HETEDIK FEJEZET • A zöld kalapos bábu
HETEDIK FEJEZET • A zöld kalapos bábu
Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, amelyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött-ment: senki sem tudta, merre tűnt el, hová lett, honnan jött. De nem is igen kereste senki. A vak trombitás, akivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, midőn117 a várkisasszony távol volt, előhúzta trombitáját, amelyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén, és a szomorú hangú hangszeren bánatosan és csendesen fújta el azt az egy zeneszámot, amely emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett, és megveregette a trombitás vállát:
– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.
Péter zenész fölsóhajtott:
– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalábbis igen ritka idő az, hogy így szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet, és fújjad!” A macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fújom, hanem valaki másnak, aki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen úgy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.
Igen hamarosan vége lett ezeknek barátkozásoknak a kisleány és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába – sohasem lehetett tudni, hogy merről jött –, amikor Péter ellágyulva fújta hangszerét, és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovagló vesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott a szeme..
– Talán bizony még táncolnátok is néha – kiáltotta. – No, majd adok én nektek! Vénember, az országútra dobatlak. Téged pedig, kis béka, ráncba szedlek.
Már föl is emelte a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat fordított a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, míg Ancsurka éppen olyan kicsire húzta magát össze, mint amilyen a macskája volt.
Egyébként nemigen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, arról Ancsurka nemigen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész megfenyíttetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hívta. Ancsurka pedig egész nap cicájával játszott, ha éppen takarítani, vagy asztalt teríteni nem kellett. Igen rosszul kezdte magát érezni.
Az ablakból a mély völgybe nézett, ahol a falusi házikók akkorának látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer, és nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza, a podolini házba, ahol az öreg Mik118 olyan vidáman zörget lakatjaival, és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky úr nem jött.
Ancsurka már hónapok óta volt a várban anélkül, hogy valami változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghúzta a haját, és Ancsurka erre sírva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig úgy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sírása, aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt elősegíteni, amikor valami eszébe jutott:
– Nem bántlak, mégse bántlak– mormogta –, inkább megajándékozlak.
Fölnyitott egy tágas faliszekrényt, és onnan találomra kivett egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, amelyet valamikor lovarnő korában viselhetett.
– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.
Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörű ajándéknak. A sárga ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszú volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott benne, és szeme folyton a háta mögött kígyózó uszályon volt. A kis macska nyomában ugrándozott, és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.
– Hess, Anci, hess, te csúnya Anci! – kiáltotta Ancsurka, és futva menekült egyik szobából a másikba a kismacska elől. Amikor a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky úrba.
Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárga ruhás leányt, és Ancsurka is valahogyan elszégyellte magát.
– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!
Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de ügyetlennek mutatkozott, és nem sikerült neki. (Riminszky már régen védekezett a kézcsók ellen.)
– Úrnőd itthon van?
Ancsurka furcsán nevetett:
– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy azóta megjött.
Riminszky előrement, Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, ki tudja, merre kóborolhatott a várkisasszony!
Riminszky leült, és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszínű volt, és kék szeme ragyogott.119 Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta, és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott, és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól.
Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett nőcske áll előtte, akinek talán érzései, sejtelmei vannak.
– Be megnőttél – ismételte csöndesen, és csóválta a fejét.
Mintha valami rendkívüli dolog történt volna vele, amire nem volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt, és sárga bársonyruhájában senkihez sem hasonlított azon nők közül, akiket Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a lábáig, és így szólt a leányhoz:
– Ülj le, és mondd el, hogy mit csináltál azóta, mióta nem láttuk egymást?
Ancsurka fölvetette a szemét, és halkan felelt:
– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…
– Nos? – kérdezte Pviminszky előrehajolva.
– És a lakatokra. Riminszky elnevette magát:
– Ördöngös lakatja! Sohasem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz a lakatokra. No, majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.
Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre, és bizalmasan kérdezte:
– Hát mit csinálnak otthon?
– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?
– Dehogy. Podolinban.
Riminszky erre újra nevetett:
– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, ahogy már az olyan vén házban szokás. Az öreg Mik…
– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.
Riminszky vígan bólintott:
– Marczinkáné…
– Ebédet főz – sietett a felelettel Ancsurka.
– Már nem. Azazhogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél, és Toporcra költözött.
Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a híreket. A szemét tágra meresztette, és rózsaszínű szája nyitva maradt.
– Furcsa – mondta sokára –, hogy Marczinkáné megöregedett…120
– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?
A leány némán csóválta a fejét.
– Podolinba szeretnék menni – felelt lesütött szemmel.
Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy olajfestmény, amely a várkisasszonyt ábrázolja lóháton, csöndesen visszaereszkedett helyére, és a festmény előtt ott állott a várkisasszony rövid macskabőr bundában, magas szárú csizmában. Sötétpiros volt az arca, és acélszürke szeme mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.
– Hogy van, Riminszky úr? – kérdezte fagyosan.
Riminszky megzavarodva emelkedett föl.
Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott a fogai között:
– Kotródj!
Amint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt Riminszkyre:
– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe, és majd elszégyelli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…
Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső felindulás. A szemét lehunyta, és lecsöndesedve ült le szembe Riminszkyvel, arra a helyre, ahol előbb Ancsurka ült.
– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne féltékeny ön, aki valamikor egész Európát meghódította szépségével és művészetével? És vajon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére?
Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomorúság látszott abban. De erőt vett szomorúságán, és elég vígan válaszolt:
– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő vagyok, mint a többiek. Mi, nők, nem szeretjük, ha udvarlóinkat hűtlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy éppen úgy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot kell megnyomni, és maga éppen úgy megjelenik hívásomra, mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen viaszbábu…121
– Nono – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen viaszbábunak.
Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, ahonnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is, és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:
– Először is arra feleljen nekem, hogy hol járt annyi ideig? Hol a pokolban kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?
Riminszky csöndesen nevetett:
– Nemigen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem vagyok ifjú ember, s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy kedves asszony mellé, és annak illatát élvezhetem.
A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Az előbb is, míg nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?
Riminszky elkomolyodott:
– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, amely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a házam udvarába. Jószívű cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák elveszni, és az árva gyereket sem küldték az országútra. A leányka ott maradt a házamban, nemigen láttam, nemigen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő, és napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig, amíg eszembe jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen, és igen jól elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva gyermeket fölnevelem, és magam mellett tartom öregségem napjaira. Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon betegségemben, és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…
A várkisasszony ahelyett hogy ellágyult volna erre az érzelmes beszédre, haragosan állott föl, és duzzogva nézett ki az ablakon.
– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kívül nincs senkije, és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást, és eddig sohasem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.
Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.
– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik122 Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a másé volt, mindig a másé.
Erzsébet sötéten nézett maga elé.
– Emlékszem – mormogta –, emlékszem mindenre, és sohasem fogok elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, akit egyedül szerettem… Maga volt az oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, amellyel az én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg semmiért.
Riminszky vállat vont.
– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett halni, mert el akarta rabolni tőlünk.
– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számított, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…
Riminszky elvörösödött.
– Az ördög tudja – fakadt ki. – Néha úgy gondolom magamban, hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, amikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a múltat, Erzsébet. Hisz sohase beszélgetünk egyébről, mint a múltról.
– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak múltjuk van… Mikor Pétervárott eltörtem a lábam, és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön eljött, és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek, és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem, és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámítható állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke egyensúlya megbomlott, és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kínált, és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a dolog. Régen megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a máskülönben szomorú emberi életnek. Versenyt ittam az elborult elméjű emberrel, és vártam az alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkű emberek kegyetlenségével annak a megholt fiúnak az alakját. Hallucinált, és rémlátásában123 az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt szerelemnek az alakjával.
Riminszky fölsóhajtott:
– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.
– Különösen akkor, míg vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből, és a díványra dobtam, mert, megvallom, a bosszú érzete hozott ide először. Bosszút akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele, és elmegyek. Sohase tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várúr. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen letelepedtem melléje, és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, hogy az ő sorsán már csak az javíthat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá, és ő kimeresztett szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a pisztolyt, amelyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?” – kérdezte. „Igen – feleltem –, egyebet nem tehetsz!” Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem – mondta –, még van időm. Reggelig van időm!” Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, amikor a vak trombitást a szobába szólította… Rémes éjszaka volt az. A trombitás szünet nélkül fújta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett vele tartanom, mert kényszerített rá. Dalolt, és öklével csapkodta az asztalt. Egyszer így szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky is azt tanácsolja.” Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat – azt a harmadikat, aki eddig is harmadik volt – belevonni a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan úgy éreztem, hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének, és már éppen megnyugodni látszott, amikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant, és nyomban elfogadta a borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte124 ki, hogy a pisztoly helyett más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.
Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, aki halálravált arccal mondta ezt a történetet.
– Miután megcsókolta? – kérdezte, és megborzongott egész testében.
Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy elefántcsontgombot a falon, és a szoba hátterében megjelent a zöld kalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony odarohant a bábuhoz, és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sírva roskadt egy medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl, és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, amint a macskáját ölében tartotta.
A leány fülébe súgta:
– Nemsokára elviszlek innen.
Ancsurka hálásan, könnytelt szemmel nézett Riminszky után. Oda-bentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sírása hallatszott.
