3
3
Kállóban már sok nevezetes esemény történt.
Háromszor felgyújtották részeg kortesek a megyeházát, majd mikor ez a „kortesfogás” sem használt, egyszerűen a fél várost égették fel a választás tiszteletére. A régi tisztújítások egy-egy háborút jelentettek, és a csata színhelye Kálló volt. Utóvégre a király nem csinált háborút, csinált magának háborút a vármegye. A békességben eltompul a vér, ellustulnak az izmok; az emberek már nem is haltak meg egyébben, csak gutaütésben. Másféle betegséget nem ismertek azon a környéken. Szükség volt tehát a régi tisztújításokra, hogy meghiggadjon kissé a nemesség sűrű vére. Kálló minden ötödik esztendőben az ostromlott város állapotába helyezkedett. Amelyik párt odabenn volt, az nem engedte be a másikat. Persze, ezt nem szép szóval intézték el egymás között a pártok, hanem fölelevenítették a régi törökvilágbeli harcmodort. Nagy hajrázások között rohanta meg a várost az ostromló fél; a híres Kállay Sámuel és Kállay György között megesett választásnál még ágyúkat is felvontattak a város ellen. Hecc volt az egész, nemesurak tréfája, de a vér patakokban ömlött, és sok jó vitéz a fűbe harapott.
Eltekintve ezektől a megszokott nevezetességektől (olyanok voltak azok, mint a kalendáriumban a sátorosünnepek, előre készültek reá), mindig akadt valami, ami az emlékezetes dátumok számát gyarapította. Egyszer a muszka generális halt meg a város falai között, máskor a hóbortos Zathureczky (az idősebbik) rendezett agarászatot a határban, ahol a nyúl kergette az agarat (tudniillik nyúlbőrt húzott az agárkutyájára). Ugyancsak Zathureczky (az idősebbik) hívta fel egy éjjelen a kállói dombokon ékes pohárköszöntőben Zabolch vezért, hogy koccintana vele poharat. A régen halottnak hitt ősmagyar megmozdult cölöpsírjában, és kidörzsölve szeméből az ezeresztendős álmot, kakasszóig poharazott az úri társasággal. Folyton azt kérdezgette, hogy miért nincs ott Várday? Míg valaki a társaságból felvilágosította a tudatlan ősmagyart, hogy Várday Ferinek nem szabad éjjel elmaradnia a háztól, mert a felesége nem engedi. (Várdaynak még az unokái is fogcsikorgatva fognak visszagondolni a kíváncsiskodó Zabolch vezérre.)
Voltak, voltak szenzációk, ha más nem volt, meghalt valami kiváló személyiség (például a múlt karácsonykor is Piros Pista, az utolsó futóbetyár, vénségére megyei hajdú), de minden újabb kori szenzáció eltörpült190 az Andráscsik-örökösnő megérkezése mellett. Amíg nem látták, haragosan, bizonyos gyűlölettel beszéltek róla:
– Ejnye, be szörnyen sietett az örökségéért! Pedig beletelik abba sok derék esztendő, amíg átveheti. Ha ugyan átveszi. Mert az Andráscsikok nem hagyják a jussukat!
Mások még gyanúsabb föltevésekben voltak:
– Attól fél, hogy néhány elsikkad az Andráscsik-féle váltók közül, vagy nem óvatolják meg idejében.
A „Griff”-ben, ahol a megyei aranyifjúság tanyázott, valakinek az a bolond gondolata támadt, hogy litániába kellene szedni azoknak a névsorát, akiket a néhai Andráscsik tönkretett.
No hát, annak a névsornak az összeállítása nem nagy munkába került. Végzett földesúrral volt tele az egész Kálló, az „Arany Griff”. Csak körül kellett nézni. Nem akadt ott olyan ember, aki már réges-régen el ne készült volna. Mit csinál a magyar nemesember, ha befejezte hivatásos pályáját, az úri életet? Uraskodik tovább. Csak nem esett a feje lágyára, hogy mást csináljon, amikor úgyis mindegy? Úr korában kártyázott, ivott, mulatott. A kártyát nem viheti el a végrehajtó, az megmarad. Bor van a korcsmáros pincéjében. A cigány se felejtette el a régi nótákat. Ott ültek a „Griff”-ben esztendőszámra a vármegye letört gavallérjai. Néha egyik-másik eltűnt közülük: a temetőbe ment vagy Amerikába. De jöttek újak a régiek helyébe. A cinikus Zathureczky (az idősebb) azt szokta mondogatni:
– A nagyváradi káptalan elég nagy földesuraság, de ha ebben az „azilum”-ban végignézek, kétakkora káptalan is kitelhetett volna. De megélt volna belőletek egy trafikos is, ha ugyanegynél vásároljátok a váltópapirost.
A litánia elkészült, éjfélkor már fújta az egész kompánia.
– Kereskényi, Zokoli! – fújta a legélesebb hangú ifjú.
A kar rámondta:
– Szent Andráscsik, segíts!
Mikor a névsornak vége volt (jó hosszúra nyúlt az), a kar mondókája megváltozott.
– Andráscsik segített!
Fújták-fújták a litániát a „Griff”-kávéházban, azzal a célzatossággal, hátha meghallja odafönt a szobájában az a dáma. (Süketnek kellett volna lennie, hogy meg ne hallja.) Az éjjeli bakterok, akik ősi szokás szerint ott191 virrasztottak a kávéház ajtajában, hogy ha valakit netán hazáig kellene kísérni, kéznél legyenek, aminek fejében megfelelő mennyiségű italban részesedtek, éjfél után már azt ordították bele a piac csöndességébe:
Éjfél után kettő múlt el,
Éljen Andráscsik Sámuel!
Éljen Andráscsik Sámuel!
A jó emberek bizonyosan azt hitték, hogy a megholt Andráscsik tiszteletére van a szokottnál zajosabb mulatság.
Zathureczky (az idősebb), aki addig nem tudott aludni, amíg tizenkét játszma pikétet nem játszott (különben gyalázatos álmai voltak), hazafelé menve odaszólt az éneklő társaság leghangosabb tagjához, a harcsabajuszú Vidonicshoz:
– Hogy el ne felejtsem… Az én pisztolyaim már rosszak. Az a sok kenyérgombóc, amit kilődöztetek belőle, tönkretette.
Vidonics elvörösödött:
– Engedelmet, Zathureczky, én nem szoktam kenyérgombóccal párbajozni.
– Te ezt nem tudhatod – felelt enyelegve Zathureczky. – Az a segédeid dolga. A mi párbajsegédeink pedig nagyon féltik a barátaik életét. De nem hiszem, hogy Boronkayval meg lehetne ezt a tréfát csinálni: az komolyan veszi a párbajt.
Vidonics fölemelkedett az asztaltól:
– Miféle párbajról beszélsz?
– Arról, amelyet veletek megvív. Boronkay őrnagy, az Andráscsik Zsuzsika nagybátyja. Itt van ő is a fogadóban. Valószínűleg nagyon mélyen alszik, hogy eddig még itt nem termett köztetek. Azért jó lett volna kellő pisztolyokról előre gondoskodni. A kapitány bizonyosan hozott magával pisztolyt. Azt a fórt nem adhatjuk neki, hogy a saját, jól ismert pisztolyait használja.
Vidonics teli hangon kacagott föl:
– Eh, hisz az egy komédiás.
Zathureczky aggodalmas arcot vágott.
– Kellemetlen komédiás. No, de megyek. Szervusztok.
Amikor az utcára ért, már világos volt a torony bádogteteje a piac közepén. A két bakter ott aludta a küszöbön az igazak álmát. Zathureczky megállt, hallgatózott.192
– Ejnye, máris vége volna! – kiáltott föl, amikor a litániát nem hallotta többé.
Pedig még tartott az, csakhogy a résztvevők száma hirtelen apadni kezdett. A kávéház ajtaja kinyílott, és Vidonics lépett ki rajta. Szinte lábujjhegyen sompolygott el a fogadói erkély alatt, amikor már túl volt az erkélyen, oda visszanézett, vajon nem látta-e meg valaki onnan? Aztán csakhamar eltűnt a mellékutca sötétségében.
A kávéház ajtaja most már sűrű egymásutánba nyílott föl. Egyenkint, kettesével oszladozott az imént még oly duhaj kedvű társaság. Zathureczky azt a megfigyelést tette, hogy a legtöbben fölpillantanak az elmenők közül arra az erkélyes ablakra, ott, a fogadó homlokzatán. Mintha attól tartottak volna, hogy valaki onnan számon tartja őket.
Eloszlottak, hazamentek. Zathureczkynek potyogtak a könnyei a kacagástól. Legutolsónak a híres Bóthy Gyurka tántorgott ki az ajtón. Nagy, mohamed ember volt, rengeteg vagyonának nyakára hágva még az a pech is érte, hogy írógörcs fészkelődött a jobb kezébe, s így még írnok sem lehetett a vármegyén. Leginkább ezen kesergett Bóthy Gyurka, ezen sopánkodott, efölötti bánatában ivott. Az elvert vagyont sohasem emlegette. Mintha az nem is lett volna.
Miután ő volt a legutolsó, őt kísérték haza a cigányok. Gyurka a cigányoknak nagyon magyarázott valamit. Megállt, éppen az erkély alatt, és egyszerre teli tüdőből kezdett el kiabálni.
– Itt vagyok, te híres Boronkay. Gyere le, ha mersz. Velem nem lehet ám párbajozni, nekem görcs van a jobb kezemben. De parasztosan tudok még verekedni!
A két alvó bakter fölriadt a kávéház küszöbén. Az egyik karon fogta Bóthy Gyurkát.
– Itt vagyunk, tekintetes úr, itt vagyunk.
Bóthy a bakter arcába nézett, megismerte, és rezignáltan mondotta:
– Kend az, Miska bácsi? No, akkor csak menjünk.
És hagyta magát szép csendesen hazafelé vezetni a baktertől. Zathureczky, ott, a farakás mögött, erre már nem nevetett. A rövidke somfa botjával a levegőbe suhintott:
– Ez volna a legkülönb legény közöttük – mormogta –, és ennek is írógörcse van.
Az „Arany Griff”-ben eloltották a lámpákat.193
A bírósági épület ott húzódott meg a vár alatt, mintha annak volna valami tartozéka. A bíróság előtt volt egy kis piac, itt tanyáztak a pörös felek, fiskálisok. A macska tudná, miért, rengeteg sok pör volt akkoriban a megyében. A fiskálisok gomba módra szaporodtak el, de a pörök nem fogytak. A szegényedő, tönk felé haladó emberek kenyere a pörösködés. Sok olyan ember van, aki vagyona romjait költi el a bélyeges papirosra. Azon a kis piacon ült valamikor az öreg Andráscsik Sámuel is, százgallérosában. Részint a maga pörei, részint a mások pörei miatt tanyázott itt. Sok pörösködő nem győzte a bélyegeket, a fiskálisokat fizetni. A pör költség híján magától megszűnt volna. Arra való volt Andráscsik uram, hogy az ilyen végelgyengülésben szenvedő pöröket megvásárolja. Odajárultak hozzá a pörösök, az írásaikkal, és Andráscsik kilószámra vette meg a sok papirost. Valami csodálatos ösztönnel mindig eltalálta, hogy melyik pört kell megvenni. A híres Csákány kontra Pruzsinyi-pör iratait szénásszekéren vitték a kis piacra, ahol Andráscsik gunnyasztott.
– Ez aztán pör! – kiáltott föl nyelvcsettintve Andrácsik. Föltette a pápaszemét, s találomra kihúzott egy köteget az írások közül. Azt lapozgatta nagy figyelemmel, és megalkudott a pörre. Később meg is nyerte. Ilyenformán is szaporodott a vagyona.
A pörös emberek csoportjában, a gyászruhás öregasszonyok, kopottas férfiak, fiskálisok között azon a délelőttön új személyiség jelent meg: Andráscsik Zsuzsánna. Bajsa Gábor kísérte a bírósághoz. Boronkay őrnagy, ódivatú köpönyegében, mögöttük ballagott, és egy pillanatra se vette le szemét a leányról.
Az Andráscsik-örökösnő megjelenése nagy kavarodást idézett elő a különben csöndes kis piacon, ahol máskor zajtalan, álmos élet vagyon, mint a pörök folyása. Mindenki látni akarta a híres örökösnőt. Még az öreg Bruszkai is megmozdult azon a kis falócán, ahol üldögélni szokott, pedig az ő elborult elméjét már nem érdekelte semmi, csak a pöre, amelyet harminc esztendő óta folytatott. Fölemelkedett az öreg, és megigazította rongyos dolmányát.
– Be kár érte – mormogta félhangon, amikor Zsuzsánnát megpillantotta. – Kár ezért a nagy szépségéért, kár ezért a szép szemeiért.
Többet nem szólt az öregember, de minek is szólt volna, senki sem hallgatott rá. Mindenki csak Zsuzsánnát nézte, és a szemek kimeredtek, hangos fölkiáltások hallatszottak. Andráscsik Zsuzsánna egyszeriben meghódította a kis piacot, ahol pedig nem törődtek egyébbel, mint a bélyeges papirossal.194
– Tudja, ügyvéd úr – mondotta Zsuzsika Bajsának –, azt szeretném megtudni, hogy körülbelül mennyi is az én örökségem. Gazsi bácsi milliókról beszél, de hát ő mindenben szeret túlozni.
Bajsa büszkén lépegetett kitűnő ügyfele mellett. Nem volt ilyen kliens három vármegyében. Nemcsak a vagyona miatt, hanem a szépségéért sem. Zsuzsika valóban nagyon szép leány volt. Már nem gyermek többé, huszonöt esztendő észrevétlenül pergett le fölötte, anélkül hogy nyomot hagytak volna rajta az esztendők. Külsejében, magaviseletében azokhoz a kevés számú nőkhöz tartozott, akik azt a benyomást keltik az emberben, hogy csak pusztán véletlen műve, hogy nem hercegi bölcsőben látták meg a napvilágot. A kisváros göröngyös utcáin éppen olyan könnyedséggel mozgott, mintha bálterem parkettjén járna. Nem törődött az emberekkel, akik nem titkolt kíváncsisággal bámulták meg. Nem látszott örülni váratlan nagy örökségének, és természetesnek találta Bajsa doktor elfogultságát, amidőn az keresett udvariassággal vette körül. Hollószínű haja egyszerű kontyba volt tűzve, és komoly, barna szeme nyugodtan nézett a világba. Az arca tündöklő fehérségét fekete fátyollal borította be, és egyszerű gyászöltözetének rendkívüli ízlésességét és finomságát Kállón nemigen tudta méltányolni senki. A kállói úriasszonyok akkoriban nem adták alább bombassin-selyemnél. Csak a Zsuzsika lényéből kiáradó előkelőség, finomság volt az, ami nem maradt hatástalanul senkire, aki hozzá közeledett, aki látta. A főrangú nők különös, kifürkészhetetlen rendkívülisége, varázsa volt az, ami Zsuzsika alakját körülfogta. Bajsa Gábor nem is nagyon sokára kitalálta azt, amit Zsuzsikának megismerkedésük percétől mondani akart:
– Mindig azon törtem a fejemet – szólt, a bírósági épület felé haladva –, hogy hol is találkoztam én már magával valamikor, Zsuzsika kisasszony, mert azt nyomban tudtam, hogy valahol, valamikor mi már találkoztunk.
Zsuzsika komolyan nézett az ügyvédre:
– Az utóbbi időben gyakran megfordultunk a fővárosban.
Bajsa a fejét rázta:
– Nem ott láttam. Az éjjel eszembe jutott, hogy hol találkoztunk össze. Sehol másutt, mint az öreganyám meséiben. Az öreganyám mesélt nekem valamikor gyermekkoromban titokzatos kastélyokban lakó várkisasszonyokról. Ha visszaemlékezem, pontosan ilyeneknek képzeltem a fantáziámmal a várkisasszonyokat.
Zsuzsánna elmosolyodott:195
– Én meg azt tapasztalom, hogy önnek, Bajsa úr, költőnek kellett volna lennie, nem fiskálisnak. Költőknek valók az ilyen gondolatok.
Bajsa kötelességszerűleg megkérdezte:
– Nos, és szereti a költőket?
– Ahogy vesszük. A szerelemről nyögdécselő poétákat ki nem állhatom, de például Flammariont nagyon szeretem.
Így beszélgetve haladtak végig a kis piacon, a sárga bírósági épület dohos folyosóján, amely ebben az időben tele van pörösködőkkel, akik utat nyitottak a leány fejedelmi alakjának. Halkan összesúgtak mögötte. Nozdor Pál, az örökségi bíró minden egyéb dolgát abbahagyta, sietett az Andráscsik-örökösnő szolgálatára. Nagy fejű, kopasz ember volt a bíró, aki megunta az életét a dohos épületben, és boldog volt, ha bélyeges papíroknál egyebet is látott.
– Most még homályos a dolog – mondotta, kezét dörzsölgetve. – Annyit Bajsa öcsém is megmondhatott volna, hogy körülbelül egymillióról van szó. Egymilliónál oda se nézünk egypár ezer forintocskának.
Zsuzsánna, az ő lekötelező modorában, megköszönte Nozdor uramnak a fölvilágosítást. A kopasz ember gyönyörködve nézte a szép leányt. Hogy marasztalja egy percig, megszólalt:
– Attól tartok, hogy nem fog simán menni az örökségátvétel. Az Andráscsikok ugyancsak fenik a fogukat. Mozgásba hoztak egy tucat prókátort.
Ekkor tette Zsuzsánna azt a különös nyilatkozatot:
– Hiszen nekem nem is kell az a millió egészen.
Olyan könnyedén, nyugodtan mondotta, mintha egy megunt ruhadarabról lett volna szó. Egy millió vagy egy ócska szalmakalap ebben a pillanatban körülbelül egyenértékűnek látszott.
Boronkay őrnagy, aki oly merev és méltóságos mozdulatlanságot tanúsított az egész idő alatt, amint az egy milliós kisasszony nagybátyjához illik, komolyan biccentett a fejével, és recsegő hangon megszólalt:
– Zsuzsánna nagykorú. Mindent belátása szerint tesz. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy minek azoknak az Andráscsikoknak a millió? Véleményem szerint…
– Gazsi bácsi, már megállapodtunk, ugye, hogy senkit se rövidítünk meg? – szólt közbe kérő hangon Zsuzsánna.
– Véleményem szerint – ismétlé kérlelhetetlenül az őrnagy – éppen elég volna egy pár új csizma mindegyik Andráscsiknak.196
– Úgy van – segített Bajsa az őrnagynak –, mert van ám olyan ellenfelünk is, akinek a lábán még életében nem volt csizma.
Zsuzsánna fölemelkedett:
– Éppen ezért méltányos, hogy a nagy vagyonban részesedjenek.
Nozdor Pál a tarkóját vakargatta:
– Gyönyörű nyilatkozatot tett, nagysád. Érdemes volna a bírósági szoba mennyezetére fölírni. Ha minden perlekedő így gondolkozna, magam is többet vadászhatnék… Én azonban úgy ismerem az Andráscsikokat, hogy nekik az egész millió kell. Mégpedig mindegyiknek az egész millió. Meg aztán a pörösködés se utolsó élvezet!…
– Ugye, megmondottam, Zsuzsika! – kiáltott föl diadalmasan Boronkay. – Magam se nagyon szeretem a gyávákhoz illő békességet… Legyen harc, ám derüljön ki az igazság.
Amikor az „Arany Griff”-be visszamentek, már az utcán volt az egész kisváros. Az asszonyok az ablakokból leselkedtek a híres örökösnőre; délben a „Griff” éttermében minden asztalt elfoglaltak a kíváncsiak. Várták, türelmetlenül várták a híres leány megérkezését, aki a millióival úgy dobálózik, mint a szalmakalappal. De Zsuzsánna a szobájába hozatta az ebédet. Csak az őrnagy lengő szakálla tűnt föl egy pillanatra, akinek csak úgy ízlett az ebéd előtti sör, ha megfelelő sörházszag is járult hozzá. Zathureczky (az idősebb), az ő könnyed, vidám modorával már korán reggel barátságot kötött Boronkayval, amikor az a cukrásznál pálinkázott.
(A Zathureczky sajátságai közé tartozik, hogy akárkivel ki tudta sütni az atyafiságot, ha éppen kedve tartotta hozzá: „Nincs Magyarországon olyan úriember, aki ne az én rokonom volna” – mondotta.) A sörházban nyomban az asztalához invitálta az őrnagyot.
– Én azt hiszem, hogy akkor volna legjobban elintézve az ügy, ha az Andráscsikokat sorba fölakasztanák. Addig nem lehet békesség.
Boronkay gyanakodva fürkészte a Zathureczky arcát. De az ártatlanul nézett szelíd, kék szemével.
– Mond valamit, öcsém – szólt gondolkozva az őrnagy –, de a fiskálisokat sem szabad kifelejteni.
Zathureczky kicsinylőleg legyintett:
– Andráscsik-pör kell ahhoz, hogy a fiskálisokat fölakasszák? Megérdemlik anélkül is.
Szólt, és ezzel sírig tartó barátságot kötött Boronkayval.197
