ÖTÖDIK FEJEZET • Ki is volt hát a nizsderi várúr? | Krúdy Gyula munkái

ÖTÖDIK FEJEZET • Ki is volt hát a nizsderi várúr?

Annak a rejtélyes várúrnak a történetét, aki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:

Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órás mesterember, bizonyos Wart Sámuel.

Hogy Wart Sámuel uram mennyire művész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy művész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek írója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, amidőn kis emeletes házikót vásárolt, és benne családi fészket alapított. Bizonyos Klein Clara nevű leányzót vezetett az oltár elé – a heidelbergi órások nagyot ittak ennek örömére, és egy rakás esztendő lemúlott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kislánya született a szorgalmas órásnak, és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hívhatják másképpen egy heidelbergi órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kék szemű és szőke hajú csöppség, és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a fölöttünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba, és egy ábrándos alkonyaton, amidőn a hegyek fölött úgy búcsúzott a napsugár, mint akár Goethénél, ahol a bús szerelmet énekli – a csendes asszony elbúcsúzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzá tartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, ahol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek éjszakáján az utcasoron. Elment,57 s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerű asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel úr a rugókat mindig nezebben fogta meg szerszámjaival, és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Így múltak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak, és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenként, mint valamikor énekeltek.

S egyszer – amidőn már igen sok esztendő elmúlott – az öreg órás estebéd idején így szólt Lizihez:

– Mi magunkban vagyunk, és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, ahol fáradt szemem megpihentetem.

– Nekem elég egy másik zugocska – felelt alázatosan Lizi.

Az öreg órás habozva, csendesen így folytatta:

– A szomszédaink és ismerőseink kitűnő kenyérkeresetre tesznek szert azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő a boltomba. Próbáljunk megélni úgy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz, és csendesen éldegélünk.

Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt, és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan színe van, mint a hamvas őszibaracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?

Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletű diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcú, rövid szakállú fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint amilyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehér szőrű, középnagyságú kutya volt.

Bemutatkozás helyett átnyújtotta a névjegyét Lizinek, aki ajtót nyitott a csöndítésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:58

KAVACZKY DE NIZSDER

A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra mutatott:

– Ez majd szerez lakótársat!

Így szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert, és semmi jót sem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiú, de a kutyája az semmi esetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, amely szaglászva dugta be az orrát a házba, amint a kaput kinyitotta Lizi.

Lizi az ebet nézte, és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, aki Nizsderről jött:

– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?

Kavaczky furcsán mosolygott.

– Igen egyszerű a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, ahol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Így kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.

Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, amelyeket diákoknak rendezett be az órásmester.

Kavaczkynak módfelett tetszett a szállás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak megnyerték tetszését.

– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem – mondta.

Lizi kíváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.

– És hol lakott eddig az uraság?

– A nizsderi várban – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várúr az apám, de a múltkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregúr ugyanis nem egészen tiszta eszű ember.

Lizi – igen jó leányka volt – szemrehányólag vágott közbe:

– Ugyan, hogy beszélhet így az édesapjáról?

Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta, és annak a mocskos bundáját nézte.

– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit kérnek a lakásért?59

Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el délután az uraság, és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában.

Kavaczky de Nizsder egykedvűen vállat vont.

– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt – mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony.

Lizi elpirult, és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, amelynek Kavaczky füttyentett.

– Poprád! – mondta.

És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.

Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait, amelyeket az idegen úr felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta.

– Hm – mormogta –, olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.

– Csöppet se látszik művelt embernek – vetette ellen Lizi.

Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.

– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember úgy rendezi be az életét, ahogyan lehetséges.

Lizi belátta apjának helyes gondolkozását, és így történt, hogy midőn Kavaczky de Nizsder délután megszólaltatta a kapucsengettyűt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasította őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, mint jóravaló rendes lányhoz illik. Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, amikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.

– Akár egy esztendőre előre kifizetem – mondta egykedvűen.

Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult, és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.

– Poprád, ezentúl itt lakunk – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez szólott volna.

Kavaczkynak igaza volt.

Az első este, amelyet az új lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, mégpedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergi csúcsos háztetők fölött, és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szűk, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a díványon60 heverészett, és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, amikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra, és teljes szívvel, odaadással vonított a holdra, amelyet éppen észrevett barangolásában.

Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen úszó sajtról, egy olyan sajtról, amelynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, amely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.

Kavaczky – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiú volt – megunta a kutya csillapítását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold a felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.

Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősen ugatott, és kaparta a falat.

Kavaczky végre fölemelte a fejét a dívány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiú állott a függöny telén ablak előtt, és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.

Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást, és továbbmegy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.

Az eb vígan csaholt, Kavaczky most hiába figyelmeztette szelíden vagy szigorúan:

– Poprád! Csiba te, Poprád!

A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torka szakadtából, és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek.

Kavaczky – végtére ő sem volt fából – feltámaszkodott a díványról, és néhány erőteljes rúgással elkergette a kutyát az ablaktól.

– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.

Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:

– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.

Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.

– Majd mindjárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti – felelt, és már nyitotta is az ablakszárnyat.

– Csípd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.61

A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egykettőre odafönn volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.

Az idegen ezalatt csendesen hátrahúzódott. Úgy látszik, igen komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett, és úgy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, amitől egyszerre megjuhászkodott a dühös eb. Farkát lábai közé húzva ódalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint aki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött, és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szűkölve hátrált.

Kavaczky elképedve nézte a különös jelenetet az ablakból.

– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.

De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát teljesen megbűvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád szelíden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpra állott, hízelkedő farkcsóválással közeledett feléje.

– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának, és halkan mondta:

– Poprád!

A kutya – hja, ilyen a kutyabarátság! – szelíden, csendesen követte.

Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtlen kutyáját.

Ámde hiábavaló volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát érezni, amint a kutya és új gazdája eltűntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobásatokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S evégből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt, és nyugtalanul aludt.

– Poprád! – mondta néha, de senki sem felelt.

– Poprád! – sóhajtotta.

Vajon hol járhatott már akkor Poprád.

Reggel sietve öltözködött, és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát. Hát amint kisietett a kapun, kit talál ott vajon a kapusarok mellett üldögélve? Senki mást, mint a hűtlen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeltett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szíve.

– A kakas csípjen meg! – kiáltott fel, amidőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?62

Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hízelkedve:

– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.

Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, amennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csodálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.

Egyszerre fölemelte fejét Poprád, és vígan elvakkantotta magát.

Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, amerre a kutya orrát fordította. Mintha valami új veszedelem készült volna!…

Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával kezében, nyúlánk, karcsú, fiatal hölgy közeledett. Kis, kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban, és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:

– Jó reggelt, Lizi kisasszony!

Lizi mosolygott:

– Már ébren, doktor úr? A doktor urak nem koránkelők. (Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)

A „doktor úr” komolyan pislogott, és fejét bólogatta hozzá:

– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.

Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. De Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azazhogy kakasmadár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.

Kavaczky nagyot szívott pipájából:

– Az éjjel nagy dolog történt – folytatta, és szemével hunyorított Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt, és szépen hazajött, mire megvirradt.

Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:

– Mindenesetre különös dolog – mondotta.

S ezzel már eltűnt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy pillanatig.

– Csinos teremtés – dörmögte, a lábait újra szétterpesztette, kutyájára engedékeny pillantást vetett, és pipázva nézegette tovább az utcai járókelőket,63 amíg a házból harangcsöndítés jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.

Kavaczky ekkor szobájába vonult, és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyílott, és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.

Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, aki szarvasagancsos kését, ezüstkanalát már az asztalra készítette, és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, amint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.

Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz, és a Kavaczky bicskájára mutatva így szólalt meg:

– Odafenn az emeleten is van kés; valódi ezüstkés, amellyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor úr. Tiszteljen meg, Kavaczky úr.

Kavaczky nagyot szívott a pipájából:

– Jól van, öreg bácsi. Énnekem egészen mindegy – felelt egykedvűen –, de mi lesz a kutyámmal?

Wart Sámuel kedélyesen veregette meg a Kavaczky széles hátát:

– Ne búsuljon, doktor úr. A Wart házban senki sem éhezik. Leányom is nagy kedvelője az állatoknak… Jelenleg három csíz énekel odafönn.

Kavaczky megrúgta az asztal alatt fekvő ebet.

– Hé, Poprád! Jó lesz neked kendermag ebédre? Felelj az órás bácsinak! Szereted-e a kendermagot?

Poprád morogva húzódott el a Kavaczky hosszú csizmás lábai közeléből.

– Azt mondja – dünnyögte Kavaczky –, hogy csak a csontot szereti.

Wart Sámuel sokatmondólag pislogott gömbölyű szemüvege alatt.

– A kutya is jóllakik, doktor úr se marad éhesen. Legyen szerencsém. Tessék, tessék. Lizi se venné jó néven, ha doktor úr nem tisztelné meg asztalunkat.

Kavaczky tunyán nyújtózott. Előkereste a legjobb kabátját, a tükör előtt néhányszor megcsavarta a bajuszát.

– A kisasszony kedvéért mindenre hajlandó vagyok – dörmögte –, habár nem szeretném, ha a kutyám éhen maradna.

Wart Sámuel amolyan németes kedélyességgel lökte előre Kavaczky urat a kacskaringós lépcsőkön, aki nem győzte egyre hangoztatni, hogy neki tulajdonképpen mindegy a dolog. Ezt többször elmondta és végül,64 – amidőn az ódivatú ebédlőben voltak, ahol a falakon régi rézmetszetekben mindenféle füstös képű férfiak, kisasszonyok lógtak szögeiken, és az ablak mellett nagy, zöld kalitkában három elkeseredett madárka ugrándozott és gubbasztott, a napfényről álmodozva – az ebédlőben Kavaczky elfoglalta a számára kijelölt széket, és többé semmi mondanivalója nem volt. Szórakozottan evett, és mintha mindig valami kutyaugatást hallott volna a földszintről. Hallgatózott, elgondolkozott, és midőn Lizi – nagy, fehér kötény volt rajta ezen alkalommal –, már a befőttes üvegeket felbontotta, Kavaczky megnyugodva szólalt meg:

– Azt hiszem, mégsem a Poprád ugatott!

Ennyi volt mindössze az, amit érdemesnek tartott kijelenteni. De az a kijelentés is elég volt ahhoz, hogy az öreg Wart úr, aki ebéd ideje alatt mindenféleképpen igyekezett vendége kedvében járni, végre felhajtsa azt a pohár óbort, amelynek színében és illatában már régóta gyönyörködött, és megszólaljon, mint aki már régen vár elmondani valójával:

– Nem szeretném, tisztelt doktor úr, ha félreismerné az öreg Wartot és házát. Mi becsületes, rendes polgáremberek vagyunk; mi familiáris emberek vagyunk; mi azt szeretnénk, ha tisztelt doktor úr otthont találna nálunk. Ugyebár, Lizi? Érezze magát nálunk jól; gondolja magában, hogy otthon van… Csak egyet kérünk – és ezt az öreg Wart Sámuel nagyon kéri öntől –, hogy a kaput éjjel nyitva ne hagyja…

Kavaczky, miután már nem hallotta azt a nyugtalanító ebugatást, megengedte magának a következő kijelentést:

– Én nem járok el éjszaka, sem hozzám nem járnak éjszaka. Én és a kutyám ahhoz vagyunk szokva, hogy korán aludni menjünk.

Az öreg Wart Sámuelnek erre úgy felderült az arca, mintha most találkozott volna először az életben a boldogsággal. Ragyogó szemmel nézett a sajátságos Kavaczkyra, és elfogódva kérdezte:

– És a dalokkal hogy van a doktor úr? Barátja-e a daloknak, amelyeket a diákok fújnak az utcán és a kocsmákban?

Kavaczky álmosan hunyorított:

– Nem szokásom dalolni.

Majd midőn látta, hogy Wart Sámuel a boldogságtól magánkívül tipeg a pohárszékig, ahonnan egy pókhálós palackot vett a kezébe, és nekifeszíti az üveg fejének dugóhúzóját – midőn ezt a nagy örömöt látta a tunya Kavaczky, nem röstelkedett többé még a következőkre is kiterjeszkedni:

– A zenét se szeretem ám, Wart uram. Egyetlen hangszer, amit kedvelek, a kecskeduda.

Mintha valami nagy változás történt volna azzal a pókhálós palackkal, amelyet felnyitásra vett elő az órásmester. A palack, mintha időközben haladékot nyert volna Wart uramtól, érintetlen állapotban vándorolt vissza a pohárszék sarkába. Ott megállott mozdulatlanul, mint valamely pincebeli kis szellem, aki az örök sötétségből napvilágra kerülve, idegenkedve látja maga körül a föld feletti élet zajgását.

Az öreg Wart úr szomorúan tette vissza dugóhúzóját hosszú bársonymellénye zsebébe.

– Kár, igazán kár – mondotta lehangoltan. – Lizi hárfázni szokott esténként.

Kavaczky, aki nagy figyelemmel kísérte a dugóhúzó eltűnését, ennyit jegyzett meg:

– No, a hárfának nem vagyok éppen ellensége.

Wart úr aggodalmai azonban korántsem oszlottak el. Valamelyes mozdulatot tett ugyan a bársonymellény felé csontos, hosszú ujjaival, de az arca borús maradt. Majd szégyenkezve, félig elfordulva kérdezte:

– És az oboával hogy van, doktor úr? Az oboát gondolom, amelyet néha fújni szoktam, ha eszembe jutnak fiatalkorom emlékei!

Kavaczky összeráncolta a homlokát.

– Megvallom, nemigen ismerem ezt a hangszert – mormogta habozva.

Az öreg Wart Sámuelnek megcsillant vastag szemüvege.

– Ó, ha nem ismeri, okvetlenül megszereti. A legszebb hangja az oboának van: mély, szomorú, borús és ábrándos. Hallgassa csak meg…

Szokatlan fürgeséggel nyitotta fel egy ódon diófaszekrény elzárt fiókját, és onnan sebesen elővette különös hangszerét. Néhányszor belefújt, majd valamely régi dalnak kezdetét fújta el, miközben szemét lehunyta.

Kavaczky beleegyezőleg bólintott:

– Jeles szerszám – mondta.

– No, ugye, megmondtam előre? – kiáltott fel az öreg órásmester. – Az oboa és a hárfa hangjai zavarják meg csupán ennek a háznak a csöndességét. Csupán ezen ábrándos hangok töltik be ezen vén falakat. És még sohasem panaszkodott emiatt egyik szomszédunk sem. Ön sem fog panaszkodni, doktor úr.

A következő percben az oboa visszavándorolt a régi fiók mélyére, és a dugóhúzó is eleget tett kötelességének. A pince pókhálós szelleme ott vérzett el a sötét ebédlőben a régi rézmetszetek alatt, amelyek barna rámáikkal66 mozdulatlanul függtek a falakon. Egy nagy állóóra komolyan beszélgetett magában a sarokban, és ingáját olykor megvillantotta kis házikójában. Az ablak melletti kalitkában néha halkan füttyentett valamelyik rabmadár, mintha csupán arról akart volna meggyőződni, hogy még nem felejtette el a zenét. Valahol, egy közeli toronyban rekedten ütött a toronyóra. Az óraütésre Wart Sámuel megmozdult az asztal mellett, és a zsebében levő rézórát hamarosan összehasonlította a sarokban álló nagy órával, amely inkább valami öreg nagyapónak látszott, mint órának.

– Mindig mondtam – kiáltott fel az öreg Wart –, hogy a heidelbergi órák nem járnak pontosan! Íme, itt a példa…

Miközben beszélt, gyorsan tipegett a sarok felé, ahonnan előhalászott egy vén botocskát, amely olyan pontosan kezdett el kopogni az öreg órás kezében, mintha már a világ kezdete óta egyebet sem tett volna, mint mindig-mindig kopogott volna. Ugyanabból a sarokból előkerült egy igen régi fekete kalap, amely mintha csak abban a percben kezdte volna magát igazán jól érezni, amikor az öreg órás fejére került, ahol kényelmesen elhelyezkedett… S a vén botocska kopogva vitte el az ódivatú szobából a régi kalapot.

Kavaczky de Nizsder, amikor végre körülnézett, senkit sem látott mást, mint Lizit, aki félig lehunyt szemmel üldögélt egy sarokban. Ott ült a szőke, fehér arcú leány, és Kavaczkynak – az ördög igazodna el a férfiak észjárásán – egyszerre mindenféle régen látott képek merültek fel a lelkében. Bizonyos gyermekkori mesék jutottak hirtelen az eszébe, ahol a mesebeli leányok éppen így ülnek mozdulatlanul az elátkozott várban, és várják megmentőjüket.

Kavaczky ettől a gondolattól annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiosont a szobából s csak akkor mert nyugodtan fellélegezni, amikor odalenn heverészett végre a földszinti szobában kutyája társaságában. Szórakozottan simogatta a lompos komondort, és a gondolatai mindenféle kocogó vén botocskák körül kalandoztak. Mintha a vén, rejtett ingájú órát is hallotta volna valahol, mint ahogyan a nagyanyó kötőtűinek zörgését halljuk a szomszéd szobából. S mikor már túlesett gondolataiban az öreg órásmester fején kényelmesen elhelyezkedő régi kalapon is, valamint a furfangosan eltűnő és váratlanul megjelenő dugóhúzón, akkor eszébe jutott a sarokban ülő elátkozott hercegkisasszony.

S akkor haragosan rúgta meg Poprádot, bár az semmi okot sem adott a rúgásra:67

– Az ördög vigyen el – dörmögte. – Legalább valami zenét tudnék játszani.

És mert semmiféle zenéhez nem értett, elkeseredetten nézte sokáig a sarokban meghúzódó Poprádot, s dühösen megfenyegette:

– Összetöröm a fejed, ha még egyszer elszököl a háztól!

S nemsokára ezután felvidulva hallotta a vén botocska kopogását, amint az utca felől a házba kanyarodott. Wart úr csendesen felnyitotta az ajtót, és rejtelmes mosollyal mondta:

– Ha kedve van, doktor úr, velünk töltheti az estét. Ma zenélni fogunk.

Kavaczky de Nizsder, aki sohasem kelt föl fekvő helyzetéből anélkül, hogy meg ne gondolta volna jó előre a dolgot, ezen alkalommal gondolkozás nélkül talpra ugrott, és megrázta a Wart Sámuel kezét:

– Imádom a zenét – mondta hevesen.

Aztán, miután Wart úr mögött bezáródott az ajtó, ismét kutyájára esett a tekintete. A lompos komondor mintha gyanakodva meresztette volna rá szemét a sarokból, megfenyegette az öklével:

– El ne szökj a háztól! – mondta.

Tehát azon az estén zenézés volt a régi házikó ódon ebédlőjében.

Kavaczky pipája társaságában meghúzódott egy sarokban, és onnan komolyan hallgatta a dalokat, amelyeket Lizi kisasszony hárfakíséret mellett énekelt. Csupa régi német dalok voltak, és Lizi teljes szívvel és lélekkel, ábrándozva dalolta a régies melódiákat. Csinos alt hangja volt, és Kavaczky lehunyta a szemét a sötét sarokban, még pipáján is csupán azért szívott néha egyet-kettőt, hogy a pipa el ne aludjon. Wart Sámuel úr, az öreg órás ragyogó szemüveggel nézett hol Lizire, hol Kavaczky úrra. Meggyőződése szerint az angyalok sem hárfázhatnak szebben odafönn az égben, mint ahogy Lizi hárfázott. A hárfa sajátos hangjai mintha egyenesen szívébe lopództak volna, és az ottani kerekecskék között olyan zenebonát okoztak, amilyen zenebona némely óránál szokott előfordulni.

Mikor Lizi megpihent, és a hárfa végső hangjai, mint valamely elmúlt álomnak emlékei, bongtak, visszhangoztak pillanatokig az ódon ebédlőben és az ebédlőben levő ódon s fiatal szívekben, Wart úr észrevétlenül úgy tette szájához az oboát, hogy megszólaltassa azon saját érzeményeit. Többnyire maga költötte azokat a dalokat, amelyeket fújdogálni szokott, és éppen ez volt annak is okozója, hogy már sok esztendő előtt kilépett a városi polgárzenekarból, ahol sehogyan sem akarták méltányolni, hogy Wart uram saját műveinek hódol az oboán, míg a többi hangszerek valamely más zeneszerző útmutatása szerint szólalnak. Az oboa a legünnepélyesebb68 pillanatokban megfeledkezett kottáról, karmesteri pálcáról és minden zenei fegyelemről, és olyan hangokat hallatott, amely hangokra a jámbor polgármuzsikusokban ágaskodni kezdett minden csöpp vér, és a vasvillatekintetek azzal biztatták a helikonistát, hogy vágja hatalmas hangszerét az oboához. Áldatlan viszálykodások, gyűlölködések és torzsalkodások magvát hordta magában az oboa gyakori megfeledkezése, míg elkövetkezett az az idő is, hogy Wart Sámuel urat legjobb barátja, a földsüket helikonista is elhagyta.

– Nem, Sámuel, nem – mondotta ez a hallgatag férfiú, aki foglalkozására nézve pékmester volt, egy zenekari próba után, amikor Cornelius mester, a városi karmester az oboa feletti bosszúságában végképpen összezilálta hosszú fürtéit –, ami nem megy, az nem megy. Tisztelünk, becsülünk mint polgártársunkat, de a zenét már csak bízd másra.

Wart Sámuel szenvedélyesen kiáltott fel:

– Ó, tudjátok is ti, mi a zene?

Az öreg órásmester azonban mégis legyőzetett a vitában, és helyét a városi zenekarban bizonyos Raffaidesz Péter foglalta el, akinek ugyan fogalma sem volt az oboázásról, de órás volt szintén. S mintha az oboával együtt a fiatal Raffaidesz szerencséje is felderült volna, csakhamar virágzani kezdett üzlete, míg az öreg Wartot végképpen elhagyta szerencséje. Bátran be is csukhatta volna boltját, ha meg tudott volna lenni bolt és körülötte heverő beteg órák nélkül. Megesett, hogy unalmában szándékosan rontott el egyes órákat, hogy később megreperálhassa. Bezzeg Raffaidesz Péternek sem volt ideje unatkozni, volt munkája bőven. S ekkor történt meg az, amely minden heidelbergai polgár előtt a legtermészetesebb esemény volt, hogy a győztes Raffaidesz egy napon megkérte Wart Sámueltől a leánya kezét.

Az öreg órás nagy felindulással hallgatta a fiatal órás kérését, majd makacsul megrázta a fejét:

– Nem, Raffaidesz barátom, addig, míg én élek, szó sem lehet a dologról!… Nálunk kell tudni oboázni, nem úgy, mint a városi zenekarban, ebben a botfülű zenei bolondok gyülekezetében.

Raffaidesz Péter szomorúan ment el, és többé nem mutatkozott. Hogy Lizi mit mondott a dologhoz, bizony azt nemigen kérdezte senki. De mégis szóba került egyszer az ügy, mégpedig azon esztendőnek végső napján, havas Szilveszter éjszakáján, midőn visszagondolt az elmúlt év eseményeire, az eladott órákra, az órákhoz tartozó emberekre, üzleti barátaira és ellenfeleire. Ekkor jutott eszébe versenytársa, Raffaidesz Péter.

– Lizi – mondta csendes hangon –, elfelejtettem neked mondani, hogy tavasz táján megkérte a kezed bizonyos Raffaidesz.

Ha az öreg órásnak nem lett volna olyan vastag szemüvege, mint amilyen volt, bizonyosan észrevette volna, hogy Lizinek az arca fehérebb lészen a rendesnél. De a dologról többé nem beszéltek, egy szót sem beszéltek. Wart uram azonban ettől a naptól fogva mégis megérezte valahogyan: igazi nagy szeretettel csupán a romlott órák csüngenek rajta, amelyeknek beteg csontjait újakkal pótolja, és tüdejüket kicseréli. A vén kopogó botocskához is jobban ragaszkodott ezentúl, és többé sohasem felejtette otthon, mint azelőtt, amikor még volt, aki figyelemmel kísérte az öreg botocskát. Apa és lánya között így keletkezett valamely láthatatlan, rejtett harag. Lizinek a hangját hétszámra nem lehetett hallani, dacára annak, hogy az öregember mindent elkövetett újbóli meghódítására. Hangtalanul ültek egymás mellett, és az öreg Wart néha elkeseredetten sóhajtott fel:

– S méghozzá egy olyan ember miatt, aki annyit ért az oboához, mint egy tyúk – mormogta, amire Lizinek eleinte szokása volt sértődötten felállni és kimenni a szobából.

Később aztán lassan-lassan el-elmaradoztak a felállások vagy talán Wart uram felejtett el sóhajtani? Elég az hozzá, hogy abban az időben, amikor Kavaczky de Nizsder hosszú pipája társaságában a régi ebédlő sarkába került, és ott oly mozdulatlanul üldögélt, mint a török a Günsberger-féle dohánykereskedés cégérében, Lizi kisasszony és az Öreg órás kibékültek, és megegyeztek a zenei élvezetekben. Míg Lizi hárfázott, és a hárfa mellé kellemes hangján bús ónémet románcokat énekelt, Wart Sámuel hajtotta két tenyerébe fejét. A románcok után az oboa komoly hangulatai töltötték el a csendes ebédlőszobát, amelyre változatlanul nyugalommal bámultak a falakról a vén rézmetszetek. S az oboa hangjai Lizi kisasszonyt kényszerítették arra, hogy lehajtsa fejét és gondolkozzon, elgondolkozzon.

Amikor Kavaczky de Nizsder a sarokba került, többé fölösleges volt akár Lizinek, akár az órák mesterének ábrándoznia a zenén. Ábrándozott Kavaczky mindkettőjük helyett. Olyan mélyen elgondolkozott, hogy csak nagy későre vette észre, hogy az ólomkarikás ablakokon a hold szelíd fénye lopódzott a szobába. Ez a holdsugár egyszerre új irányt adott gondolatainak:70

– Nem hallom a kutyámat – mormogta hirtelen, és fölemelkedett.

Wart uram szelíd szóval csillapította:

– No, még ezt a szonátát, doktor úr. Ettől kedves álmai lesznek – szólt, és elfújta a szonátát.

Hallott-e valamit a dalból Kavaczky de Nizsder, bajos volna eldönteni. Annyi bizonyos, hogy nagyon látszott hallgatózni, de a figyelmes szemlélő azt is észrevette volna, hogy nem csupán a szonáta hangjaira hallgat, hanem valamely más hangokra is ügyel, amelyeket azonban nem hallott. Már percek óta megfeledkezett pipájáról, amely elkeseredésében kialudt. S végül a zenei élvezetet is elfelejtve megköszönni, gyorsan ajánlotta magát. Wart Sámuel egy ódivatú mécsessel utánavilágított a kacskaringós lépcsőkön, amelyeken sietve lépkedett lefelé Kavaczky.

A földszintre érve halkan füttyentett, de a füttyre nem kapott feleletet. Felnyitotta szobája ajtaját, és a szoba üres volt. Illetőleg helyén állott minden bútordarab. A taplósapka éppen úgy az asztal közepén hevert most is, mint ahogy Kavaczky odadobta. Csak a Poprád hiányzott a szobából – Poprádnak nyoma veszett, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Kavaczky elkeseredve dörmögte:

– Azok az átkozott románcok, és ez az átkozott kutya!

Nem tudta hirtelen megállapítani, hogy a románcokra haragudjon-e inkább, vagy a hűtlen ebre, amely búcsú nélkül elhagyta. Néhányszor még keservesen füttyentett – hátha csak meg akarja tréfálni egy ármányos kutya, de Poprádnak hiába füttyentett.

Reggel, amidőn az utcára lépett – mintha az ördög játszott volna vele – az első, ami szemébe ötlik, semmi más, mint a Poprád lompos, fehér bundája, amely sietve, nagy örömmel közeledik feléje az utca végéről. Kavaczky már megfordította kezében a pipát. No, lesz most nemulass! De minden rossz szándékának egyszerre vége lett, amikor Poprád a maga alamuszi modorában ránevetett.

– Hol jártál, te ördögök kutyája? – kiáltotta Kavaczky. – Hol töltötted az éjszakát, te sehonnai?

Poprád felelet helyett körültáncolta Kavaczky uramat, mintha csak azt mondta volna:

– Ugyan hagyd el! Mit akarsz? Végtére is a tied vagyok.

Mintha csak valamely csalfa szeretőtől hallotta volna ezt a mondást. És csalfa szerető szokása szerint különböző hízelkedéssel vette körül gazdáját,71 aki végre is nem tudott ellenállni az alattomos eb kedvességének, és nagy meggondolással ugyan, de végtére mégiscsak lehajolt, hogy megsimogassa Poprád lompos, fehér bundáját. De nem felejtette hozzátenni az intő figyelmeztetést:

– No, megállj! Ezentúl lesben állok, és letöröm a derekadat.

Poprád ezzel már nem sokat törődött. Nagyon vidám volt egész nap, és még délutáni álmában is vígan vakkantott néhányszor, mintha vidám emlékek jutottak volna az eszébe.

Kavaczky a díványról gyanakodva nézte az álmodó kutyát.

– No, megállj! – mormogta sötéten.

Azon az éjszakán lesbe állott Kavaczky. Egy jó furkósbotot vett a kezébe, és meghúzódott a mély kapuszögletben. A hold sokáig késett ezen az éjen. A hazatérő diákok és korhelyek éneklése már régen elhangzott a sötét, mély utcácskákban; az éjjeli bakterok, miután eddig a jókedvű korhelyek bolondos tréfái elől elrejtőzködtek a kapuk alatt, most már nyugodt biztonsággal kopogtak végig alabárdjukkal a százesztendős köveken. Közel, távol semmi nesz. S ebben a nagy csendességben egyszerre csak kibújt a telihold egy százesztendős ház mögül. Mintha a régi ház padlásán lett volna eddig elrejtve, míg elcsendesedik minden Heidelbergában. Enyhe fénnyel szórta be a néptelen utcákat, szelíd világosságot gyújtva az öreg bakteroknak az utcákon és a szerelmeseknek, akik szobájukban ilyenkor felébrednek. S ebben a percben felhangzott a Poprád vonítása a ház felől. Vonított hosszasan, majd néhányat csaholt. Kavaczky már csaknem megbocsátott neki mindent.

Ebben a percben az utca vége felől gyors lépések hallatszottak. Az akkori idők divatja szerint öltözött férfiú közeledett. A divat a bő Schiller-köpenyegnek hódolt és a nagy karimájú, tollas kalapoknak, amely ruházatban éjjeli időben még a heidelbergai polgármestert is könnyen össze lehetett volna téveszteni valamely banditával. A férfiú halkan fütyörészve közeledett, könnyedén, vidáman, mint akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a heidelbergai tornyokban már régen elütötték az éjfélt az órák. Mikor a kutyaugatást meghallotta, mintha meggyorsította volna lépteit. És Kavaczky leshelyéről egyszerre fölismerte benne a múlt éjszakai férfiút.

Itt a zsivány – gondolta magában.

Az éjjeli férfiú megállott az ablak előtt, és halkan, kedveskedve kopogott Poprádnak. A hűtlen eb erre elhallgatott, és csak néha vakkantott boldogságában.72

A köpenyeges ember ekkor az utca közepére állott, és hosszasan nézett fel az emeleti ablakra.

Kavaczkynak összevacogott a foga. Ez a zsivány talán még az öreg órást is meg akarja lopni.

Ott állott, és nem sokáig kellett várakoznia a kutya elhallgatása után, hogy odafönn halkan koppanjon az ablaküveg. A köpenyeges levette kalapját, és csendesen integetett – lassan indult vissza, arra, amerről jött, csakhogy Poprádot ez a körülmény végtelenül kihozta sodrából. Dühösen kezdett ugatni, és kaparta az ablakot, hogy csaknem betörte.

A köpenyeges halkan nevetett, az ablakhoz lépett és megnyomta, Poprád kimondhatatlan boldogsággal ugrott az utcára.

Ezt már Kavaczky se nézhette tovább. Teljes tüdejéből kiabálva ugrott elő a kapu alól:

– Rabló, zsivány! – kiáltotta, és a furkósbotot feje felett forgatta.

Az idegen meglepetve fordult feléje. Nagy, fekete szeme veszedelmesen szikrázott kalapja alatt. Mintha megmozdult volna a karja a köpenyeg alatt. Poprád a két férfi közé állott, és búsan ugatott.

– Hallgasson már – szólt magyarul a köpenyeges. – Nekem nem kell a kutyája. Ha kellene, megtartanám. Csak aludni nem tudok nyugodtan komondorugatás nélkül. Azért viszem éjjel magammal.

Kavaczky dühösen nevetett:

– Azért nyit fel bezárt ablakokat? Azért kószál éjnek idején az utcákon, mert nem tud aludni? Köszönje az úr annak, hogy magyarul szólott, különben majd megkeserülte volna éjszakai kalandozását. Poprád! – kiáltott szigorúan a kutyára.

Az idegen halkan nevetett.

A kutya lesunyított fejjel állott az utca közepén, nem tudta, mit csináljon.

– Poprád! jer ide! – ismételte dühösen Kavaczky.

A kutya az erélyes hangra néhány tétovázó lépést tett előre, aztán megint csak leült, és az idegenre meresztette a fejét.

– Lássa, elvihetném, ha akarnám – mondta most vidám hangon a köpenyeges férfiú –, de nekem nem kell másnak a kutyája. Gyermekkorom óta egy magyar tanyán laktam, ahol éjjelenként versenyt ugattak a komondorok. Ezt a régen nélkülözött komondorugatást hallottam meg a minap erre jártamban, s azóta nekem ugat Poprád éjjelenként.

Kavaczky figyelmesen hallgatta a köpenyeges szavait. Majd hirtelen elkeseredéssel kiáltott fel:

– De ez mégsem járja, uram, hogy úgy elcsábította tőlem a kutyát,73 amelyet szeretek! Popráddal nem lehet bírni. Már csaknem arra határoztam magam, hogy golyót küldök a hűtlen eb koponyájába.

– Kár volna érte – felelt az idegen –, nagyon jeles állat. Igazi példánya azoknak a magyar komondoroknak, amelyek a farkasokkal szoktak birkózni, és farkasoktól erednek. Megveszem a kutyát.

– Nem eladó – felelt kurtán Kavaczky. Az idegen ekkor közelebb lépett.

– Honfitárs – szólt behízelgő meleg hangon; amely lágy hangra Kavaczkynak oszlani kezdett haragja –, honfitárs, béküljünk ki. Ígérem, nem csalom el többé kutyádat, csak engedd meg, hogy néha hallgassam jóízű ugatását, amely gyermekkoromra emlékeztet.

Kavaczkynak se volt a szíve kőből. Felelet helyett kinyújtotta a tenyerét. Az idegen belecsapott.

– Pogrányi Sámuel a nevem – mondta az idegen.

– Kvaczk – felelt a másik, szokása szerint elharapva nevének néhány betűjét. – Szíjunk el egy pipát!

Kinyitotta a kaput, és Pogrányit előrebocsátotta. A hűtlen Poprád lesunyt fejjel közeledett. Farkát behúzta, és félénken ódalogva azt látszott kérni Kavaczkytól, hogy bár oldalba rúgná a csizmasarkával. De Kavaczky méltóságos volt, nem akart ilyen könnyedén megbocsátani kutyájának. De talán nem is tudott volna megbocsátani, még ha akart volna is.

Bevezette vendégét a lakásába. Pogrányi ledobta nagy kalapját, köpenyegét. Meleg tekintetű, olajbarna arcú fiatalember volt. Lángoló nagy szeme volt és göndör kis bajusza. Olyan férfiú, akibe minden asszony, lányféle belébomlik. Kellemetes, lágy hangon beszélt, és Kavaczky maga sem tudta, miért, egyszerre úgy kezdte érezni, mintha már nagyon régen ismerte volna a fiatalembert, pedig bizonyos volt, benne, hogy sohasem találkozott vele addig.

– Én egy hónap óta vagyok itt – mondta Pogrányi –, és unatkozva töltöm az időmet. Nemigen ismerek még itt senkit, és folytonosan otthon járnak a gondolataim.

Majd a hazai dolgokról beszélgettek. Pogrányi mesélte, hogy az édesapja pap egy alföldi mezővároskában. Fiatal korában maga is bejárta a német egyetemeket, és azt szeretné, hogy fiából is pap lenne.

– Hány esztendős vagy, pajtás? – kérdezte Kavaczky.

– Huszonkettő – felelt Pogrányi. – De azt hiszem, ha harminckettő leszek, még akkor sem teszek eleget édesapám óhajtásának. Hiába, nem74 szeretem a papi pályát. Magam sem tudom, hogy tulajdonképpen melyik pályához volna kedvem. Ha meggondolom, egyikhez sem. Egész nap álmodozva fekszem kis szobácskámban, és estére sem keresem a bursok léha, zajos társaságát. Ami a bursokat mulattatja, azt én nevetségesnek, unalmasnak találom. A sört nem szeretem, bort sohasem iszom. Szeretek a folyóparton sétálgatni, és nagyokat gondolkozni mindenféle semmiségeken.

Kavaczky a pipája füstjébe bámult.

– Akár csak a költők – dünnyögte.

Az ifjú hátrasimította hullámos haját:

– Igazad van. Néha magam is azt gondolom, hogy költő veszett el bennem. Verseket írogatok, verseket olvasgatok. És ábrándozok, mindig ábrándozok…

– Hm – mosolyogta Kavaczky –, tán szerelmes is vagy?

Pogrányi sóhajtott, és nem felelt.

Kavaczky tréfásan csapott az ifjú vállára:

– Csak rukkolj ki vele bátran! Nem haragszom már. Hiszen kétszer is elszöktetted szerelmed tárgyát!

Pogrányi elpirult, zavartan mormogta:

– Becsületemre, nem is tudtam, hogy tied ez a kutya. Azt hittem, a másé…

Kavaczky vállat vont.

– Sajnálom, az enyém.

Majd felállott, és egy palack bort tett az asztalra. Már éppen önteni akart belőle.

– Igaz, most jut eszembe, hogy bort sohasem iszol. No, de a kedvemért megtehetnéd. Vén fiú vagyok én már. Az idejét se tudom, mikor múltam el huszonkét esztendős. De engem sohase bántott a szerelem. Azazhogy… No, mindjárt elmondom.

Koccintott a fiatal barátjával.

– Hát én meg azért kerültem ebbe a német fészekbe, mert nemrégiben mindenáron meg akartam házasodni. Valami asszonyszemélybe botlottam, és apám, a várúr, szörnyen megharagudott. Előbb lecsukatott a vár pincéjébe, aztán pedig elküldött ide.

Pogrányi felsóhajtott:

– Boldog ember vagy. Bezzeg engem csukhatnának a legmélyebb pincébe, hiábavaló volna minden. Akkor is mindig csak arra gondolnék, akit szeretek, s aki engem nem szeret.75

Kavaczkyt nagyon mulattatta fiatal ismerőse szerelme. Maga is elgondolkozva kezdett nézegetni a szobát betöltő pipafüstbe, miközben mindenféle képek alakultak ki a szürke fátyolból. A kis órásmester, a nagy óra és a pókhálós palack; majd egy szőke női konty.

– Szép, becsületemre, szép dolog a szerelem – mosolyogta.

És hogy egyebet is mondjon, hozzátette:

– Csakhogy igen veszélyes. Ha nem volna olyan hideg és borzalmas a nizsderi pince, ki tudja, talán magam is benne volnék a szerelem örvényében… De hát szerencsére elég mély az a pince.

Mondta, és megelégedetten hörpintett poharából.

Odakünn virradni kezdett. Az ólomkarikás ablakokon szürke szemmel pislogott be a hajnal. Az alabárdosok az utcákon hazafelé kopogtak, és valahol egy távoli toronyban, mint egy durcás gyerek, sírdogált magában egy kis harang.

– No, megyek, pajtás – szólt Pogrányi felemelkedve.

Kavaczky két kezét nyújtotta az ifjúnak:

– Gyere el máskor is. Én otthon ülő medve vagyok. Nemigen mozdulok sehová. Mindig itthon találsz.

Majd az ajtónál más jutott eszébe:

– Egyebet mondok! Költözz ide. A házigazdám ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy két diák lakjon nála. Tudod, fiatal leány van a háznál, és az öregember azt tartja, hogy a leány érdekében jobb két diák, mint egy diák. A lakás elég tágas. Elférünk benne. Költözz ide, pajtás.

Kavaczky, mikor ezt mind elmondta, hamarosan leöblítette torkát egy pohár borral, mintha megjutalmazná magát a terjedelmes szónoklatért. Nem is várt egyebet, mint csupán azt, hogy Pogrányi elragadtatásában e hosszú beszédért legalább kezet csókol neki. Pogrányi pedig mozdulatlanul, habozva állott az ajtóban.

– Min gondolkozol? – dörgött Kavaczky. – Tán nem tetszik a lakás?

– Gyönyörű, a leggyönyörűbb, amelyet láttam valaha – mormogta Pogrányi. – Csak azt nem tudom, hogy Wart úrnak, esetleg Wart kisasszonynak nem lesz-e ellene kifogása?

Kavaczky legyintett:

– No, azok miatt ugyan bátran ideköltözhetsz. Az öreg Wart bácsi igen mulatságos ember. A leánya pedig… Eh, a leányok nem számítanak.

Kavaczky a kapuig kísérte barátját. Megállapodtak abban, hogy Pogrányi már aznap elköltözik régi lakásáról Kavaczkyhoz. Kavaczky igen meg volt elégedve a dolgok fordulatával.76

– Legalább a kutyámat sem lopják el éjszakánként – dörmögte magában, és jókedvében még a hűtelen Poprádnak is megbocsátott ebben a percben.

Későbben, amikor hallotta a kacskaringós lépcsőkön lefelé kopogni az öreg botocskát, jókedvűen tárta ki ajtaját:

– Wart bácsi – kiáltotta. – Rendben van már a dolog, megmondhatja Lizi kisasszonynak, hogy találtam lakótársat. A kutyám fogta, amint ígértem.

– Nagyon derék – felelt az öreg Wart Sámuel, ezt is igen gyorsan mondta, mert régi szokásához híven siető lépésekkel tipegett a vén kalap és régi botocska társaságában órásműhelyébe, ahol a pontatlan heidelbergai órákat készült megjavítani. Tipegett, tipegett, mintha sok száz meg száz rossz óra várná az ő reszkető kezét, pedig rossz órához már nagyon régen csupán úgy jutott, ha a mellénye zsebében ketyegő rézórából kiemelt valamely kis csavart.

A zeneestélyek korántsem szüneteltek a Wart házban, bár oda új lakó költözött. Sőt ellenkezőleg, a zeneestélyek gyakrabban következtek egymás után, mert a hallgatóság száma megnövekedett. Azzal a sarokkal szemben, amely sarokban Kavaczky de Nizsder pipázott, természetszerűleg volt egy másik sarok, ahol a fiatal Pogrányi foglalt helyet. A hárfa és az oboa felváltva andalították a fiatal és a vén emberek szíveit, és Poprád is ugatott odalenn a földszinten a zenei szünetekben, amely ugatásról Kavaczky megelégedetten fejbiccentéssel vett tudomást. Szemeit most is csak olyankor nyitotta fel, ha kutyáját hallotta megszólalni, és az oboa legszebb futamai hatástalanul enyésztek el abban a sarokban, ahol Kavaczky ült. Legfeljebb egy füstpöffenet jelzi, hogy a melódia, amelynek hatásában Wart uram minden lélegzetét kiadta, nem talált süket fülekre a félhomályos sarokban sem. A másik sarokban annál inkább méltányolták a Wart Sámuel művészetét. Pogrányi csodálkozva hallgatta az öreg hiú ember muzsikáját, és a legrövidebb fúga sem kerülte el a figyelmét. Hogy a hárfát ugyancsak nagy gyönyörűséggel hallgatta Pogrányi, azt talán nem is kell külön felemlíteni.

Így múltak el a tavaszi napok és esték. A két diák csendes egyetértésben élt egymás mellett. A zenés estélyeken Pogrányi képviselte a lelkes, rajongó hallgatóságot, míg Kavaczky a komoly, csendes elemet alkotta. Az öreg Wart úr lassan-lassan nem találta olyan pontatlannak a heidelbergai órákat, és a botocska sem kopogott oly nyugtalansággal többé, mint azelőtt. A dugóhúzó sohasem habozott, ha arról volt szó, hogy vérét77 vegye egy-egy pincebeli kis pókhálós lakónak. Gondolkozás nélkül előjött a hosszú bársonymellényből, ha alkalom nyílott a munkálkodásra, míg egy szép tavaszi napon a régi, fekete kalapot új, szürke bársonysapka váltotta fel. Wart Sámuel kezdett megelégedetten, nyugalmasan éldegélni. A beteg órák nem foglalták le minden gondolatát, hisz otthon várt az oboa, amely számára nagyobb dicsőséget és elismerést szerzett minden megreparált óránál.

Így múlott el néhány hónap. Az órásházban csend és nyugalom volt; Poprádnak sem volt oka ugatni az éjszakai csendháborítókra, mert időközben, Wart úr különös szívességéből, a kis udvar hátulsó sarkában, egy régi kamrában kapott helyet. Kavaczky és Pogrányi néhanapján már friss virágokat hordtak haza Lizi kisasszonynak, aki egyikőjüket sem látszott különösebben kitüntetni szeretetével. Éppen olyan szívesen mosolygott a Kavaczky füstkarikáin, mint a Pogrányi ábrándos sóhajtásain. Kavaczky a régibb lakó jogánál fogva néha Wart úr távollétében engedelmet vett magának, hogy személyesen botorkáljon le a pincébe, ahol a Wart úrral közös borokat tartotta. Pogrányi pedig egész délutánokat elkalandozott Lizi kisasszonnyal a heidelbergai kertekben, ahol virágot szedtek. Mikor az egyik csízecske meghalt a kalitkában, Pogrányi szép verset faragott emlékére, amely vers hallásakor Lizi kisasszony könnyezett; máskor, midőn az akadozó órásüzlet következtében Lizi kisasszony háztartási erszényéből nemcsak az aranypénznek, de még az ezüsttallérok is nyomtalanul eltűntek, Kavaczky barátságos naivitással ajánlotta fel pénzét, amellyel atyja, a várúr, bőven ellátta.

Kavaczky néha, ha ábrándos napjai voltak, így morfondírozott magában:

– Bezzeg, ha Nizsderben olyan asszony volna, mint Lizike, a tótok nem hordanák el a várfalak tégláit, midőn házat építenek.

Pogrányi ugyanakkor csengő-bongó szonettben énekelt arról, hogy akkor szeretne meghalni, amikor virágok nyílnak sírdombján, hogy a virágokból bokrétát köthessen egy szőke, halavány és kék szemű leány…

Ha Poprád kutyának lett volna fogalma az emberi szív érzelmeiről, akkor talán még előtte sem maradt volna sokáig titokban az a sok mindenféle változás, amely a házban található fiatal és ódon szívek világában megesett. Az özvegy Wart Sámuel fia gyanánt kezdte szeretni a csendes és komoly Kavaczkyt, Lizi kisasszony is neki kedveskedett a legjobb falatokkal, Kavaczky pedig tiszta szívből ragaszkodott a családhoz, amelybe a véletlen folytán pottyant. Hogy Pogrányival mi történt érzelmek dolgában,78 arra talán még a Poprád sem volt kíváncsi; hisz a költők érzelmei az időjárással együtt változnak.

S e változások következménye volt az a beszélgetés, amely egy csendes éjszakán – amidőn az ifjak már aludni tértek, és a hárfa, oboa már elpihent – az öreg Wart Sámuel és leánya között lefolyt:

– Ma este – kezdte az öreg Wart, kezében tartva éjjeli mécsesét, amelynek társaságában már éppen hálószobája felé volt menendő, s csupán egy pillanatra látszott itt maradni, mert valami eszébe jutott –, amikor hazafelé jövet, az esti félhomályban, a régi barátkolostor mellett befordultam abba a kis szűk utcácskába, amelyben talán már ötven esztendeje jönni szoktam, és ahol ötven év alatt legfeljebb három-négy emberrel találkoztam ebben az időben, valakivel találkoztam… illetőleg saját magamat láttam meg… Mintha én, vagy egy hozzám hasonló már várt volna reám ott, a sötét utcácskában, és midőn botomat kopogni hallotta, előlépett valamelyik sarok mellől. Ugyancsak botocska volt kezében és rajta szárnyas, rézgombos kabát. Csatos vén cipőben csónakázott harisnyás lábaival, és a botocska mellette kopogott. Csak a fején volt másféle kalap, mint az enyémen… Azaz, az én régi, fekete nagy kalapom volt a fején, amelyet Kavaczky fiam biztatására felcseréltem ebben az esztendőben másikkal.

Mentünk, mentünk a szűk sikátorban. Ő elöl, a falhoz, lapulva, én mögötte. Csak akkor vettem észre, hogy magam is a falhoz szoktam lapulni esti időben, hogy valami támasztékot leljek, ha szemeim nem látják bizonyosan az utat. Csodálkozva és nem minden félelem nélkül láttam önmagamat a régi kolostor falai mellett bandukolni. Bort nem ittam, fejem nem zúgott, és a szemüvegem is mintha tisztább, világosabb lett volna, mint egyébkor.

Öregember képzelődése! – gondoltam magamban, és mindjárt próbára is tettem az álmot.

Hirtelen megálltam – és ő is megállott ugyanabban a pillanatban.

Egy-két lépést tettem előre – ő is megindult.

Midőn így próbálkoztam volna az álommal és valósággal, egyszerre azt vettem észre, hogy ő csendesen hátrafordítja fejét, és egy nagyon öreg ember arcát láttam felém fordulni, a haja ezüstfehér, az orcája beesett, szemén vastag szemüveg. Szemrehányólag nézett rám egy pillanatig, aztán panaszosan megszólalt:

– Miért nem akarsz jönni, Wart Sámuel? Elég öreg vagy már hozzá.

Szomorú, méla hangja még most is fülembe cseng, és a legkülönösebb,79 hogy ebben a pillanatban eltűnt ő. Odasietek, ahol előbb állott, s észreveszem az alacsony, rozsdás kis vasajtót a falban, amely ajtócskán a hagyomány szerint valamikor az elhalt barátok koporsóit eresztették le a kriptába. Sokáig álltam ott, gondolkoztam, és mire elindultam ismét, már tudtam, hogy nemsokára meghalok.

Lizi, akit az egész történet csak a vége felé látszott érdekelni, megdöbbenve nézett ezüsthajú apjára:

– Lássa, papa – rebegte –, erre sohasem gondoltam.

Wart Sámuel az asztalra eresztette a mécsest:

– Én sem. Lásd, én sem. Mikor legrosszabbul jártak az órácskák, mikor egyre-másra adogattam el boltom kincseit, még akkor sem jutott sohasem eszembe, hogy meg is lehet halni. Hogy majd nem fogok többé oboázni itt, a csendes házban, és azokat a kerekecskéket, amelyeket még eddig nem raktam el, más fogja betenni megillető helyükre.

Az öreg órás bácsi elgondolkozva nézett maga elé:

– Pedig – mormogta meggyőződéssel –, úgy érzem, hogy nemsokára elmegyek oda, ahol már nem ketyeg az óra, az örökös csendességbe. Vajon mi lesz veled akkor, Lizi?

Erre bizony Lizi sem tudott felelni, és az öreg órás bácsinak se jutott eszébe semmi.

Ezen az estén különösen érzelmesen fújta az oboát, és vastag szemüvege alól hosszadalmasán nézegetett Kavaczkyra, Lizire és az ábrándos Pogrányira. A hárfa is pengett szokás szerint, és Kavaczky úgy bámult bele a füstbe, mint mindig azelőtt.

Egy különösen hosszú fúga után az öreg Wart bácsi kimerülve tette le az oboát. Betette a diófa szekrény ismeretes fiókjába, és olyan pillantást vetett utána, mint aki nagyon hosszú időre szándékozik lemondani az oboázásról.

A diákok is csakhamar aludni mentek, Lizi pedig a sarokba állítva a hárfát, elgondolkozva támasztotta karjára fejét. Az öreg Wart úr a pohárszék sarkában egy zömök termetű pincelakót fedezett fel, amelyet hamarosan kivégzett a jól ismert dugóhúzóval. Néhány pohárral felhajtott a csillogó színű borból, aztán hirtelen a Lizi vállára tette a kezét:

– Jó volna, Lizike, ha valahogyan gondoskodhatnék rólad, mielőtt valami történnék… Jelenleg néhány rossz és pontatlan órán kívül nemigen hagyományozhatnék neked egyebet.

Lizi ellágyulva fogta meg az öregember keskeny kezét:80

– Nem kellenek az órák, papa!… Az kellene, hogy mindig hazajöjj, délben és este.

– Magam is szeretnék hazajárni – mormogta az órás bácsi –, de nem tudom, hogy lehetséges lesz-e, azért minden eshetőségre kellene számítani … Például arra is, hogyha talán mégsem jöhetnék haza?… Mit szólsz, Lizi? Ha nem jönnék sohasem haza?

Lizi eltakarta az arcát. Hihetetlennek látszott előtte, hogy egyszer nem kopogna a régi botocska a kacskaringós garádicson, és az oboa hangtalanul, némán heverne a diófa szekrény fiókjában. De hát lehet, minden lehetséges. És ennek a mindennek a lehetősége indította arra Lizit, hogy azt az öreg, keskeny kezet el ne bocsássa, hanem erősen megszorítsa.

Így ültek sokáig egymás mellett. A heidelbergai tornyokban éppen olyan rekedtes hangon ütögették az időt a toronyórák, mint bármikor. A falakról a rézmetszetek se nézegettek különösebb érdeklődéssel, és a sarokban álló nagyapó éppen úgy tiktakozta a lepergő perceket, mint talán száz esztendő óta.

– Szeretném tudni – mormogta halkan az öreg órás –, hogy Kavaczky úr ébren van-e? Vajon nem feküdt-e már le, szokása szerint? Menj, Lizi, és kopogtass ajtaján.

Lizi most már nem csodálkozott ezen a megbízatáson sem, amint megszokta, hogy ezen az estén semmin se csodálkozzon. Sietve felállott, és elhagyta a szobát. Egy vékony termetű és búsan pislákoló mécses társaságában kopogtatott a diákok ajtaján:

– A papa nagyon rosszul van. Szeretne Kavaczky úrral beszélni.

Kavaczky még ébren volt, és csupán a hosszú szárú csizmákat küldte el aludni. De a csizmák a sarokban állottak, könnyű volt őket felkölteni. Kavaczky fel is költötte őket gondolkozás nélkül. Gyors léptekkel ment fel a lépcsőkön, míg Lizi a mécsessel világított.

Az öreg Wart Sámuel akkor már egy régi karosszékben ült, félig fekvő helyzetben, és az arca hamuszürke volt.

– No, mi a baj, tisztelt házigazdám? – kérdezte Kavaczky a szobába lépve.

De csakhamar belátta ennek a kérdésnek a felesleges voltát, és nem ismételte, bár feleletet nem kapott rá. Az öreg Wart közelebb intette Kavaczkyt, és halk, töredezett hangon súgta a fülébe:

– Egy órásmesterrel kevesebb lesz Heidelbergában, de kérem, ezt ne mondja meg senkinek, kedves Kavaczky úr.

Kavaczky komolyan bólongatott a fejével:81

– Senkinek se mondom meg – dörmögte, habár hirtelen nem látta, hogy miféle haszna lehet Wart uramnak a titoktartásból.

– Egynéhány pontosan járó órát nem húznak fel holnaptól kezdve… Éppen ebben az irányban szeretnék tanácskozni önnel, kedves fiam.

Kavaczky értelmetlenül bámult Wart uramra. Igen komoly, ünnepélyes arcot vágott. A haldokló észrevette ezt, és sietett megnyugtatni Kavaczkyt:

– Csupán az óráimról van szó kedves fiam. Valakinek mégiscsak fel kellene őket húzni. Nekem pedig azóta nincsen barátom, mióta a polgári zeneegyesületből kiléptem.

Kavaczky nagyot lélegzett.

– No, az órákkal még csak megleszünk valahogyan. Majd én felhúzom őket holnap – tette hozzá gyors elhatározással.

Wart uram kinyújtotta reszkető kezét:

– És azután is ígérje meg, kedves fiam, hogy azután is mindig.

Miért állnának meg a legpontosabb órák Heidelbergában? Talán azért, mert Wart Sámuel nincs többé. Utóvégre ez teljesen mindegy az óráknak, csupán Wart Sámuelnek fontos a dolog. Mégpedig nagyon fontos.

Kavaczkyt igen bánatossá tette a haldokló öregúr, ezért bizonyos türelmetlenséggel vágott közbe:

– Már mondtam, hogy az órák miatt teljesen nyugodt lehet, Wart úr. Éppen olyan nyugodt, mintha saját kezűleg húzná fel őket. Ígérem – mondta bizonyos ünnepélyességgel –, hogy a legpontosabb hiedelbergai óra, ottan a sarokban, sohasem fogja megszüntetni az idő méricskélését.

– Helyes, helyes – mormogta megkönnyebbülve Wart uram. – Így már szeretem a dolgot. Itt van a rézórám, amelyet ötven-egynéhány esztendeig hordoztam mellényemben. Sohasem hagyott el, leghűségesebb barátom, társam, mindenem volt. Mert nincs ám hűségesebb barát egy jól járó órácskánál. Tapasztalni fogja ezt, kedves fiam, és hálásan gondol majd az öreg Wartra.

Kavaczky átvette a rézórát, és zsebébe tette.

A haldokló ezzel megnyugodva hajtotta le a fejét. Percekig hallgatott, és Kavaczky aggodalmasan figyelte mellének nyugtalan emelkedését. Lábujjhegyen közeledett a sarokban ülő Lizihez, és a helyzet magaslatára emelkedve, komoly arccal így szólott:

– Az öregúrnak nagyon megromlott a szerkezete. Jó volna talán megreparáltatni. Például, ha doktor Rudolficiszt átszólítanánk a szomszédból.82

Az öreg Wart a haldoklók csodálatos éleshallásával meghallotta Kavaczky halkan elmondott szavait. Fölemelte a fejét, és kezével tiltakozó mozdulatot tett.

– Nincs már olyan órás, aki az én szerkezetemet megjavítaná. Csak annak örülök, hogy már rendbe hoztam mindent. Lizi, jöjj közelebb.

Lizi könnyes arccal közeledett.

– Ezentúl Kavaczky úrnak tartozol azzal az engedelmességgel, amellyel nekem tartoztál eddig. Jól vigyázz, hogy meg legyen veled elégedve. Ígérd meg, hogy jól fogod magad viselni. Ígérd meg öreg, haldokló atyádnak.

Lizi térdre ereszkedett:

– Ígérem – zokogta.

Kavaczky némán állott a karosszék mögött. A rézóra a zsebében ketyegett, és annak ketyegésében valamely különös intő szózatot látott. Hirtelen előrelépett.

– Én meg ígérem, hogy soha-soha el nem hagyom Lizi kisasszonyt.

Lizi lehajtott fejjel zokogott, és könnyes csókokkal hintette be a Wart Sámuel kezét.

– Apám, édesapám – zokogta.

De az öreg már nem felelt. Talán már nem akart felelni, talán már nem akart többet rendbe hozni a dolgokból, még egy darabig mozgott, ketyegett öreg szerkezete, aztán mindig lassabban kezdett ketyegni. Egyszerre megállott.

– Apám – sikoltott Lizi.

– Órás bácsi – kiáltott megrendülve Kavaczky.

A régi szerkezet még egy utolsót ketyegett, aztán megszűnt ketyegni. Az óra teljesen elromlott, nem volt mester, aki többé megindítani tudta volna.

Így jutott Kavaczky de Nizsder egyszerre egy nagy csomó régi órához, egy ódon házikóhoz és egy ódon házban egy szőke kontyos, fehér arcú kisasszonyhoz.

A kis öreg órásmester elment azon szomorúfűzfák alá, ahol nincsen sem jó, sem rossz óra: áll minden óra –, de a heidelbergai órák ezután is tovább jártak. Különösen azok, amelyek néminemű összeköttetésben voltak az öreg órás bácsival. Így a rézóra, amely hajdan fél száz esztendőt töltött a hosszú bársonymellény zsebében, éppen olyan nyugodtan ketyegett tovább, mintha most is a mellényben volna. Pedig csupán egy fiókban volt, amelyet Kavaczky mindennap felnyitott, és kegyeletes hangulatban83 forgatta meg a kulcsot az órában. A sötétbarna nagyapó a sarokban, amely színével azon ó tajtékpipákhoz hasonlított, amilyeneket Kavaczky hajdanában a szülői házban látott, ugyancsak bőséges figyelemben részesült a diák részéről. Olyan aggodalmasan közeledett mindennap a vén órához, mintha legalábbis valami igen nagy zavar volna már keletkezőben odalenn a föld alatt, ahol az órások és királyok összefont karral feküsznek. A zavaroknak elejét veendő, szorgalmasan húzogatta fel a lábasóra ólomnehezékeit.

– Így ni, öreg! – mondta megelégedetten, amikor elkészült munkájával.

S az óra komolyan kreccsentett egyet-kettőt, már éppen amennyit tudott.

Olykor még azt is sajnálta magában Kavaczky, hogy nem tanult meg oboázni gyermekkorában. Esténként így bátran helyettesíthetné az öregurat, és az utca kései járókelői azt gondolhatnák magukban:

– Az öreg Wart Sámuel nem is halt meg, pedig mindnyájan azt hittük már felőle.

De fájdalom, oboázni nem tudott Kavaczky.

Hát Lizi körül hogyan töltötte be hivatását? Itt némely akadályok mutatkoztak, mert Lizihez semmiféle órakulcsot nem talált a Wart Sámuel hagyatékában. Lizi talpig gyászruhában napközben a templomokat járta, este pedig úgy eltűnt kis szobácskájában, hogy Kavaczky nem is értette egészen a dolgot. Egyedül kellett üldögélnie a nagy szobában, ahol annyi kedves zene hangzott, és mély gondolatai közepette – mialatt a legsajátságosabb füstkarikákat eregette részben a mennyezet, részben a rézmetszetek felé – nem zavarta meg senki.

A „költő” is egyszerre megváltozott Wart halála után. Mintha csak az öreg órásmester iránt érzett tisztelet tartotta volna eddig vissza a rossz indulatokat Pogrányiban – egyszerre valamennyi gonosz ördög jelentkezett az ifjúban. Naphosszat csavargott a Poprád kutya társaságában, és este is csak azért jöttek haza nyakig sárosan, porosan, hogy folytassák kalandozásukat az éjszakában. Pogrányi korhely bursok társaságába keveredett, akikkel reggelig nótázott, és akkor Poprád mindenféle rossz szokásokat tanult meg. Néha csak reggel felé, és úgy tudott hazatalálni az azelőtti szelíd költő, hogy a kutya belekapaszkodott a köpönyege sarkába, és vitte, vezette hazafelé a jól ismert úton.

Kavaczkyt eleinte nagyon meglepte ez a sok mindenféle változás.84 Az nem volt éppen ellenére, hogy az órákkal kellett bajlódnia, de a Pogrányi dolga sehogy se ment a fejébe.

– Mi történt ezzel a fiúval? – kérdezgette magában, s mivel felelni nem tudott rá, még inkább csodálkozott a dolgon.

Máskor, holdvilágos éjjeleken hirtelen csak arra ébredt, hogy Pogrányi egy rossz gitár mellett mindenféle költeményeket szaval az utca közepén, és Poprád, hogy ő se maradjon hátra, keservesen vonított hozzá, bár Pogrányinak szemmel láthatólag nemigen tetszett ez a kíséret.

Gyakran keveredtek komoly összeütközésbe az alabárdos éjjeli bakterekkel, és Kavaczky gyors közbelépésének volt csak köszönhető, hogy néha verekedésre nem került a dolog.

Kavaczky betuszkolta a házba az elázott költőt, néhányszor oldalba döfte a csizmasarkával a magáról megfeledkezett kutyáját, és ezzel rendben lett volna a dolog.

Pogrányi ilyenkor mindig sírva borult Kavaczky vállára:

– Pajtás, nem érdemlem én ezt tőled. Hagytad volna, hogy összekaszaboljanak azok a zsoldosok. Neked is, nekem is jobb lett volna.

Kavaczky dörmögve szabadkozott, mire Pogrányi szomorúan jelentette ki:

– Meglátod, még sok keserűséget okozok neked.

Egyszer azzal jött haza a diák, hogy ő elköltözik innen. A szíve itt megszakad…

Kavaczky megveregette a Pogrányi vállát:

– Nem is tudtam, hogy ilyen derék fiú vagy. No, ennyire azért mégsem kéne bánkódni az öreg Wart úr után. Igaz, hogy jó ember volt, de azért már mégis öregember volt.

Pogrányi tétován bámult a barátjára.

– Jó ember volt? – dünnyögte. – Jobb ember is lehetett volna.

Mindennek a betetőzése az volt, hogy Pogrányit egyszer csuromvizesen hozták haza. A diák beleugrott a folyóba ott, ahol legsebesebb az ár. Sehogy se akart beleegyezni abba, hogy onnan kihúzzák. Meg akart halni.

Kavaczky mérgesen, megdöbbenve förmedt Pogrányira:

– Megbolondultál, te kölyök?

A diák csak nézett rá nagy bánatosan, és nem felelt semmit. Később csendes, látszólag nyugodt hangon szólalt meg:

– Én úgyis nemsokára elmegyek innen. Hisz az esküvő után mit keresnék már itt? Mikor lesz az esküvőd, Kavaczky?85

Kavaczky, mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy tulajdonképpen miféle hivatás is vár reá, megdöbbenve bámult a diákra:

– Tyű, a kiskésit! Erre nem is gondoltam.

A diák csendesen folytatta:

– Pedig itt volna az ideje. A gyászév nemsokára letelik. Lizi pedig elunja a várakozást.

Kavaczky nagyokat nyeldesett. Persze, persze, csaknem megfeledkezett a dologról, pedig titokban nagyon sokat gondolt rá. De hát Lizikével jóformán sohasem lehetett beszélni. Mit is beszélt volna vele?

– Én elköltözöm – mondta a diák.

– Azt mégse teszed meg – kiáltott fel Kavaczky. – Ha már eddig együtt voltunk, most csak nem hagyjuk el egymást?

A diák csak bólongatott a fejével. És másnap csakugyan nem jött vissza. Elment valahová a város túlsó végére lakni, és Kavaczky hiába hívogatta. Nem jött, még a Poprádot se engedte be magához. A hűséges kutya azonban mégis elcsavargott mindennap arrafelé, amerre Pogrányi lakott. Mintha híreket, üzeneteket hordott volna a háztól.

Kavaczky esténként együtt ült Lizi kisasszonnyal, és nagyokat hallgattak. A leány csendesen ült hímzése fölött, és szelíden, szomorúan felelgetett, ha Kavaczkynak néha eszébe jutott valamit kérdezni. De Kavaczkynak ritkán jutott eszébe valami.

Így aztán egy este mégiscsak oda lyukadt ki Kavaczky, hogy hirtelen felugrott a sarokból, és kalapját fejébe nyomta.

– Megyek a költőért! Elhozom azt a tacskót. Legalább felvidít a bolondságaival.

Lizi felemelte az arcát:

– Ne menjen érte – monda egyszerűen, csendesen.

De Kavaczkyval nem lehetett bírni, ha egyszer valamit hosszas megfontolás után a feiébe vett.

– Bolondos, jó gyerek a költő. Vajon miért ne ülhetne itt közöttünk? – dörmögte.

– Hagyja őt ott, ahol van – ismételte Lizi kisasszony.

Kavaczky vállat vont.

– Tudom biztosan, az öreg Wart úrnak se volna ellene semmi kifogása, meg aztán úgy szeretem azt a fiút, hogy nem tudok meglenni nélküle.

Meg sem várva Lizi újabb ellenvetését, sietve hagyta el a szobát, és hosszú lépésekkel indult a „költő” felkeresésére.86

Pogrányi éppen valami levelet írogatott, amelyet összetépett, amidőn Kavaczky belépett.

– Érted jöttem – kezdte Kavaczky. – Gyere vissza hozzánk. A költő csendesen ingatta a fejét.

– Kutya mája! – kiáltotta türelmetlenül Kavaczky. – Jössz, vagy viszlek!

Hatalmas karjaival felkapta a költőt, és a levegőbe emelte.

– Egy-kettő, menjünk.

Így került vissza Pogrányi a Wart házba, ahol ezentúl esténként hárman ültek, és Lizi pengette a hárfát.

A szép együttlétet az zavarta meg, hogy egyszer nem érkezett meg Magyarországból a szokásos pénzküldemény, de eljött helyette a nizsderi uradalomnak bérlője, Riminszky Kázmér, Kavaczkynak régi barátja.

– Azért jöttem személyesen – kezdte Riminszky –, hogy ha talán nem volna kedved hazajönni, György, itt is megköthetjük a további szerződést az uradalomra nézvést.

– Hó – kiáltott föl Kavaczky. – Hát az öregúr mire való?

– Az öregurat egy biztos gutaütés elszólította a nizsderi várból. Megírtam levélben.

Kavaczkyt nem sújtotta le ugyan a hír – mindig hadilábon állott az apjával –, de a megdöbbenés miatt percekig nem tudott szóhoz jutni.

– Az öregúr meghalt volna? – mondotta. – Tréfálsz, Riminszky.

– Becsületemre, láttam kiterítve.

– Hátha téged is bolonddá akar tenni. Úgyis az volt a fixa ideája, mint annak a bizonyos spanyol királynak, hogy szeretné látni a temetését. Mi történt azután, hogy ő meghalt?

– Láttam letenni a kriptába.

– Onnan kijöhetett.

– Magam zártam le a kripta vasajtaját. A tarackok a várfokon harminchármat pukkantak, hogy Lublón már azt hitték, hogy itt van az orosz hadsereg.

Kavaczky fürkészve nézett a Riminszky szemébe.

– Nem csupán kémkedni jöttél ide, Riminszky, hogy aztán az öreg újra lecsukasson a vár legmélyebb pincéjébe?

Riminszky felkacagott.

– Az ördögbe! Ismét meg akarsz talán házasodni?

Kavaczky komolyan bólintott.

– Eltaláltad, csakhogy most másféleképpen, mint legutoljára. Most87 komoly a szándékom, és a menyasszonyom se valami közönséges fehérszemély, hanem tisztességes úrihölgy.

Riminszkynek tetszett a dolog.

– Lehet, hogy még boldog ember leszel valamikor, György. Tetőled sok minden kitelik.

– Akarok is boldog lenni – szólt ünnepélyesen Kavaczky. – Az uradalomban tovább is gazdálkodhatsz. A gazdasághoz nem értek. Azonban a várban magam akarok lakni a feleségemmel.

– Nagyon helyes – bólogatott Riminszky.

– Jer, bemutatlak a menyasszonyomnak.

Vitte Riminszkyt Lizi kisasszonyhoz. Riminszky előre mosolygott magában, hogy vajon miféle kifestett arcú hölgynek mutatja be Kavaczky, és szerfölött meglepődött, amikor Lizi kisasszonyt meglátta. Oldalba döfte Kavaczkyt:

– Gyurka, itt nem jó lesz tréfálni!

De Kavaczky már benne volt:

– Lizi kisasszony, éppen most kapom Magyarországból a gyászhírt Riminszky barátom útján, hogy a nizsderi várúr örökre lehunyta szemét, így az utolsó akadály is elmúlt, amely boldogságunkat gátolhatná. A nizsderi vár úrnőjét várja.

Lizi kisasszony fehér arcán valami sápadt mosoly suhant keresztül.

– Tehát komolyan akarja, Kavaczky? – kérdezte csendesen.

– A legkomolyabban – felelte Kavaczky nagy elhatározással.

– És ha azt mondanám, hogy saját boldogtalanságába visz ez az út, akkor is megmaradna elhatározása mellett?

– Akkor is – felelte Kavaczky szemhunyorítás nélkül.

Lizi kisasszony megadással hajtotta le a fejét.

– Engedelmeskedem atyám végső akaratának.

– Riminszky! – kiáltotta Kavaczky György. – Lépj elő, és kérd meg nevemben Wart Erzsébet kisasszony kezét. Menj, Riminszky, és jól végezd el a rád bízottakat.

Kavaczky izgatottságát tovább nem türtőztethetvén, kiszaladt a szobából, amíg Riminszky érte ment.

– Rendben van a dolog. A lány csinos, házias, és úgy beszél magyarul, mint a karikacsapás – szólt Riminszky.

– Tőlünk tanult magyarul – mondta felcsillanó szemmel Kavaczky. – Most pedig lépj érintkezésbe barátommal, Pogrányival, és lássunk az esküvői előkészületekhez.

Riminszky kissé korainak találta még a dolgot.

– Előbb talán mennénk haza Magyarországba. Az okmányok sincsenek teljesen rendben.

– Pénzért mindent meg lehet kapni. Remélem, hoztál magaddal pénzt, Riminszky?

Az esküvői előkészületeket tehát csendben, de lehető gyorsasággal intézte Riminszky úr. A diáknak nem lehetett semmi hasznát venni, az Poprád társaságában minden éjjel holtrészegen került haza.

– Ugyancsak részeges barátod van – jegyezte meg egyszer Riminszky úr Kavaczkynak.

– Hadd szegényt. Búsul az öreg házigazdánk után.

– Hm – dörmögte Riminszky úr. – Nem a lánya után?

Kavaczky erre már nem is tartotta érdemesnek a feleletet. Mit is felelhetett volna ilyen bolondságra?

Az esküvő napja mindig jobban közeledett. Három varrónő dolgozott a Lizi fehér selyemruháján a sötét rézmetszetek alatt. Kavaczky váltig biztatta őket:

– Csak ne kíméljék a selymet. Telik a nizsderi uradalomból. Ugye, Riminszky, még nem loptad el az egészet?

Majd a csipkéket vette végszámra, amelyekért nehéz arany tekercseket izzadt ki Riminszky a tarsolyából.

– Elég lesz már – mondogatta.

De Kavaczkynak háromszor annyi se lett volna elég.

Lizi kisasszony pedig a nagy esküvői előkészület alatt egyetlenegyszer sem mosolygott. Mintha valami csodálatos álomlátás fagyott volna az arcára. Járt-kelt nyitott szemmel a házban, és nem látott meg semmit. Sem a selymet, sem a csipkét, sem Kavaczky Györgyöt. Isten tudja, hol jártak a gondolatai.

Isten tudja, hogy min gondolkozott. Mindig csak gondolkozott, és vidámság nem szállott arcára.

Riminszky, ez a harcsabajuszú, annál inkább tettette a vidámságot, minél több oka lett volna a kedvetlenségre – jókedvűen emlegette:

– Szomorú menyasszony, nevető asszony, ezt tartja egy régi mondás. Némelyik kisasszonyka sohase menne férjhez, ha rajta múlna. Olyan furcsa dolog is az a házasság!

Lizi kisasszony fölvetette a fejét. (Még Riminszkyvel szeretett leginkább elbeszélgetni.)89

– Hát ön miért nem próbálja meg a házasságot? Tudomásom szerint nőtlen ember.

– Ahogy vesszük – felelt Riminszky. – Van otthon egy öreg gazdasszonyom, akit még az apámtól örököltem, aki minden jóval ellát. Főz, süt, ápol, nem engedi eszembe jutni a házasságot. De azért gondolkozom rajta magam is.

– Élete végéig fog gondolkozni rajta – vágott közbe Lizi.

Riminszky erősen a leány szemébe nézett.

– A Kavaczky helyében egy percig sem gondolkoznék – szólt erős hangon.

Lizi összerezzent. Érezte, hogy nem bók akar lenni a furcsa Riminszky beszéde. Lesütött szemmel, halkan kérdezte:

– Nos, mit tenne a helyében?

Riminszky fölállott helyéről:

– Nem házasodnék meg – felelte kurtán.

S már ajánlotta is magát.

Lizi kisasszony hosszasan utánanézett; bizonyosan jobban szerette volna, ha Riminszky sohasem jön ide Heidelbergába. Éreztette vele eleget ezután az ellenszenvét. Nemigen felelt a kérdéseire, és egyszer, amikor Riminszky nagyon mentegetőzött előtte, így szólt hozzá:

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont:

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dolgokba. Kavaczky fülig szerelmes. Sohasem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponként virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer felsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, amikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, aki valamikor Magyarországon is megfordult, és járatos volt a magyar díszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Búzavirágszínű mentét, amely bőven ki volt hányva aranyhímzéssel, vadgalambszínű nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky úgy örült, mint egy gyerek,90 amikor először felpróbálta a díszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok – mondta elégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik rég meghalt ősömnek a kardját.

Riminszky hunyorított a szemével.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevű alispán addig hordott kardot a házasságában, míg megkívánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott fel Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghíresebb főzőasszonyt, aki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonnyal, amíg az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasúton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajdúval.

Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kísérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.

– Ugyan, menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, aki a kényelmet szereti, akinek nem sietős a dolga – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal! Még érteném, ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkívüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos,91 nyakas öregember, aki éppen úgy felpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiú a nevetségességig.

– Mégsem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, amelyben meghúzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky. Kavaczky elgondolkozott:

– Nincsenek, de éppen úgy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jön ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz – vágott közbe Riminszky –, mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is úgy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, amint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember, és egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkírozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog:

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz – vagy talán éppen magam derülök kedvre –, leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várúrnak vagy várasszonynak jókedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével:

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a tarackok durrognak?

Kavaczky elgondolkozott.

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg aztán így faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg úgy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az92 a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztették azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, aki jóváteszi majd mindazt, amit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot rendelt, amellyel az ócska Wart házat feldíszítették. Virágkoszorúk kerültek a sötét, régi folyosóra, a kacskaringós szúette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös részmetszetek alá a széles asztalra, és egy nagy csokrot kapott a sarokban álló ingaóra, amely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart úr.

Szobaleányok, frájok szaladgáltak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszú uszályos selyemruhát tűzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak, és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes búzavirágszínű díszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint aki a dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott a nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta –, hogy az egész csak tréfa. Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

Riminszky nyújtózkodva ásított:

– Ahogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény véleményem szerint az én igen tisztelt barátom, Kavaczky György nem egészen normális ember, aminthogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, aki tisztaeszű ember lett volna. De hát nem jó nagyurak szeszélyeibe beleavatkozni.

Pogrányi egy vödör vízbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé.

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky úr?93

Riminszky vállat vont.

– Egy Kavaczkynak mindent szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tíz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora úr létére feleségül veszi.

– Így beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig sem vette komolyan a „költőt”. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Így aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal úri barátom, és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ mégsem dőlt össze. Kavaczky úgy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés úton valósítja meg. Kétszáz esztendővel ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik kocsmába. (Véleménye szerint a „költő” menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berúgni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, ahol vígan voltak azok az ismerős diákok, akiket Kavaczky a lakodalomra meghívott. Ott ültek, pipáztak, és vég nélkül fújták azt a régi diáknótát, amely századok óta hangzik, különböző változatokban.

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára, és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerű alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, amidőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog –, hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkívül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek”, dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt búcsút mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a búcsúzkodással. Mindig újabb ötletek kerültek felszínre, amely ötletekhez aztán vég nélküli pohárköszöntőket lehetett fűzni.94

Különösen a „Pannónia kórus” volt nagy számban képviselve, amely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nemigen tudott többet róla, mint csupán annyit, amennyit Pogrányi elbeszéléséből ismert. A Pannóniának voltak a legzajosabb ivóestéi, amikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész kocsmahelyiséget. A Pannónia volt az, amely szakítva az összes heidelbergi hagyományokkal, a menzúrákból kiküszöbölte a hosszú, kevésbé veszélyes slégert, amely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannóniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket, és így a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelűek voltak. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem, és nem múlott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebzett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból elkerülte a Pannónia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most, és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen úgy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várúrnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky felemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált búcsút venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása. Egy bikanyakú óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várúr még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannóniában ugyanis az az ízléstelen szokás kezdett lábra kapni, hogy a diákok ivóestéken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távol levő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül, elvörösödött, és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.95

A diákok ordítozása megreszkettette a falakat, Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bújjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel, és mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.

Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő”.

– Hol van Pogrányi, a rímek nagymestere? Az segíthetne rajtunk hirtelenében.

Igen ám, csakhogy Pogrányinak híre-hamva se volt.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bújt el az ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv nélkül.

– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.

Kavaczky kezébe vette a poharat, és felállott:

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, amelyben éppen a holdvilágos éjről, és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium!

Kavaczky megdöbbenve nézett körül.

A sarokban egy gumilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyás képű, alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből idéz a nizsderi várúr.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. Dühösen felugrott, és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer – kiáltotta –, hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, akit legelsőnek talált az ajtóhoz vezető úton, úgy taszította félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót, és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisírt szemű szobalányok futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.96

– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott, és nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj, Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltott a megbénult férfiú fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt az ura. Mintha valami rémet látna maga előtt, és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, amit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni.

– Ha sietünk, még utolérhetjük őket. Jöjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját, és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét hevertek ruhadarabok, virágok és fátylak; aki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy, álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó arcát. Látott ellenben egy búzavirágmentés kísértetet, amelyet egy másik kísértet – egy fekete szemű ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltűnt az illatos szoba, a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszorúba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fújják97 végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől, és fecskék nyilaznak a vén háztetők fölött, amelyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, aki lehajtott fővel bandukol. Egész úton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, amely a „Négy Holló”-hoz volt címezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, amelyet Kavaczky megbízásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

– Az uraságok már elutaztak. A számla azonban itt maradt.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagy szakállú emberke tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.

A nagy szakállú törpe hebegve keres szavakat mentségére:

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, ahol valami lakatokról volt éppen szó…

Riminszky úr nyeregbe zökkent.

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, amíg visszajövünk. Ha ítéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, így hozta gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.

– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, amelynél fogva a nyeregbe akarja segíteni.

– Azt hiszed – mormogja tétovázva Kavaczky –, hogy okos dolog a hűtelen után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, míg Riminszky türelmetlenül, hevesen kiabált:

– Lóra! Lóra!

Elszánta magát, és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az almásszürkét, amelyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidrakucsmás, hetyke öreg legény, aki egy útszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek, és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nemigen érdekelte, ő a keréknyomot nézte, amelyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszan tárgyalt egy mezei csőszféle emberrel. Az utakat tudakolta, és figyelmesen nézett körül a tájon. Később útszéli kocsma piros fedele tűnt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pillanatban.

A kocsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, úgy látszik, valami baj érte a kocsit útközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a kocsma udvarára.

– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.

A kocsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni!

Riminszky bólintott.

– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben.99

Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt, és hátat fordított a jelenetnek. Riminszky megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

– Pogrányi úrral volna egy kis dolgunk!

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hírrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky úr… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyújtotta a kezét. A leány leugrott a fatörzsről, és a diákhoz simulva, könnyű, boldog léptekkel indult vele a kocsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak, és sűrűn egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett, és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbúcsúzik tőle a szerencsétlen flótás.

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy lovásszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a kocsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyes szakállú, intelligens arcú, nyomban megnyerte tetszését. Félrehívta, és beszélgetett vele. Valami elzüllött írnok volt a vándor, aki városról városra kóborolt, mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpenyegéhez, görbe botjához és sovány útipoggyászához aligha illett a neve, Schiller Siegfriednek hívták…

– Talán a versíráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.

A vándornak felcsillant a szeme.

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint névrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, amely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.

– Helyes, így szeretem – felelt Riminszky megdörzsölve a kezét. – Éppen lovagi szolgálatról van szó.

Schiller Siegfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka kabátját:100

– Itt vagyok, uram. Eddig úgyis csupán csak költeményeimben vettem részt vitézi tornákon.

A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.

– Annak az úrnak lesz a szekundánsa, kedves izé…

Így szólt Riminszky, s a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszínű volt az arca, és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján, és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.

– Minden jól van – felelt a diák, és mosolyogva nézett vissza a kocsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat fordított ismét, pedig a diák olyan szívesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fűbe, és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszú csövű pisztolyt vett onnan elő. Schiller úr nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a pisztolyhoz?

Schiller úr olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztollyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Valódi?

– Úgy van – felelt Schiller úr, és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a dolgokat.

A pisztolyok már töltve.

– Azt hiszem, elég distancia lesz húsz lépés? – kérdezte Riminszky szekundáns társától.

– Hogyne, hogyne – felelte az komolyan.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak felállította. A pisztolyokat kisorsolta, és a kezükbe adta.

Egy másodperc még, és erősen tapsolt.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszínű arca. Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen,101 és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyújtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Siegfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a kocsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyító, szívet hasító éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé, és őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky, és reszketett egész testében.

Tántorogva tett egypár lépést. A leány fölemelte a fejét, és elváltozott hangon sikoltott reá:

– Verje meg az isten, veretlen ne maradjon!…

Gyorsan mentek a kocsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

És elmúlt tizenhat esztendő…

A nizsderi várúr megszürkült, megvénült, és soha egy pillanatig nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlenegy percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban, és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyű ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát abba a kötényébe vette, amely kötényében a csodás, valószínűtlen és rendkívüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött, és Európa egyik leghíresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolódzás homályával vette magát körül. Nappal sohasem102 látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, aki a nizsderi várúr megbízatásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltűnik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön, és kíséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artistaújságok mesés dolgokat írnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, amelyek már a lovarnő útjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért, és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiú előtt. Az jelentéktelen körülmény emellett, hogy orosz nagyhercegek gyémántküldeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról városra, és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit írt a művésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most már választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbe lőtte magát a lovarnő szeme láttára. Mondják, hogy a művésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott, és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbe vágta a nemes mént.

Az angolon kívül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, akit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblű hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, akik lépésről lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán.

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakított minden barátságot, és a nizsderi várúr egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával103 együtt. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi posta. Míg egyszer a lapokat bejárta a hír, hogy a híres műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban, és odaköltözött.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem