek múltak, és a várkisasszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.
– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajon hol lehet?… – mormogta magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számításom szerint már négyre Podolinban kell lennie.
Az ablakhoz ment ismét, és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba.116 Nyugtalansága percről percre növekedett. Végre nem bírt magán uralkodni, és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüstharangot. Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott, és a szobába a vak ember lépett.
– Parancs!
Az esteli mély hang ismét megszólalt:
– Nyergeljék meg a Szultánt, és állj vele te meg odakünn a vár alatt a mogyorós mögött.
A vak ember szótlanul megfordult.
Ancsurka csodálkozva meresztette szemét úrnőjére. Az izgatottan dobta le ruháját.
– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van Szentpétervár? Dehogyis tudod!… Most pedig fordulj meg, amíg öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszúrom a szemed.
Nem is mert Ancsurka odanézni, amíg arra engedelmet nem kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövid bundás fiatalember állott előtte, s kezében vastag lovaglóostor suhogott, amely esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:
– Kisleány, jól viseld magad. Most menj, és feküdj le.
Lassú léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.
Lefeküdt fekhelyére, és ébredező kismacskáját magához szorítva, ezt súgta a fülébe:
– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nemhiába mondták útközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…
És nagyon magához szorította a macskáját.
