4
4
Az Andráscsik-vagyon tartozéka volt a törökfái Benedikty-kastély. Ide költözött Andráscsik Zsuzsánna a nagybátyjával.
A törökfái Benediktyek kriptáján régen megfordították a címert. Az ócska kastélyban, amelyet valami érthetetlen szeszélyből vásárolt meg egyszer Andráscsik Sámuel, csupán egy vén kulcsár lakott. Olyan mohos fedelű, fakó külsejű kastély volt ez, ahonnan már az egerek is régen elköltöztek. A nagy fák túlnőttek a tetőn, és a kert vadonhoz hasonlított. Andráscsik Zsuzsánnának, amikor Bajsa Gábor társaságában bejárta azokat a helyeket, amerre az apai örökség feküdt, nyomban megtetszett a törökfái kastély.
– Itt szeretnék lakni – mondotta. – Itt nem háborgat senki.
Bajsa nyomban ajánlkozott, hogy majd gondoskodik kőmívesekről, akik rendbe hozzák az elhanyagolt épületet, de Zsuzsánna ellentmondott:
– Maradjon csak minden így, ahogy van. Hiszen ha megépítenék a kastélyt, nem is volna benne érdemes lakni.
Regényesebb, bánatosabb hely nem is találódott az Andráscsik-féle birtokon. Félórányira volt a falu a tiszai kiöntések között, a kastélyhoz vezető dűlőutat benőtte a dudva. A sűrű tölgyesben harkályok kopogtattak, és Buzinkai, a vén kulcsár emberemlékezet óta ugyanazt a macskabőr bekecset hordta, amelyet valamelyik régi Benedikty varratott neki. Szótalan, rosszkedvű vénember volt a kulcsár, aki mindössze annyit tett meg az új tulajdonos tiszteletére, hogy fölhúzta a kastély homlokzatán lévő, nagy órát. Maga is gyönyörködött abban, hogy a nagy vasmutatók tovaballagnak az esőtől, széltől megbámult óralapon, és amíg a dohos szobákat sorba fölnyitogatta, rövid, félig elharapott szavakkal beszélt egyik-másik olajfestménynek a megholt eredetijéről. Andráscsik uram sohasem volt kíváncsi a kastély belsejére. Megvette, mert olcsón kínálták. Aminthogy mindent megvett jókedvében. Egyszer-kétszer megnézte kívülről a kastélyt. Olyankor a kulcsár házában aludt, és egyszer így szólt Buzinkaihoz:
– Ha az lakhatna itt, akit én szeretnék, az egész falut megvenném a kastélyhoz.
Zsuzsánna ebben célzást látott magára, és nyomban egy ropogós bankót nyomott a vénember kezébe.
– Hát még mit mondott? – kérdezte.198
A kulcsár meglepetten bámulta a bankót.
– Egyebet nemigen szokott mondani.
Zsuzsánna, amint a verandán üldögélt, vagy a nagy fák alatt sétált, sűrűn foglalkozott gondolataiban az apjával. Bajsa Gábor, aki a törökfái kastélynak gyakran volt vendége az Andráscsik-pör miatt, ezeket hallotta Zsuzsánnától:
– A világon senki se tudja azt, hogy ki volt az én apám, egyedül csak én. A világ rossznak, önzőnek ismerte, holott ő volt a legjobb, legnemesebb ember a világon. Amióta az eszemet tudom, mindig úgy emlékszem reá, mint az ezeregyéjszakai jó szellemre, aki, ha megjelent, boldogságot, örömet árasztott maga körül. Amíg kisleány voltam, éjjel-nappal az apámat vártam. Számon tartottam a napokat, és mindig pontosan megérkezett arra a napra, amelyre megígérte. Volt aztán öröm… Amikor itt sétálgatok, néha úgy érzem, hogy váratlanul találkozom vele a sűrű bokrok között. Százgallérosa a nyakában, a szemében az ő áldott, jóságos mosolya, és az ajkán a gyöngéd, kedves szavak áradata. A százgallérosban mindig akadt valami ajándék. Néha egy aranylánc, máskor egy szál virág. Egyforma kedvességgel adta át mind a kettőt, olyan hódolattal, mint egy középkori lovag.
Bajsa mosolyogva hallgatta Zsuzsánna szavait, magában pedig elgondolkozott a rabló Andráscsikon, akinek gránitkeménységű szíve, íme, néha megpuhult, amikor senki se látta, csak a leánya.
Boronkay őrnagy, aki eleinte pokolba kívánta az egész törökfái kastélyt, csakhamar megbarátkozott a kastéllyal, amikor Zathureczky egyszer meglátogatta ismeretes homokfutóján és hóka lovaival. A kastélyba már akkor megérkezett a régi cselédség, akik előbbi lakóhelyükön szolgálták Zsuzsánnát. Megjött Madame Tareau, Zsuzsánna egykori nevelőnője, későbbi társalkodónője, és Rovás Pál, egykori Sándor-ezredbeli huszár, akit Andráscsik uram fedezett föl még annak idején, átvette a szolgálatot. Ez az ősz fejű szolga tudta egyedül a Zsuzsánna származásának a történetét, de régi, katonaviselt cselédek szokása szerint, hűségesen hallgatott. Zathureczky mind sűrűbben kereste föl barátját, és bolondos tréfáival, mulatságos ötleteivel csakhamar kedvence lett a háznak. Zathureczky előadásából csakhamar megismerkedtek az egész vármegyével, sőt még a halottakkal is, mert Zathureczky mindenkiről tudott valami jellemző apróságot. Amikor leesett az első hó, és Boronkay Gáspár célzásokat tett arra, hogy elhalaszthatatlan dolgai Pestre szólítják, Zsuzsánna bizalmasan szólította meg Zathureczkyt.199
– Szeretném, ha visszatartaná Gáspár bácsit. Én már ismerem az ő elhalaszthatatlan dolgait. Abból sohasem került ki semmi jó, ha felügyelet nélkül Pestre ment.
Zathureczky megértőleg bólintott.
– Magam is úgy vettem észre, hogy Gazsi barátomban sok fiatalos hév rejtőzik. Ilyenek a régi urak mind. Jó vér, nemes vér.
Zsuzsánna rámosolygott Zathureczkyre.
– Ön jó barátunknak mutatkozott eddig. Tartsa itthon a bátyámat. Férfi nélkül nem maradhat a ház.
Zathureczkyt cserbenhagyta a ravaszsága.
Zsuzsánna kérése elől nem lehetett kitérni. Pedig éppen az ő ötlete volt a pesti kirándulás, amelyet titkon tervezett Gáspár úrral. („A jó pap holtig tanul – mondogatta Zathureczky a pesti kirándulásról. – Gyermekkoromban papnak neveltek, véletlen, hogy nem lettem pappá. De azért tanulni kell: márpedig egyedül csak a fővárosban lehet tanulni új dolgokat.”) A kirándulásból nem lett semmi. Zathureczky kicsomagolta frakkját és a báli cipőjét, közben nem mulasztotta el színlelt haraggal dörmögni:
– Az életben minden jó szándékomban az asszonyok akasztottak meg. Ki tudja? Talán egri püspök lennék régen, ha asszonyok nincsenek a világon! Nem megyünk Pestre, Gazsi bátyám, de elmegyünk Bujiba, a Gaálok közé. Hadd lássa Zsuzsika, hogy nem tud rajtunk kifogni.
Boronkay uram, aki Zathureczky kedvéért mindenre hajlandó volt, megjegyezte:
– Helyes, úgyis túlságosan okosnak tartja magát már az a leány.
Zsuzsika Bujiba se nagyon szívesen eresztette Gáspár bácsit. Ki tudja, miféle veszedelmek rejtőznek ott? De Zathureczky bevágta az útját a kifogásoknak:
– Én is ott leszek – mondotta önérzettel, és megsodorta vörhenyeges, szürkülő bajuszát. – Semmi veszedelemtől ne tartson, Zsuzsika nagysád. Mikor az én hóka lovaimat meglátják Bujiban, a régi törökvilág éled fel: a fehérnépet a vermekbe bújtatják.
Ezen aztán legjobban Boronkay őrnagy nevetett, és jókedvében megölelte a selyma Zathureczkyt.
– Hány esztendős vagy, pajtás?
– Harminc meg egynéhány – felelt komolyan Zathureczky.
Madame Tareau, aki a beszélgetésnek tanúja volt, csodálkozva emelkedett fel székéből, és ijedten súgta franciául Zsuzsánna fülébe:200
– Eddig azt hittem, hogy ez a mi barátunk, Zathureczky úr mindig igazat mond. Csak most látom, hogy gorombán hazudik.
Zsuzsika mosolyogva intett:
– Mindnyájan egyformán vagyunk az életkorunkkal, Madame. Maholnap én is letagadom, hogy húszesztendős már régen elmúltam.
A jó madame beleegyezőleg bólintott:
– A hölgyeknek szabad. De férfiúhoz igazmondás illik.
Így szólt, és Zathureczkynek egy figyelmes hallgatójával kevesebbje lett. Ha Zathureczky későbben mesélni kezdett, madame Tareau valami ürügy alatt mindig elhagyta a szobát. Zathureczky nevetve mentegetődzött Zsuzsika előtt.
– Akkor haragudna ám igazán a madame, ha mindig csak igazat mondanék. Az igazság a legkellemetlenebb valami. Különösen a tisztesebb korú hölgyek szempontjából.
Zsuzsánna védte Tareau asszonyt.
– Nincs igaza, Zathureczky. Lássa, Bajsa, az ügyvédünk sohasem mond nem igazat, mégse kellemetlen ember.
Zathureczky ravaszkodva nevetett:
– Könnyű neki itt igazat mondani, bezzeg özvegy Telekdinének mondja meg az igazságot, ha meri!
Zathureczky hiába várta, hogy Zsuzsánna majd megkérdezi tőle, hogy tulajdonképpen ki az a bizonyos Telekdiné, Zsuzsánna más irányba terelte a beszélgetést, talán attól tartott, hogy valami pajkosság sül ki a dologból.
De nemsokára ezután, amikor Bajsa Gábor látogatást tett a törökfái kastélyban, Zsuzsánna, miután figyelmesen meghallgatta az ügyvéd pörre vonatkozó előterjesztéseit, odavetőleg megkérdezte:
– Mondja, ügyvéd úr, mit csinál Telekdiné?
Bajsa zavarodottan nevetett:
– Hogy mit csinál? Bizony én nemigen tudom. Azt gondolom, hogy jelenleg minden gondja az, milyen ruhában jelenjen meg a januári megyebálon.
Zsuzsánna fürkészve nézett az ügyvéd szemébe:
– Csupán csak ez a gondja? Remélem, maga segít neki a toalett megválasztásának gondjaiban?
– Megvallom, hogy nem értek ilyesmihez. Habár Telekdiné az én tanácsomat is kikérte. Ennek a szépasszonynak ugyanis nincsen egyéb vágya, mint mindenkinek tetszeni.201
Zsuzsánna elmosolyodott.
– És nem csupán egynek, mint ahogyan ön szeretné… De hát hagyjuk Telekdinét. Annyi sok szépet, jót hallottam már róla, hogy untig elég. Nem szeretem azokat az asszonyokat, akik mindenkinek tetszenek.
A gyakori érintkezés folyamán valami különös barátság támadt Bajsa Gábor és ügyfele között. Ez a barátság azon alapult, hogy Bajsa az első perctől kezdve megérezte e leány rendkívüli szellemi kiválóságát. Érezte, hogy olyan nővel áll szemben, amilyennel még eddig nem találkozott az életben. A leány komoly okossága, derűs nyugalma és széles körű műveltsége csakhamar elhallgattatták nyelvén az üres és léha bókokat, amelyek a hozzá hasonló fiatalembereknél mindig készenlétben vannak. Ha a pörbeli dolgokon kívül egyébre fordult a társalgás közöttük, a leány annyi tiszta látást, nyugodt judíciumot árult el, hogy Bajsa kénytelen volt meghajolni fensőbbsége előtt. Olykor meglepetten kiáltott fel:
– Teringettét! Ugyancsak legénynek kell lenni annak a talpán, akit egyszer maga a férjének választ.
Zsuzsánna nyugodtan felelt:
– Nem szándékozom sohasem férjhez menni. Nem azért, mintha nem érezném magamban azokat a tulajdonságokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy jó feleség legyen belőlem, hanem a függetlenségemet nem adom oda. Gyermekkoromtól fogva megszoktam az önállóságot. Megtanultam úgy cselekedni, ahogy azt én jónak találtam. A szegény édesapám csupán annyiban járult hozzá a nevelésemhez, hogy kitűnő iskolákba járatott. Gazsi bácsitól pedig legfeljebb azt tanultam meg, hogy melyik szárat kell megnyomni lovaglás közben. Különösnek találnám, ha annyi önállóan, szabadon, függetlenül eltöltött idő után egyszerre oltalmába venne egy bajuszos, szakállas idegen, és elkezdene vigyázni, átalakítani, ahogy a kedve tartja. Angyali jóság lakozik a szívemben, de egy férfi talán ördöggé tudna tenni. S így sohasem gondoltam arra, hogy még férjhez is megyek valamikor.
Bajsa szelíden ellenkezett.
– Okos leány létére egyszer csak mégis belátja, hogy a nő életének a célja a házasságban összpontosul.
Zsuzsánna elnevette magát:
– Ezt ugyan sohasem fogom belátni. Nekem más meggyőződéseim vannak az életről. Elsősorban, azt vélem, hogy a nő egyenrangú lény a férjével, csak a nevelés, az iskola, a társadalmi rend tette a férfi szolgálójává. Másodszor, a házasság csupán csak arra jó, hogy az asszonyok egyénisége202 eltűnjön, megsemmisüljön. A férfi halovány árnyéka lesz az asszony, és ha nem lesz azzá, ott van a törvény, amelyet férfiak alkottak, hogy azzá legyen…
Bajsa türelemmel szokta meghallgatni Zsuzsánna föltevéseit, és csak akkor, amidőn már kifogyott az argumentumokból, hozakodott elő az öreg ágyúval:
– Könnyű addig megvetni a férfinemet, amíg nem ismeri. De ha egyszer meg találná ismerni, ha egyszer beleszeret valakibe, kártyavárként dől össze eddigi gondolatköre.
Zsuzsánna gúnyosan felelt:
– Nagyon hosszú terminust szab, ügyvéd úr, a maga igazának. Kérem, hogy a pörünkben rövidebb terminushoz ragaszkodjon. Ha már eddig, az első fiatalságon túl, elkerült az a szerencsétlenség, hogy szerelmes legyek, valószínű, hogy ezután is megőriz tőle jó csillagom.
– Hogy Zathureczky szavaival éljek – szólt Bajsa évődve –, nem lehet addig hinni az asszonynak, amíg a kocsiúton által tud menni.
Zsuzsánna elpirult, és kissé haragosan felelt:
– Süsse meg Zathureczkyt. Azt nélküle is tudtam. Van nekem annyi eszem, mint az egész vármegyének.
Így támadtak apró haragok, villongások Bajsa és Zsuzsánna között. Egy-egy összetűzés után Bajsa ismét fölvette a száraz fiskálisi modort, nyomban előkereste a pöriratokat, és órákig magyarázta ügyfelének az Andráscsik-pör anyagát. Zsuzsánna tüntető figyelemmel hallgatta, csak amikor már nagyon fölbosszantotta a Bajsa egyhangú, részletező előadása, szólt közbe:
– Ha valami szentimentális lélek volnék, legjobban az haragítana ebben az egész pörben, hogy az Andráscsikok magukban és talán nyíltan is valami gonosz, kapzsi, lelketlen teremtésnek tartanak, aki azért jött, hogy az ő jussukat elkaparintsa. Szerencsére nem vagyok szentimentális lélek.
Bajsa vállat vont.
– Az Andráscsikok véleményét akkor se változtatná meg, ha egyszerűen szétosztaná közöttük mindenét. Az Andráscsikoknak elsősorban az igazság kell, aztán a vagyon. Az igazság pedig a mi részünkön van, s az fáj nekik olyan nagyon.
– És Andráscsikné, az apám második felesége!
– A tekintetes asszony szerfölött mérges. Bár a boldogult Andráscsik Sámuel még életében bőkezűen gondoskodott róla és leányáról, a nevükre íratván több házat, földeket és pénzeket, a tekintetes asszony a203 múlt napokban Holéczy Mihály ügyvédtársamat arról faggatta, hogy vajon nem lehet-e a törvénykönyvben paragrafust találni arra, hogy a megholt urától törvényesen elválhasson? Ő nem akar a kétfeleségű ember özvegye lenni.
– Tudomásom szerint ő is a pörös felekhez tartozik?
– Mégpedig a legelkeseredettebbek közé. A tekintetes asszonynak csak az fáj a legjobban, hogy Andráscsik urat már nem lehet a törvény elé idézni. Azon sopánkodik, hogy miért nem tudott csak egy nappal is az ura halála előtt a csalafintaságairól…
Zsuzsánnának elborult az arca, mint mindig, ha az édesapja került szóba. Nyugtalankodva intett hallgatást Bajsának.
– Bizonyosan nem érdemelték meg ők sem, hogy az apám kitárja előttük az ő nagy szívét. Gonoszak, önzők voltak, mint a többiek. A gonoszsággal és önzéssel szemben csak egy fegyver használ: még gonoszabbnak lenni.
A kastély előtt száncsörgés hallatszott. Zathureczky hókái tűntek föl az úton. Gazsi bácsival jöttek Bujiból, a Gaálok látogatásáról. A nagy farkasbundából csak zúzmarás bajuszuk látszott ki. Az arcuk piros volt. A rudas ló fején még ottmaradt egy darabja valami szalagnak vagy virágnak, amit a buji Gaál kisasszonyok kötöttek a népszerű Zathureczky lovára. Vastag hangon beszéltek, és sokat káromkodtak, amint Bujiban, a Gaáloknál rájuk ragadt. Gazsi bácsi csaknem elbotlott a sarkantyúban, amíg az udvaron végigment. Zsuzsánna összevont szemöldökkel nézte az emeleti ablakból a jelenetet, és meg se biccentette a fejét, amikor Zathureczky hetykén felköszönt a szánból. Zathureczky is jobbnak látta megfordulni és elmenni a csengő-bongó szánnal, hiába kiáltozott utána Boronkay uram.
– Csak edd meg magad a feketelevest – dörmögte magában Zathureczky, miután semmi jót nem olvasott ki Zsuzsánna arcából.
Gáspár úr üdvösnek vélte, hogy bűnei tudatában meghúzódjék a földszinti szobájában, és ott dúdolgatott magában valami furcsa nótát, amit Bujiból hozott. Ijedten és alázatosan nézett Zsuzsánnára, amikor az a szobába lépett. Kezet akart neki csókolni, de Zsuzsánna nem engedte.
– Majd ha újra Bujiba megy, Gazsi bácsi – felelt nevetve, haragudva Zsuzsánna. – Majd sohanapján. Most csak pihenje ki magát. Zathureczkynek pedig hátrakötöm a sarkát.
Boronkay őrnagy nemes önfeláldozással felelt:
– Zathureczky nem oka semminek, ő már tegnapelőtt haza akart hozni.204
– Szép. Azért tartott egy hétig a kirándulás?
– Te Zsuzsika! – kiáltott fel Gazsi bácsi hirtelen. – Fogadom, ha te ott lettél volna, te se szabadultál volna előbb. Hogy tudnak ott táncolni, énekelni! Én csak sokat megpróbáltam az életben, de olyant még nem is álmodtam. Ördöngös fiú az a Zathureczky.
Zsuzsánna nem hallgatta tovább a nagybácsi áradozását. Tudta, hogy hiába intené most a jóra Gazsi bácsit. A Pali huszár segítségével fölrakták a hidegvizes kendőket az öregúrra, amely kúra minden korhelykedés után kijárt, aztán visszament az emeletre, Bajsához.
Az ügyvéd az írásait rakosgatta a táskájába.
– Maradjon itt vacsorára, Bajsa. A nagybátyám rosszul érzi magát, lefeküdt. Nem szeretek egyedül lenni este. Az éjjelek mostanában holdvilágosak. Ha a farkasoktól félne, odaadom az útra a Winchester-puskámat.
Bajsa becsattintotta táskáját.
– Parancsára! Itt maradok.
– Remélem, nem fosztom meg valamely esti szórakozástól odabenn, Kállón? – kérdezte Zsuzsánna, és ismét azzal a különös tekintettel nézett Bajsa szemébe.
– A világért se. A tarokkparti a kaszinóban nélkülem is megalakul. Úgy rendezkedtünk be, hogy ha még meg találna is halni egyik-másik a partnerek közül, a parti akkor is komplett. Kitelik a kibicekből.
A nagy ebédlőteremben, amelynek faláról még copfos Benedikty-ősök és púderos hajú nagymamák nézegettek alá (Zsuzsánna nem engedett semmihez sem nyúlni, hátha megharagszik valamelyik régi Benedikty, és feljár aztán kísérteni a sírboltból?), a kapu nagyságú kandallóban hasábfák izzottak, és a Pali huszár sarkantyúja halkan pengett az asztal körül. Madame Tareau, Zathureczky csínytevése miatt, nagy megelégedéssel ült helyén, és csak a desszertnél jegyezte meg félhangon:
– A nem igazmondó emberek rossz emberek.
Bajsa meglepetten vetette föl a fejét a monologizáló öreg hölgyre. Zsuzsánna nevetve vágott közbe.
– Nem önről van szó, Bajsa. Zathureczkyről beszél a madame, akivel egy hétig mulatott Bujiban a nagybátyám. Szegény, most őrizheti az ágyat.
– Hallatlan! – méltatlankodott Tareau asszony. – Mire képes ez az ember! – (Természetesen Zathureczkyt gondolta.) Bajsa ártatlanul nézett az öreg hölgyre.205
– Én inkább dicséretesnek tartom ebben a dologban azt, hogy Zathureczky megelégedett már egy héttel a buji mulatságokból. Máskor hónapokig is oda szokott lenni.
Madame Tareau erre olyan mozdulatot tett, mint aki mindjárt elájul. Fölemelkedett az asztaltól, és haragos fejmozdulatok kíséretében hagyta el az ebédlőt.
– És még harmincesztendősnek mondja magát! – mormogta az ajtónál.
Zsuzsánna bizonyos meghatottsággal nézett a madame után, majd
Bajsához fordult.
– Igaza van a jó madame-nak. Mi különös, mondhatnám, puritán világban éltünk eddig. Ilyen Zathureczky-féle embereket sohasem láttunk; azt se tudtuk, hogy a világon vannak. Ha Gazsi bácsi néha-néha kirúgott a hámból, hetekig, hónapokig tartó katzenjammer következett utána. Madame Tareau angol regényeket olvasott esténkint a lámpa alatt, és Gazsi bácsi azokban az időszakokban még csak nem is dohányzott. Amikor ő már szivarozni kezdett, akkor mindnyájan tudtuk a házban, hogy egy-két napi korhelykedés lesz a vége a dolognak. Most pedig, amióta a selyma Zathureczky barátságába került, állandóan szivarozik, mint egy kémény, a regényeket nem hallgatja, és Palinak, öreg huszárunknak arra nézve ad parancsokat, hogy káromkodjon egyet-kettőt a kedvéért. Persze, az Palinak szigorúan meg van tiltva.
– Hja, a Zathureczky barátsága! – kiáltott föl tréfás komolysággal Bajsa. – Zathureczky a könnyelmű fiatalemberek mentora; ő tanítja meg a kiskorúakat az adósságcsinálásra. Ő a legnagyobb korhely, a legjobb táncos és a legkedvesebb cimbora. Barátnak a legönfeláldozóbb, szeretőnek a leghűségesebb. De hiszen az utóbbiról már csak az öregasszonyok tudnának beszélni, akik még ma is úgy emlegetik őt: „a gróf”. Nobilis gavallérsága egy grófhoz tette őt hasonlatossá.
Zsuzsánnát nem nagyon hatották meg Bajsa szavai.
– Helyes, maradjon meg Zathureczky annak, aki, de az én nagybátyámat ne csalogassa Bujiba. Különben is, miféle hely az a Buji? Buji! Már a neve is olyan rossz hangzású!
– Buji a Zathureczky faluja. Ebben a faluban csak kétféle ember lakik: Zathureczky és Gaál. Azazhogy a Gaálok vannak túlsúlyban, de azért a Zathureczkyek az előkelőbbek, éppen ezen furfangos atyafijuk révén. Itt húzódik meg Zathureczky minden esztendőben egy-két hónapig. Itt eszeli ki vármegyére szóló tréfáit, innen intézi hadműveleteit az anyagi eszközök megszerzésére. Buji neki éppen olyan, mint a császárnak206 Bécs, a királynak Budavár. Bujiban Zathureczky a király. Mindenki azt teszi, amit ő kíván. Ha mulatni akar, az egész falu mulat. Ha aludni akar, mindenki a fülére húzza a bundáját. A kurtanemeseknek ezen megmaradott, régi fészkében patriarkális élet folyik. Olyan, amilyenről manapság már csupán az ócska kalendáriumokból olvasunk. Itt még ösmerik azt a különös adót, amit azon célból vetnek ki, hogy a cigánybandának piros nadrágja legyen. Együtt szüretel az egész falu, és együtt isszák meg a bort. Nem hagyják egymást elpusztulni, valamennyi egyért és egy valamennyiért: ez az uralkodó elv. És amiről Buji a legnevezetesebb, itt teremnek azok a szépséges Gaál kisasszonyok, akiknek párja nincsen ebben az országban. Azok a táncos, vidám, fehér arcú, gyújtó tekintetű, mulatós kisasszonyok, akik elhitetik az idegennel, hogy tulajdonképpen nem is egy rongyos nyírségi faluban van, hanem a mennyországban, és Zathureczky az Úristen helytartója. A Gaál kisasszony olyan, mint a derbinyertes agár kölyke: lopják, mert másképpen nem lehet hozzájutni. De azért, hálistennek, bő termés van ott még agárban is, leányban is.
Zsuzsánna révedezve nézett maga elé Bajsa előadása alatt.
– Csodálnám – mormogta elgondolkozva –, ha a híres Telekdiné nem Bujiba való volna.
– Sőt, igazi Gaál-leány! – kiáltott föl az ügyvéd. – Nyaranta otthon szokott lenni a falujában.
A leány fölemelkedett. Hidegen nézett maga elé.
– Furcsa vármegye ez – mondotta –, ahol az asszonyok éppen úgy származnak egyes helyekről, mint az agarak vagy a lovak. Azon csodálkozom, hogy nem kétmilliót szerzett az apám az ilyen léha gondolkozású emberek között. Jó éjszakát, Bajsa.
Amíg Bajsa elhelyezkedett a kocsijában, sokáig nézett föl a kastély kivilágított ablakaira. Amikor a kocsi kigördült az udvarból, egy pillanatra úgy rémlett előtte, mintha az ódivatú, rácsos erkélyen valaki megmozdult volna. Egy árnyék vagy egy szellem. Az éjszaka hideg volt, és a telihold a havas síkság fölött elmerengve bámult alá a magasból. Törökfái felől tompa kutyaugatás hallatszott. Bajsa keze ügyébe vette a puskáját. Farkas szokott bitangolni itt a réti tájakon. Azután lehunyta a szemét, és ábrándozva gondolt Telekdinére, született Gaál Irmára.
– Persze – mormogta félhangon –, hogyan is értené meg azt egy Andráscsik leány, hogy az asszonyban éppen olyan nemes, telivér fajta van, mint a paripában!
Amikor a falu alatt haladt a kocsi, a fehér országúton hirtelen két sötét,207 fenyegető árnyék jelent meg. A cserjék beárnyékolták az utat, és a homályból négy kerek zsarátnok világított zöldes ragyogással. A lovak horkolva hátráltak, csaknem az árokba fordították a kocsit. A két meggörbült hátú, lompos, didergő farkas tompán vonítva állott az út közepén.
– Lőjön, tekintetes úr! – kiáltott a kocsis, és a megriadt lovak gyeplőjébe kapaszkodott a két karjával.
Bajsa ledobta válláról a bundát, és fölemelte a Zsuzsánna Winchester-puskáját. A tiszta, téli levegőben éleset dörrent a lövés.
Rekedt üvöltéssel nyúlt el a havon az egyik útonálló. Vergődött egy percig. A társa eszeveszetten menekült el a cserjésbe.
– Szép lövés volt – mormogta elégedetten Bajsa.
Azután megparancsolta a kocsisnak, hogy a faluba hajtson. A faluba érve, felzörgette a bírót, aki nyomban intézkedett, hogy vasvillás emberek menjenek a farkasért.
– Reggel pedig vigyétek a kastélyba, a kisasszonynak. Bajsa ügyvéd küldi, és köszöni a kölcsönadott fegyvert.
