5
5
A kállói megyebálok minden időben két dologról voltak nevezetesek: ezen a bálon találkozott három vármegye legszebb menyecskéje, leánya; boldogult Ali, nagyváradi basa, háromszáz esztendővel eltévesztette az időt, most kellett volna megrohanni Kállót. A másik nevezetesség az volt, hogy sohase lehetett megtudni, hogy tulajdonképpen mikor is van vége a bálnak. Gyakran előfordult, hogy látszólagosan elcsendesült a vár, ahol a bálokat tartani szokták, a lámpásokat eloltogatták, és a kíváncsiak hazamentek. Akkor hirtelen újra megzendült a híres Kacsári hegedűje, és mintha a földből nőttek volna ki, ismét együtt volt a bálozó társaság. Néha két napig is elrejtőztek valamerre a báli előkelőségek a cigánnyal, és két nap múlva betoppantak a várba. Tovább állt a bál. A zempléni asszonyok, leányok, valahol Tokajnál jártak már, amikor a posták, sürgönyök utolérték őket: hohó, korán mentetek el, a mulatság még javában tart. Természetesen nyomban visszafordultak. A hintókat, szánokat, amelyek a megyei falvakból szállították be a publikumot, ki sem fogták:208 fordultak vissza Kálló felé. Egyik-másik hiú asszony fűzőben, és a frizura miatt csak karosszékben mert aludni addig, amíg végérvényesen vége nem lett a bálnak. A megyei hivatalokban csak éppen látszólagosan munkálkodnak a tisztviselők: hátha minden percben be kell szüntetni a munkát, mert a megyebál még áll. A régi időknek kellemetes hagyománya volt ez a hivatalos bál, amelynek időtartamára felfüggesztették a társadalmi konvenciókat, sőt még a törvényeket is. Egy nagy bálterem volt az egész vármegye. A megye legtávolabb eső falucskájában is összeverték a bokájukat az emberek: ma van a megyebál Kállón. Körülbelül egy királyi koronázás szenzációjával vetélkedett a kállói bál. Azazhogy tán még egy koronázás se lett volna olyan nevezetes esemény, mint ha egy esztendőben elmarad a megyebál.
Minden épkézláb úriember Kállóba sietett ilyenkor. A régi városka göröngyös utcáin különös fogatokat és még különösebb embereket lehetett látni. A halottnak híresztelt Visky György is ilyenkor bújt elő. (Halott volt már régen, szegény, mindenféle kellemetlen csínytevései miatt, amely csínyek között nem utolsó volt néhány váltóhamisítás. Gőgös famíliája elhíresztelte, hogy Visky György agyonlőtte magát, de a bálokra hűségesen bejárt Kállóba. Zathureczky így nyugtatta meg a csodálkozókat: „Az ördögnek is van érzéke, elereszteni láncáról Viskyt, mert tudja, hogy az öregasszonyokat nélküle senki sem táncoltatná.” De előjöttek mások is, akiket normális időkben ritkán vagy egyáltalában nem lehetett látni. Az öreg Goreczky (Süvöltőről) felfüggesztette az embergyűlöletet, és Kállóba kocsizott tyúkültetőjén. A híres Mohorai Pál, aki garázda természete miatt csak otthon, belakatolt szobában mert a borral barátkozni, bátran szembeszállott a veszedelmekkel. Tavaszamúlt kisasszonyok, már csupán a legendákban élő öregasszonyok föltámadtak, és nekifiatalodva járták a kállai kettőst. Régi gavallérok, akik egykor nyomtalanul eltűntek, hirtelen megelevenedtek. Tönkrement földesurak, akikről a közhiedelem az volt, hogy már csizmájuk se igen van, pompás négyesfogatokon és teli tárcával robogtak elő falujukból. A takarékpénztárnál hirtelen forgalom keletkezett, és a postáskisasszonyok nem győzték kibontogatni a külföldről érkezett csomagokat. Mások ropogós százasokra váltották be az aprópénzüket (kellett a cigánynak), Zathureczky színházi bankóról gondoskodott, amelyet pazarul osztogatott. A „Griff”-ben megújították a kártyakészletet, és a vár előtt elsöpörték a havat. Ha napokig tartott a tánc, ott voltak a Gaál kisasszonyok; azok Zsigmond király óta nem fáradtak el a táncban. A Gaálok címerében209 ugyanis egy sarkantyú is van a kard és sólyommadár mellett. Ezt a sarkantyút az asszonyok kapták azért, mert olyan igen jól táncoltak. Ha dalolni kellett, az is kitellett a Gaál kisasszonyokból. De még kártyázni is kitűnően tudtak. Özvegy Gaál Mihályné gyakran adott huszonegyes bankot a megyei uraknak. A kis Szentgönczöli Pista, aki szerelmes volt a menyecskébe, még két disznót is eldobott, csakhogy rámosolyogjon Gaálné, azzal az észvesztő, lelketrázó, bolondító mosolygásával. (Habár kártyázni mégiscsak Zathureczky tudott legjobban, de ő csak akkor játszott hazárdjátékot, ha valakit meg akart tréfálni. Ilyenkor bűvészi ügyességgel keverte meg a kártyát, és rendesen elnyerte annak a pénzét, akinek a rovására a tréfa ment. A játék végén főúri nyugalommal vallotta be, hogy bizony ő hamisan játszott, és visszatolta a pénzt a vesztes elébe.)
Azon a nevezetes megyebálon, amikor a kállói szólásmondás szerint még a halottak is táncoltak a temetőkben, megtörtént az országraszóló skandalum, hogy a bálnak már hajnalban vége lett: szőrén-szálán eltűnt Kacsári a bandájával. A menyecskék csak akkor engedtek volna az unszoló felhívásoknak, a leányok vére táncütemre lüktetett, és a hiú Telekdiné még csak egy órája, hogy fölkelt, hogy annál frissebben, üdébben jelenhessen meg a báli teremben.
A mellékszobákban éppen letelepedtek a kártyázók, és a kis Szentgönczöli Pista a második négyest akarta rendezni.
– Hová lett Kacsári?
Ez a kiáltás hangzott végig a vár ódon folyosóin. Hová lett a híres cigány, akinek már az ősapja ott muzsikált a kállói megyebálokon? A rendező fiatalság kétségbeesetten futkosott a folyosókon, amelynek falairól régi főispánok, alispánok aranykeretes arcképei mogorván nézegettek alá. A tarsolyos, kardos megyei huszárok fölkutatták még a hivatali szobákat is. (A kacér és vénecske Liptovayné éppen a sötét irattárban igazíttatta a fölbomlott cipőszalagját egy fiatal szolgabíróval.) Izgatott kavarodás támadt a mulatók között. Barthos Pál zempléni földesúr teli hangon jelentette ki:
– Jövőre majd magunkkal hozzuk Újhelyből a mi Darazsunkat. Akkor lesz cigány.
Csak a két legszebb Gaál kisasszony nem jött zavarba. Hamarosan előkerítették Vattay Gyulát, a szerelmes megyei mérnököt, aki éppen olyan szépen tudott fütyülni, mint Munkácsy Mihály, és a benyílóban füttyszó mellett folytatták a táncot az udvarlóikkal.210
Sári Pál, a megyei ügyész, fölhevült, kivörösödött arccal kiáltozta a folyosón:
– Karóba huzatom a gazembereket!
Amikor hírül hozták, hogy némelyek látni vélték, amikor Zathureczky a hátulsó kapun megszöktette az egész cigánybandát, a haragos arcokról elsimultak a ráncok, a kártyaszobákban nyugodtabban gusztálták tovább a svájci szabadsághősöket, még az asszonyok is elcsöndesedtek:
– Hja, Zathureczky! Ugyan micsoda tréfát eszelt ki már megint a hóbortos?
Csak a szép Telekdiné szólt oda kedvetlenül a legyezője mögül a mellette ülő Bajsa Gábornak:
– Tulajdonképpen igen neveletlen fráter ez a mi kedves Zathureczkynk.
Csakhamar híre ment annak is, hogy Zathureczky megüzente, hogy nyomban visszajön a cigánybandával, csak a törökfái kastélyba ment egy pillanatra. A még mindig ágyát őrző Boronkay Gáspárnak akarja elhúzatni a kedves nótáját.
Ezt a híradást aztán vegyes érzelmekkel fogadták. Sokan nyomban tudni vélték, hogy a szerenád nem is annyira a betegeskedő őrnagynak, mint inkább az Andráscsik-örökösnőnek szól.
– A milliós kisasszony duzzog, mert nem hívták meg a bálra – vélekedett Telekdiné. – Fölbujtotta Zathureczkyt, hogy bosszút állhasson.
Bajsa nyugodtan felelt:
– Nem hiszem, hogy Andráscsik Zsuzsánnának része volna a dologban. Másféle leány az, mint sokan gondolják.
Telekdiné fölhúzta gömbölyű vállát. Jaj, de gyönyörű váll volt az. Öreg alispánunk, Kállay Emánuel gyakran emlegette, hogy ha egyszer összegyűl a költség Mária Terézia arcképére, aki nagy jóakarója volt a szabolcsi uraknak, a piktornak modellt Telekdinéről kell venni. Aztán milyen pajkos gúnnyal tudott végignézni Bajsán! A Gaál kisasszonyok, akik mint a csirkék valamennyien ott húzódtak meg szép rokonuk körül, furcsán fmtorgatták az orrukat, hogy Telekdinét utánozzák a Bajsa megvetésében.
– Másféle leány a Zsuzsika? – kérdezte csípősen a szépasszony. – Talán bizony az uzsorás Andráscsik miatt másféle, mint az idevaló nemeskisasszonyok?
A vörös Szekrett báró, aki harminc esztendő óta hűséges udvarlója211 volt valamennyi Gaál kisasszonynak (éppen ezért nem tudott volt közülök választani, mert olyan szépek voltak), jóakaratúlag veregette meg a Bajsa vállát.
– Én mondom, komám, hogy ha már szép leányról van egyáltalán szó, akkor csak Gaál leányról beszélhet a krónika.
A Gaál kisasszonyok nevetve bólingattak, Telekdiné hálás pillantást vetett a báróra. Bajsa megzavarodva, bocsánatkérőleg nézett a szépasszonyra.
– Hiszen nem is azt mondtam, hogy szép az Andráscsik leány! Dehogyis szép. Csak a természete olyan, hogy távol áll tőle mindenféle léhaság.
Ennek a beszélgetésnek a következése volt az, hogy Telekdiné a legyezőjével odaintette magához a ragyás Pilisi Gábort, aki éppen a kártyaszoba felől jött.
– Gáborkám, te kötnivaló, felém se nézel egész este? – kérdezte évődve a szépasszony, mert atyafiságot tartott a fiatalemberrel. Helyet szorított neki maga mellett:
– Ülj ide, Gáborkám, aztán mondd el, kik kártyáznak odabenn?
Pilisi megérintette a Bajsa vállát:
– Ha kedved tartja, átveheted odabenn a helyemet. Jó hely, szerencsés hely. Én már eleget nyertem – szólt, és letelepedett Telekdiné mellé.
A szépasszony úgy ráhajolt meztelen vállával, mintha a nyakába akarna borulni a ragyás Pilisinek. Pedig Bajsa jól hallotta, hogy csak azt kérdezte tőle:
– Régen láttam az öreganyádat, mit csinál?
Szédülve fordult meg, és önkéntelenül a kártyázószoba felé irányította a lépéseit. Sötéten dörmögte magában:
– Gáborkám, Gáborkám! Ezt mondotta a ragyásnak…
Az ökle összeszorult, és a szíve a torkában dobogott. Neki még sohasem mondotta Telekdiné azt, hogy Gáborkám.
A ferbliparti úgynevezett megyebáli dimenziókat öltött. Az ezüstpénzt már régen fölemésztette a pinka, csupa nagy bankó forgott az asztalon. Bajsa letelepedett az asztalhoz támasztott székre, és megkopogtatta ujjával a zöld posztót:
– Blattot kérek.
Egy régen váró kibic megszólalt a háta mögött:
– A Pilisi szerencsés helye.
– No, nekem nem lesz olyan szerencsém – dörmögte rosszkedvűen.212
Bajsa csak ekkor nézett körül. Három vármegye leghazárdabb kártyatársaságába ült le. Ott volt a híres Kupsay Ferenc, kövér termete miatt alig férve az asztalhoz, aki látszólag mindig szundikált játék közben, de ha jó kártyája volt, vagyonokat vett ki a bugyellárisából:
– A kártya becsületéért! – dünnyögte.
Szemben véle az ő nevezetes ellenfele, Raskóczy György ült, aki csak akkor játszott, ha Kupsay is benne volt a partiban. Húsz esztendeje gyilkolta egymást a két férfiú zöld asztalnál vagy fehér asztalnál. Valami asszonydolog miatt nem tudtak egymásnak megbocsátani. Ott ült Kunfalvy, akiről a legenda szerint Jankó János a Mokány Berci alakját mintázta. Bajsától balra Rostavári Máté itta a rengeteg konyakot; akár nyert, akár vesztett, három pohárral eresztett le mindig a torkán. És folyton józanabb lett. Együtt volt az egész nevezetes „beduin”-kompánia. Azért hívták őket beduinoknak, mert a harmadik nap reggelén, amikor még mindig együtt ültek, mindegyiknek fehér, jeges kendő volt izzó homlokára kötve. Egy pillanatig megfordult a Bajsa fejében, hogy föláll, mielőtt részt venne a játékban. Az öreg Pay báró osztotta le éppen a kártyát, és a fél szemével gúnyosan rákacsintott:
– Van-e elég „gerslid”, öcsém, prókátor? Mert pénz kell ide, nem diploma.
Bajsa máskor nevetett volna az évődő hangon, mostani, ideges állapotában fölizgult. Húsz darab ezres volt a tárcájában, néhány száz forint kivételével. Azelőtt való napon kapta az Andráscsik-örökségből. Magánál tartotta, mert az volt a szándéka, hogy másnap kimegy Törökfáira, és átadja Zsuzsánnának. A vadonatúj bankjegyeket legyezőformában terítette maga elé.
– Talán elég lesz vizire! – mondotta könnyedén, és hirtelen valami cinikus jókedv szállottá meg.
Úgy érezte, mintha abban a pillanatban kicserélték volna. Ritkán szokott kártyázni. A villogó papirosra frissen nyomott, színes figurák mintha vidáman köszöntgettek volna felé.
– Hogy van, Bajsa úr? – kérdezgették, amint sorban a kezébe kerültek. – Régen láttuk, Bajsa úr. Szép öntől, hogy a mi tiszteletünkre ilyen nagy bankókat hozott magával.
Mintha valami kellemes varázslat alatt állott volna! Gyönyörködött a kártyákban, a játékban, eszébe se jutott, hogy veszíteni is lehet. Mint a kötéltáncos a kifeszített dróton nem látja az alatta tátongó mélységet, mert nem mer alátekinteni, Bajsa se gondolt arra, hogy tulajdonképpen213 becsületbe vágó dolgot követ el. A nagy bankók elvándoroltak előle, majd visszakerültek. Szinte haragudott magában, hogy mindig gyűröttebben, ványadtabban térnek vissza hozzá az ezresek, mint ahogyan elmentek. Mintha mindig igen hosszú útról jöttek volna meg. Egyszer a ragyás Pilisi jött be a szobába, és a fülébe súgta:
– Irma azt üzeni, hogy ne feledkezz meg a virágbokrétáról, amit ígértél, ha nyerni találsz.
Virágbokréta? Irma? Valami rózsaszínű ködben tűnt fel előtte Telekdiné gyönyörű alakja. Ahá, a szépasszony óvatosságból előre intézkedik, hogy a nyereség esetén hajlandó véle kibékülni. Nem mintha a virágbokrétára pályázna, de a szerencsés nyerőkkel nem akar ellenséges lábon állni ő sem, mint általában senki sem. Meg aztán a kártyák, azok a színes ruházatú figurák egyebet is sugdostak a fülébe. Apró ajándékok erősítik a barátságot, de a nagy ajándékok még jobban megerősítik! – Ki tudja, ki tudná előre, hogy a szépasszonyt nem indítaná-e meg egy rendkívüli csinos, értékes ékszer, amit ügyesen lehet elrejteni a virágbokrétába? Az asszonyok, akármennyire kiismerhetetlenek, ebben az egy dologban már régen leleplezték magukat: szeretik az ékszereket.
– Milyen ostoba is voltam eddig! – gondolta magában Bajsa, mialatt keze mámorosan turkált az előtte heverő bankócsomóban. – Eszembe juthatott volna a Jágó mondása: „Tégy pénzt erszényedbe!”
Ez a gondolat nem hagyta megnyugodni. Szórakozottan játszott, és voltak pillanatok, amikor a piros ászt Telekdinének nézte. Menni akart nyomban, és megbizonyosodni arról, hogy csakugyan olyan bevehetetlen vár-e Telekdiné? Az ördög is úgy próbálta ki a mesebeli asszonyt, hogy aranyláncot akasztott a nyakába… Igen ám, de ez, ami előtte van, nem az övé. Máris hibázott belőle egy-két ezres. Tehát nyernie kell mindenáron, mert csak a nyereséget áldozhatja föl a szépasszony bármely szeszélyének. Bár sokat, nagyon sokat nyerne, és az asszony valami bolondot, nagyon bolondot kérne tőle! Összeszedte minden lélekjelenlétét, hogy a játékra figyelhessen, és kiaknázza a kínálkozó szerencsét. De a szerencse makacsul vonakodott arcával feléje fordulni, igaz, hogy a hátát se mutatta még eddig. Ingadozott, tétovázott a játékosok között. Mintha azon gondolkodott volna, hogy melyikhez is szegődjön?
Odakívül a bálteremben nagy zajgás keletkezett. Csakhamar megszólalt a Kacsári híres bandája. Tehát Zathureczky már visszatért a törökfái szerenádról.
– Bár inkább Kacsári fagyott volna be a hóba, mint nekem valamennyi214 ferblim! – kiáltott fel Rostaváry, és a huszár háta mögött már töltötte a konyakospoharat.
Néhány perc múlva Zathureczky is a szobába lépett. Egy pillanatig megállott az ajtóban, és unott arccal nézte végig azoknak a gavalléroknak a névjegyeit, akik a cigány elszöktetése miatt provokálták. Aztán a mellénye zsebébe gyűrte a kartonokat. Megérintette a Bajsa vállát:
– Valami mondanivalóm van, Gábor.
Bajsa türelmetlenül fordult meg:
– Tudom, hogy miről van szó. Szívesen leszek a szekundánsod, csak a társam nevét mondd meg.
Zathureczky összeráncolta a homlokát. Szokatlanul erélyes hangon ismételte:
– Valami mondanivalóm van!
Bajsa kedvetlenül állott fel. Vajon micsoda ostobaságot talált ki már megint Zathureczky?
Zathureczky az erkélyajtóhoz vezette, felnyitotta az ajtót.
Jéghideg, téli levegő áradt a füstös, forró levegőjű szobába. Kupsay izgatottan kiáltott föl az asztalnál:
– Meggyilkol ez az ember! Hiszen tél van, Zathureczky!
– Honnan tudod, te vén kozák? Talán a makk disznó van a kezedben? – felelt Zathureczky mogorván; már úgyis benne volt nyakig a lovagias ügyekben…
Harsogó kacagás támadt erre, mert Kupsay éppen a makk disznóra blindelt, amelynek az ormára az van írva: Tél.
Odakünn az erkélyen egy pillanatig hallgatva szívta szivarját, mintha csak azt várta volna, hogy a Bajsa gőzölgő feje kitisztuljon. Aztán csendes, meggondolt hangon beszélni kezdett:
– Ne kártyázz te ezekkel a spillerekkel, mert elszedik az utolsó garasodat is.
– Mi közöd hozzá? – vágott közbe Bajsa. – A magamét veszítem.
– Bölcsen mondtad – felelt szárazon Zathureczky –, az ember mindig csak azt veszítheti el, ami az övé. Az egyik ember a pénzét, a másik az egészségét, a harmadik a becsületét. Aki nyerni akar, annak reszkírozni kell. Csakhogy neked nem kell reszkírozni. Te ha már be sem teszed a vizit – hogy alkalomszerű hasonlattal éljek, akkor is kihúzod a kasszát. Csak okosnak és becsületesnek kell lenned. Ez a két tulajdonságod pedig megvan.
Bajsa a homlokára szorította a tenyerét. Idekinn, a világosodó éjszakában,215 egyszerre elrepültek előle a mámorképek. A vörös ász és vele Telekdiné odabenn maradt a játékasztalon. Valami szúró fájdalmat érzett a fejében, mintha egy vésővel egyetlen szót akarna a homlokára vésni egy láthatatlan kéz. Ezt a szót: becstelen. Kavargott körülötte a világ. Mintha lekívánkozna az erkély felől a vármegye kőbe vésett, hatalmas címere. Mindjárt lefordul a kőlap, s ekkor Zathureczky fölemeli a kezét, és a kőlap nem szakad reá.
– Nem értelek – mormogta. – Beszélj világosabban, Zathureczky. Helyes: okos vagyok és becsületes… Miért mondod ezt? Hátha egyik se vagyok a kettő közül?
Zathureczky Bajsa vállára tette a kezét, szürke, bohókás szemével komolyan nézett a Gábor arcába:
– Fiú – szedd össze magad! Ilyent még nem hallottál, amit most hallasz. De még csak nem is álmodtál! Tied lehet Andráscsik Zsuzsánna.
Bajsa kábultan nézett maga elé. Zathureczky kedélyesen rázogatta a vállánál fogva.
– Menj, szedd össze a pénzed, és gyerünk innen. A „Griff”-ben nyugodtabban beszélgethetünk.
Bajsa hagyott magával tenni mindent, mint egy alvajáró. Összeszedte a pénzét, és kétszer is megolvasta. Megvolt az egész húszezer forint: nem hibázott semmi a rábízott pénzből.
Pay báró azzal a huncut fél szemével figyelemmel kísérte az ezresek eltűnését a Bajsa tárcájába, és így szólott csúfondáros hangján:
– Nem történt velük semmi baj, Gáborkám, csak egy kicsit körülnéztek a világban. Bekopogtattak Kupsay uramhoz, s megkérdezték, hogy termett-e elég mák az idén. Miután elég mák termett, hazamentek.
Megfenyegette Zathureczkyt a mutatóujjával:
– Te pedig fölhagyhatnál már azzal az örökös mentorkodással.
– Nem addig, amíg beduinok vannak – felelte Zathureczky.
Bajsa a Zathureczky karjába kapaszkodva ballagott le a vármegyeház kivilágított oszlopcsarnokába. A huszárok sarkantyúja vígan pengett a köveken, az udvarban néhány petróleumlámpa világításánál a megye cselédsége táncoltatta a kállói szobalányokat. Bajsa úgy érezte, mintha valamely mély vízből került volna a levegőre. Amíg a víz alatt volt, új, ismeretlen világ támadt a felszínen, amellyel apróra újból meg kell ismerkedni. Zathureczky nevetve nézett az arcába.
– Nem csodálom, hogy aprózod a lépést, pajtás. Magam is elveszíteném a hidegvéremet, ha egy milliós leány akarna a feleségem lenni.216
Bajsa jobbnak vélte nem szólani addig, amíg valamelyest összeszedi a gondolatait. Mi is történt vele tulajdonképpen? Mintha egy rossz álomból ébredt volna föl. Álmában játszott a becsületére bízott pénzzel, hogy a nyereségen ékszereket vegyen Telekdinének. Most már világosan látta, hogy a szépasszony miatt ült le kártyázni. Vajon mit gondol most magában Telekdiné, hogy búcsú nélkül hagyta ott a bálban? Talán kineveti, talán máris sajnálja, hogy olyan kegyetlenül bánt vele? Ha visszamenne, fölkeresné a szépasszonyt! Az asszonyok szeszélyesek, kiszámíthatatlanok. Talán éppen most jött el az alkalom Telekdiné meghódítására. Hogy készült erre a bálra! Minden darab ruháját bemutatta előbb Bajsának. Tetszik-e neki, nincs-e valami javítanivalója, tanácsa? „Nem szeretném, ha más tetszene meg magának a bálban, Bajsa – mondotta mosolyogva. – Sok mindenféle asszony, leány összekeveredik ilyenkor, akiknek az a céljuk, hogy férjet szerezzenek maguknak…”
Már a „Griff”-ben ültek, a kassza mellett, amely asztal a Zathureczky helye volt húsz esztendeje; előtte a párolgó csája, szivar a szájában, és eleinte csak tompán hallotta a Zathureczky hangját.
– Ördöngös fickó vagy, Gábor. Ha nem ismernélek gyermekkorod óta, azt kellene gondolnom, hogy valami rejtélyes kulcsod van az asszonyi szívekhez. De hát tudom, hogy jámbor fiú vagy, a szerencse csak véletlenül botlott beléd. De mondd el mégis, hogy volt, mint volt?
Bajsa szivarja füstjén át nézte Zathureczkyt. Látta, hogy mozog a szája, hallotta a szavakat is, de az értelmüket nem foghatta föl. Mintha a Buddha segédisteneiről kérdezősködött volna Zathureczky. Annak a rossz álomnak a nyomása sehogy sem akart elmúlni az agyáról. „Hess, te rossz álom!” A szájához emelte a forró csáját. A meleg folyadék átjárta hideglelős testét. Az asztalra könyökölt:
– Miről is van szó, kedves barátom?
– Arról, amice – felelte Zathureczky –, hogy nagy dolognak jöttem a nyomára. Nagy dolog? Ahogy vesszük. Csak neked nagy dolog… Nos, hát kivittem Kacsárit az éjjel Törökfáira. Pompás út vezet oda ilyenkor. Az ember Oroszországba, a nagy szibériai síkságokra képzelheti magát. Még farkasüvöltést is hallottunk a nádasból. Remegtek is a cigányok, mint a nyárfalevél. Tudod, ezzel az úttal tartoztam Zsuzsikának. A minap nagyon megharagudott rám, hogy a nagybátyját megtáncoltattam Bujiban. De hát ki hitte volna, hogy az öregnek már olyan gyönge a hátgerince! Megárt neki már egy kis tánc is! Tartalmasabb embernek véltem. Meg azután szörnyen haragudtam magamban erre a sok üresfejű,217 ostoba, megyei ficsúrra. Ők nem hívják meg Andráscsik Zsuzsánnát a bálra. Próbáltam kapacitálni egyiket-másikat. A főrendező, Fehér Barna, gőgösen fölvetette a fejét: „Közénk ugyan nem telepedik az uzsorás leánya!” Mintha bizony Zsuzsánnának az volna az ambíciója, hogy a kállói megyebálon táncoljon. Bizonyos, hogy el sem jött volna a bálra. De hát a meghívó elmaradása mégiscsak sértés. Asszonyok ilyesmiben nem ismerik a tréfát. Aki még beadta volna a derekát a rendezők közül, azt Telekdiné vette munkába. Hej, sok körmönfont ravaszság rejtőzik ama szép álarc alatt. Tudja a macska, miért gyűlöli Telekdiné Zsuzsikát. Bizonyosan megsúgja neki az asszonyi érzéke, hogy ez a leány százszorta különb nála, de különb valamennyinél. – Főképpen azért szöktettem el Kacsáriékat a bál kellős közepéből. Hadd jusson valami elégtételhez a megbántott leány.
(Zárjel között megjegyzem, hogy ez neked lett volna a kötelességed, öcskös. De hát én már megszoktam, hogy mindent én csinálok barátaim helyett.)
– Elég az hozzá, hogy Kacsári rágyújtott ott a kastély ablakai alatt azzal a boszorkányos hegedűjével a Velencei karnevál-ja. (Ismered ugye?) A nagybőgő, az ablakrázó hangjaival, bele-belemordult a hegedű lágy hangjába. Közbesikoltott a sípos. Már sok szép szerenádot adtam életemben, de még egyik sem sikerült így. Tudod, ott az ódon, vén kastély, körülötte a néma, nagy fák, és a halotti fehérségű tájon a téli éjszaka ábrándos csöndje. Csakhamar világosság támadt a kastély befüggönyözött ablakai mögött. Néhány perc múlva kibotorkált Boronkay őrnagy. A cselédek fölébredtek, és hamarosan megterítettek a nagy ebédlőben. A konyhában tüzet raktak, és Zsuzsika egy prémes bársonypongyolában maga intézte a reggelizés dolgát. Nevetve szólott hozzám:
– Furcsa szokások uralkodnak ebben a vármegyében. De ha már itt vagyok, alávetem magamat a szokásoknak. Meg aztán jobban szeretem, ha itthon mulatnak, Zathureczky, mintha mindenféle veszedelmes helyekre cipeli el a bácsit.
Jaj, de szép volt a szentem! Le tudtam volna térdepelni előtte, amint ott sürgött-forgott a nagy ebédlőben. A gyönyörű haja borzas kicsit, a szeme álmos kicsit. Te oktondi, sohasem fogsz arra rájönni, hogy micsoda varázs van az álmos, szórakozott női tekintetben. Egész idő alatt, amíg a cigányok muzsikáltak, mindig kérdezni akart tőlem valamit. De csak akkor szánta rá magát, amikor elmenőben voltunk.
– Bajsa Gábor talán beteg? – kérdezte.218
– Nem az – feleltem.
Erre azután nem is kérdezett többet. Csak valami méla szomorúság telepedett arra a tündöklő fehér arcára. Hiába titkolta, hiába rejtegette, az én éles szemem észrevette. Azért igyekeztem megnyugtatni:
– Bajsa komoly ember. Nem vesz részt a mi féktelen dáridóinkban. Bizonyosan alszik odahaza.
– Dehogyis alszik – nevetett Zsuzsika –, bizonyosan ott tapossa a padlót a Telekdiné szoknyája körül. Ismerem én Bajsát.
Boronkay őrnagy ezalatt nagyon belemelegedett a mulatságba, így tehát jónak láttam takarodót fújni.
Mikor elbúcsúztam, még egyszer terád fordítottam a szót. Bizonyságot akartam, világosan akartam látni a helyzetet:
– Az már igaz, hogy Bajsa kijöhetett volna; máskor is aludhat eleget.
Zsuzsika összeráncolta a homlokát:
– Akár az ügyvédi költségszámlájába is bevehette volna a látogatás honoráriumát.
Bement a mellékszobába, és egy piros rózsával tért vissza. A kabátomra tűzte:
– Ez a maga jutalma, Zathureczky.
Én pedig azt gondoltam magamban: Mordizomadta, ez a leány szerelmes! szerelmes fülig. Sok mindenféle alakban láttam már a szerelmet nyilvánulni, engem nem lehet megcsalni. Most már csak rajtad van a sor, amice. Addig üsd a vasat, amíg meleg.
– Befejezted? – kérdezte Bajsa. – Az egészből egy szót sem hiszek, Tégy mást bolonddá, barátom.
Zathureczky a kabátjába nyúlt, és elővette a piros rózsát.
– Ez csak elég bizonyíték.
Bajsa vidoran, mosolyogva nézett a rózsára:
– Nagy mester vagy, Zathureczky, de én is ravasz róka vagyok. Ismerlek, öreg, teljesen ismerlek. A te furfangosságodnak éppen az az alapja, hogy mindig az igazat mondod el. Miért is nem veszed elő az ügyvédi diplomádat?
– Azt már régen megrágták az egerek. De hát, amice, most véletlenül úgy adtam elő a dolgokat, amint azok megtörténtek – felelt kedvetlenül Zathureczky – Amilyen jámbor gyerek vagy, bizony elengeded a madarat, amely maga kívánkozik a kalitkába. Pedig szép, aranytollú madár. Régi mondás: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Jó éjszakát, Bajsa Gábor.219
– No, ne menj még, Zathureczky – szólott engesztelőleg Bajsa.
– Mennem kell, pajtás; a törökfái szerenád miatt néhány fiatal barátom óhajt velem golyót váltani. Ilyesmire mindig kapható vagyok.
Meggyújtotta kialudt szivarját, és rákacsintott a kasszatündérre:
– Ugye, Mariska, jó lett volna vagy tíz esztendővel később születni? Akkor ismernétek ti meg igazán Zathureczkyt.
