6
6
Egy jó negyed mérföldnyire a törökfái kastélytól, fehér derekú, ezüstlevelű nyírfák között, a törökfáihoz hasonló, ódon, régi kastély állott, amely mindenben hasonlított az előbbihez. A legenda szerint – ugyan melyik régi kastélynak nincs legendája? – valamikor mind a két kastély egy tulajdonosé volt, bizonyos Benedikty Györgyé, aki régen csalán vagy cseresznyevirág lett azóta. De mégis inkább árokparti csalán, ha van némi igazságosság a túlvilági életben, mert Benedikty György sok rossz fát tett a tűzre. Ezt a két kastélyt is azért építtette olyan egyformának, olyan törökös modorban elzárt ablakokkal, folyosókkal, mert drága portékákat tartott a kastélyokban. Az egyikben, a törökfáiban a felesége lakott, született Kállay Anna, a másikban, a sulyomiban a szeretője, Sári Sára. Sok pörpatvar volt a két kastély között. A harcias Kállay Anna – kétszáz esztendeje ennek a históriának – egyszer valóságos haddal rohanta meg a sulyomi kastélyt. Sári Sára se volt valami ijedős menyecske. Bezáratta a kastély kapuit, és fegyverbe állította a cselédeit. Folyt a háború, olyan elszántsággal, ahogyan csak két asszony tud háborúzni. Talán még ma is tartana a csetepaté, ha a jószívű Mária Terézia bele nem avatkozik a dologba. Ráüzent Benedikty uramra, hogy keressen másfelé a szeretőjének szállást, ne a hites felesége szomszédságában.
A Benediktyeknek azóta magva szakadt, talán a Sári Sárák se olyan szemtelenek többé, és a feleségek harcias kedve is lelohadt, de a sulyomi kastély körül még mindig ott húzódik a mély sáncárok, amely a kastélyt az esetleges megrohanásoktól védte. A birtokok gazdát cserélgettek, a két kastély között elterülő rétet sem hívják már „menyecskék rétjének”. (Állítólag itt vívott meg karddal Kállayné Sárival; ezer szerencse, hogy a páncéling miatt egyiknek se történt baja.) De hát a rét nem tudja, hogy220 változott a világ, és még mindig olyan tarka virágokat kever a sarj újába, mintha szépasszonyoknak akarna kedveskedni véle. A patak, amely csörögve szeli át a rétet, most is olyan kristálytisztaságú, ami ritkaság ezen a tájon, ahol fekete, álmos vizű morotvák húzódnak csak el a földeken. Hátha valami szépasszonynak visz arra az útja, és megigazítja a kontyát a patak tükrében?
A sulyomi kastély is sokáig lakatlan volt, de ebben az esztendőben, kora tavasszal visszaköltözött bele a tulajdonosa, Pay báróné. A báróné esztendők óta különválva élt az urától, miután az mindenét elkártyázta. A hozományából a sulyomi kastélyt mentette meg, a hozzája tartozó belsőségekkel. Miután már nem volt fiatal asszony – sőt inkább tüntetett azzal, hogy már az öregasszonyok közé számítsák –, azzal töltötte az időt, hogy sorban látogatta az ország különböző vidékein lakó rokonait. Fiatal asszony, ha unatkozik, nyomban a szerelemre gondol; az idős asszony unalmában házasságok létrehozásán fáradozik. Pay bárónén annyira elhatalmasodott ez a vénasszonyos szenvedély, hogy híre volt az egész országban. Mindenkit férjhez adott, mindenkit megházasított, aki keze ügyébe került. Nem sajnált sem időt, sem fáradságot, ha valami érdekes „eset” került elébe. Néha egy fél tucat férjhez adandó leánya is volt raktáron, máskor ugyanannyi férfinak keresett feleséget. Vak buzgalmában olykor még attól sem riadt vissza, hogy már meglevő házasságokat szétbontson.
– Bízzátok csak rám – mondogatta –, jobban tudom én, hogyan találhatja meg az ember a boldogságát.
Specialitása közé tartozott az agglegények megházasítása. Mintha csak valami titkos bosszúérzet vezette volna cselekedeteiben kihágó férje miatt az egész férfinem ellen. Gyűlölte az agglegényeket. Legbensőbb meggyőződése szerint azt a férfit, aki negyvenéves koráig nem házasodik, ki kellene üldözni az országból.
– Mert ezek olyanok, mint az útonállók – mondogatta –, született ellenségei minden társadalmi rendnek. Mire költi pénzét, mire pazarolja idejét és egészségét a nőtlenül maradott férfiú? Azokra a nőkre, akik ugyancsak nem helyezkedtek bele a társadalmi rendbe. A kormánynak is mindig csak a vámokra, adókra van gondja, nem törődik a társadalom megtisztításával.
Ha nem lett volna olyan öreg, tavaszamúlt a báróné, bizonyosan sikerül neki valami országos egyesületet szervezni az agglegények ellen. Amikor kora tavasszal feltűnt Kállóban a hintaja, és szivarozgatva üldögélt221 a cukrász előtt, Zathureczkyt, akinek éppen arra volt útja, majd a guta ütötte meg ijedtében:
– Végem van! Itt van a nagynéni! – kiáltott föl, és menekült volna esze nélkül, de a báróné már észrevette.
– Gyere csak, gyere, Zatukám! Minek futnál előlem? Hiszen te vagy az én legkedvesebb unokaöcsém, mindig a javadat akartam. Mondd: nagyon sok adósságod van? Segíthetek rajtad?
Zathureczky szemtelenül hazudott:
– Tudod, nénikém, hogy rendezett viszonyok között élek. Nincs nekem semmi bajom a világon. De hát mi bajom is volna?
A báróné kedvetlen mozdulattal hajította el a szivarját.
– Rossz fiú vagy, Zatukám! Sehogy se tetszel nekem. Miért is van olyan nagyon jó dolgod? Momentán tudnék a számodra egy húszezer forintos asszonykát.
Zathureczky jól színlelt szomorúsággal sóhajtotta:
– Nem mondottam az előbb igazat, néni. Az a bajom van, hogy vénülök, ördöngösen vénülök. Itt van például a te asszonykád. Amikor legutoljára találkoztam vele, még leány volt, és harmincezer forintja volt…
– Te bolond. Hát azt hiszed, hogy van olyan hatalom a világon, amely örökösen lányoknak tartsa meg az asszonyokat? Meg aztán a hozomány is változó. Nem is volna jó, ha minden állandó volna a világon.
– Igaz, igaz. Csak az én vénségem állandó. Azon már nem változtat más, csak a halál.
A báróné igen érzékeny lélek volt. Észrevette, ha ezen az úton halad, a furfangos Zathureczky megríkatja végül. Új szivarra gyújtott, és másra vitte a beszélgetést.
– Meg aztán, micsoda férfiak vagytok ti itt, ebben a vármegyében? Mindig mondottam, hogy Szabolcsban nem tudnak egyebet, mint korhelykedni. No, hiszen ezen a téren versenyen kívül vagytok.
– Mi bajod van, néni, megint a férfiakkal?
– Láncos-lobogós! Nekem hálistennek bajon már nincs velük, de itt van Törökfáin egy gyönyörű leányzó. Szép is, pénze is van annyi, kifizethetné az egész megyét, aztán nekem kell megjönni Abaújból, mert szégyenemre még pártában marad.
Zathureczky hegyezni kezdte a fülét:
– Csak nem Andráscsik Zsuzsánnáról beszélsz, néni?
A báróné antik, férfias gyűrűkkel megrakott kezével az asztalra csapott:
– De bizony róla beszélek; csupán csak az ő kedvéért hagytam ott Abaújban222 három érdekes „esetet”. Pedig az egyiknek a hősnője egy valóságos gróf kisasszony…
Zathureczky csudálkozva nézett a bárónéra:
– De hiszen nem ismered Zsuzsikát?
– Már ismerem – felelt Pay báróné, az ő szaggatott, heves beszédmodorával. – Elég nekem egyszer beszélni valakivel, hogy kiismerjem. Előttem hiába komédiáznak a férfiak. Én beléjük látok. Olvasok belőlük, mint egy nyitott könyvből. Terólad is tudom, hogy az az elved, hogy addig nem érdemes megházasodni, amíg másnak felesége van…
– Szent igaz. Csak arra vagyok kíváncsi, hogyan ismerkedtél meg az Andráscsik kisasszonnyal?
– Nagyon egyszerűen. Dolgom volt itt a bérlőmmel, Polonkaival. Beszélgetés közben szóba került az Andráscsik kisasszony. Amit hallottam róla, módfölött fölizgatta a fantáziámat. „Ez aztán neked való eset, Milka!” – mondottam magamban. Aztán hamarosan meglátogattam Zsuzsánnát. Szomszédok vagyunk, vagy mi a manó!
Zathureczky a fejét csóválta.
– Néni, néni, felhagyhatnál ezekkel a bolondságokkal. Hagyd békén Zsuzsikát, nem neked való „eset”.
– Könnyen beszélsz, Zatukám. Hát az unokaöcséimmel mit csináljak? Azoknak asszony kell, nem úgy, mint neked. Neked jó egy agárkutya is. Majd bizony itthagyjam ezt a fölfedezett kincset! Te – halkította a hangját –, azt mondják, egy kerek milliója van.
– Annyi annak. Hanem a te unokaöcséidnek nem vásik bele a foguk. Azokhoz a bojnyikokhoz csak add férjhez a tótországi kisasszonyaidat.
– Pedig sürgönyöztem is nekik. Éppen most várom a vonattal Borcsánszky Jankót.
– Azt a sárosi svihákot! – kiáltott föl Zathureczky, és komolyan haragudott. – Hát volna lelked Borcsánszky Jankóhoz feleségül adni Zsuzsikát? Ahhoz a semmiházi, léha, tökkelütött szamárhoz ezt az Istennek jókedvében teremtett leányt, akit még egy királyfihoz is meggondolva adnék férjhez, ha az apja volnék? Borcsánszky Jankóhoz! Lelövöm azt a gazembert, ha ide beteszi a lábát.
A báróné pirosra kacagta magát a Zathureczky fölháborodásán.
– Hidegvér, Szaniszló! Emlékezz, hogy ez van a címerünkbe írva: „A házasságokat az égben kötik.” Pay báróné legföljebb az égiek megbízásából cselekszik.
Hanem Zathureczky most komolyan haragudott. Maga sem tudta,223 miért, szörnyű gyűlöletet kezdett a báróné iránt érezni. Sárga felöltőjében, hosszú lépésekkel ment a kaszinó felé. Ismerte, hogy milyen veszedelmes perszóna a néni. Akit egyszer kiszemel magának, abba belekapaszkodik, mint a buldogg. Nem ereszti el többé. Kovács Mihály fűszeres boltja előtt, a sarkon megállott, és valóságos beszédet tartott a kirakatba akasztott fügékhez, ostornyelekhez.
– A legnagyobb baj az a dologban, hogy Könyves Kálmánt nem ütötte meg valami jóindulatú guta, mielőtt a boszorkányokról intézkedett. Milyen üdvös cselekedet volna most a nénit egy izzó kemencébe beledugni. Idecsődíti az egész famíliáját, onnan a tótok közül. Aztán szégyellhetem magam miattuk. Mintha nem volna nekem elég baj az öcsém! Még egy fél tucat atyafit hoz ide a nyakamra. De én megszököm innen. Tágas a világ. Itt nem maradok, még ha kötéllel fognak is. Borcsánszky Jankóhoz akarja feleségül adni a Zsuzsikát a vén boszorka! Haha!
Fölemelte a botját, és a fügék felé sújtott. Szerencsére az üveg nem engedett. A boltból kifutott Kovács fűszeres, segédeivel. Amikor meglátták, hogy Zathureczky volt a dörömböző, nevetve dörzsölgették a kezüket. Hisz bizonyosan valami tréfa folyománya a botütés…
Zathureczky a kaszinó felé ment. Bajsát kereste.
„Itt csak ő segíthet – gondolta magában. – Vagy odaengedi Borcsánszkynak Zsuzsikát, vagy…”
A második vágyra ökölbe szorult a keze. Tudja Isten, nagyon szerette azt a Bajsa-fiút!…
Egy sihedert, amolyan tigrist, átszalasztott Bajsa lakására. Jönne azonnal a kaszinóba.
A tigris visszajött.
– A tekintetes úr nincs otthon. A cseléd azt mondotta, alighanem Telekdiné őnagyságához ment uzsonnázni…
Zathureczky megrázta a tigris fülét.
– Nagyra nőj! – sziszegte dühösen. – Jegyezd meg magadnak, hogy Bajsa úr sohasem jár Telekdinéhez uzsonnázni.
Haragjában leült az öregurak pártijába, a sarokasztalhoz, akik krajcárban tarokkoznak ott, évtizedek óta. Szórakozott játékával, elhamarkodott kontráival annyira felbőszítette az öregurakat, hogy egyesült erővel kitették a pártiból. A sok lárma, asztalcsapkodás, kártyavagdosás után Zathureczky kinyújtózkodott:
– Gondolkozzunk most nyugodtan a dolgon – mormogta magában, és a hintaszékben eltemetkezett egy lepedőnyi újság mögé.224
A sulyomi kastélyban ezekben a napokban lakói akadtak a régen üresen álló vendégszobáknak. Ismeretlen, nagy vadászcsizmák jelentek meg a folyosókon, valamint lehetetlen szabású kabátok és mellények. Az a három úriember, aki a felsővidékről a milliomos Andráscsik Zsuzsánna meghódítására ideérkezett, a csábítási eszközöknek egész fegyverraktárát hozta magával a pátriából. Szabolcsban, ahol szintén adnak valamicskét a divatra, az ifjú gavallérok még csak álmukban sem láttak olyan világossárga lovaglónadrágot például, amilyenben alsó- és felsőbunyitai Bunyitay Pista Sáros vármegyéből ideérkezett. A nyírségi fiatalurak már a világra is fajdtollas vadászkalapban jönnek, de mik voltak az idevalósi vadászkalapok a Pay báróné három gavallérjának kalapjaihoz mérten! Az angol király csak elég nagy divathős volt fiatal korában, de az ő fantáziája is megállott bizonyos pontnál: hogyan lehet szalonképessé tenni a csizmaviseletet? Gravinczy György, tiszteletbeli szolgabíró egy felső vármegyében, ezt a problémát megoldotta. Rövid szárú, hetyke lakkcsizmájában talán még az udvari bálon is föltűnt volna. Aztán micsoda nyakkendők, micsoda gallérok és mily merész bajuszok sorakoztak a gavallérok eszközei közé! Borcsánszky például, aki fejtetőn veszedelmesen kopaszodott, a bajuszkötőt még éjjel sem tette le. No hiszen, volt is ottan szép bajusz! Az a bajusz élt, beszélt, hallgatott, szerelmet vallott vagy kesergett. Az egész Borcsánszky egy nagy, fekete bajusz volt. A bajusz cselekedett helyette mindent… Kifejezéstelen és szürke, apró szemei semmitmondóan pislogtak, mialatt a bajusz imponált, folyton csak imponált. Bunyitay a lábszárára volt hiú. Órákig ült a hintaszékben, és bámulta a saját lábait. Kár, hogy a divat szegénysége nem gondoskodott megfelelő módon a lábakról. Ezek a lábak megérdemelték volna, hogy valami új nadrágviseletet találjanak ki a kedvükért. Pista minden új ismerősével megtapogattatta a lábszárát:
– Micsoda izmok, mi? – kérdezte, és szerfölött büszke volt a lábizmaira. Gravinczy, aki legkevésbé bővelkedett külső előnyökben, a legmosolygóbb arccal erősítette, hogy Pista biciklizni szokott, amiért Pista nagyon haragudott. Gravinczynak sem bajusza nem volt, sem lábszára nem volt; az arca kicsit himlőhelyes, a foga csorba, a kabátjai sem tündököltek a rendkívüliségükkel. Pay báróné mégis Gravinczyhoz fűzte a legtöbb reménységet.
– Pistának kegyelmes úr volt az apja. Jankó varankói földesúr, míg Gravinczynak semmije sincsen, de azt hazudik magának, amit akar.225 Az övé az egész világ. Sőt talán még ennél is több. Mert a hazugság a csillagokig ér. Hisz le is tagadhatja őket.
Eleinte csak a környéken tünedeztek föl a hórihorgas gavallérok, és mint Payné unokaöccsei, mindenkivel megismerkedtek már, csak éppen azzal az eggyel nem, akivel szerettek volna: Andráscsik Zsuzsánnával. A báróné ugyan megreszkírozta, hogy a nagy bajuszú Borcsánszkyval (titokban ezt szerette legjobban a három között, talán azért, mert az volt köztük a legidősebb, és így kevesebb ideje volt a házassághoz) átkocsizott a sulyomi kastélyból Törökfáiba. A törökfái kastélynak még csak mohos zsindelyfödele látszott a nagy fák között, amikor Borcsánszky bajusza már szörnyen izgett-mozgott. A báróné megindultan simogatta meg öccse arcát:
– Látom, Jankó, hogy komolyan fogod föl a dolgod.
A kirándulás azonban mégsem sikerült. Zsuzsánna letagadtatta magát, mikor a báróné kocsija a kapuba befordult. Sőt még Boronkay őrnagy is köszvényt szimulált. Borcsánszkynak meg kellett elégednie azzal, hogy a névjegyét leadja, amelyre sárosi szokás szerint hétágú korona volt nyomtatva.
Paynét nem riasztotta meg az első kudarc.
– Úgy látszik, nem hatott eléggé a bajuszod, Jankó – mormogta epésen. – Mert bizonyos, hogy a kisasszony látott a leeresztett zsalugáterek mögül.
Borcsánszky értelmetlenül csóválta a fejét:
– Nem értem, sehogyan sem értem…
Egész úton visszafelé a bajuszával foglalkozott, és gyakran vonogatta vállát a gondolataihoz. (Furcsa is volt, hogy Zsuzsánnának nem tetszett meg az a bajusz!)
A gondos néni otthon más tervet főzött ki. Megtudta, hogy Andráscsik Zsuzsánna reggelenkint lovagolni szokott a törökfái úton. Lovaglásában elkíséri a nagybátyja vagy az öreg huszár. Csakhogy ez csak amolyan parádé, mert Zsuzsánna rendesen messze elhagyja kísérőit, és nélkülük tér vissza a kastélyba.
– Pistának föl kell húzni a kanáriszínű nadrágot, és lóra kell ülni. A többi aztán már az ő dolga.
Bunyitay helyeslőleg bólintott. Nagyon bízott a nadrágban. Hátasló is akadt a sulyomi istállóban, és Pista szépen lesbe állott a törökfái úton. Csakhamar föltűnt a boltozatosan összehajlott, nagy fák alatt Andráscsik Zsuzsánna remek, szürke tizenhat-markosa. A szürke félvér egyenletesen226 ügetett úrnője alatt, aki sötétbarna lovaglóöltönyében nagy biztonságban ült a nyeregben. A kanárisárga nadrág akcióba lépett, és Zsuzsika érdeklődve fordította a tekintetét az idegen lovas felé. De csak egy pillanatig tartott az egész érdeklődés. A kanárinadrág talán túl is lépte a megengedett határt, mert a szürke az eddigi csendes haladását hosszú trappra váltotta föl, amely lassan galoppba ment át. Bunyitay Pista egyszerre csak azon vette magát észre, hogy a szürke, lovasnőjével, eltűnt a szemhatárról. Még egy-kétszer megpróbálkozott a lessel, de a pompás szürke mindig a faképnél hagyta.
Pay báróné maga is kétségeskedni kezdett:
– Hm, különös leány. Mintha csak azt óhajtaná, hogy műlovarok legyenek az unokaöcséim. Nem segít más, mint a Gravinczy furfangosságára bízni az ügyet. Az ő vállán aztán mind a ketten bejuthattok a kastélyba.
Gravinczy alattomosan mosolygott. Mintha csak azt gondolta volna magában: „De bizony abból nem esztek!” Payné észrevette azt a gondolatot, azért nyomban megfenyegette Gravinczyt:
– Tudod, öcsém, hogy engem nem lehet megcsalni. Nagyon is a kezembe vagy, azzal a legutóbbi stikliddel, avval a ferdeirányú váltócskával.
Gravinczy az ajkába harapott:
– Nagyon kegyetlen vagy, néni.
– Tévedsz. Csak nem hagyom magam kijátszani tőletek. Vagy én viselem a gondotokat esztendők óta, vagy nem? Bízzátok tehát teljesen rám a sorsotokat. Nekem anyagi jutalom nem kell, megelégszem majd azzal, ha valamennyi atyámfiát boldoggá tettem. Tudjátok, hogy én csak értetek élek.
Mikor Payné így beszélt, rendesen nagy elérzékenyülés következett. Borcsánszky nagy csókot cuppantott a néni kezére, Pista a szemét dörzsölgette; Gravinczy homlokon csókolta a nénit.
– Áldott jó lélek vagy. Kár, igazán kár, hogy nem akarsz férjhez menni. Egyedül csak téged vennélek feleségül.
Amire a néni adta be a kulcsot, és meghatottan simogatta meg az unokaöccseit.
– Nem tehetek róla, hogy úgy szeretlek benneteket.
Gravinczyra bízatott tehát, hogy az aranytollú madarat megfogja a família számára. Ez a Gravinczy Mihály nem volt valami lángeszű ember, de sok természetes életrevalóság szorult belé. Igaz ugyan, hogy a ruháit még mindig Jávorka János varrta, ugyanaz az újhelyi szabó, akinél első227 kontóját még diákkorában csinálta. De vajon nem-e a Gravinczy bölcsességét bizonyítja ez is? A gyermekkori kontó szűzi tisztaságban maradt meg, és az idők folyamán számtalan mellény és kabát követte az elsőt, de Jávorka sohasem nyugtalankodott. Időnkint oly gyönyörű hazugságokkal traktálta hitelezőit Gravinczy, hogy a szabónak nyála folyt a gyönyörűségtől.
– Nem baj – mondotta –, ha egy szó sem igaz az egészből. De a tekintetes úr oly szépen tudta elmondani, mintha regényben olvasná az ember.
Nota bene: Jávorka uram a literatúrával is foglalkozott, egy színdarabját előadták az újhelyi műkedvelők.
Ugyanaz az ösztön, amely a szabónak kitálalandó meséket sugallta Gravinczynak, megsúgta neki, hogy Andráscsik Zsuzsika nem azok közé a leányok közé tartozik, akinél a szokásos hódítási eszközök hatásosak volnának. Valami újat, valami rendkívülit kell kitalálni Andráscsik Zsuzsánnának. Amilyen rendkívüli dolog maga az a millió, amely a hozománya… Gravinczy szivarozgatva sétálgatott a sulyomi kastély ebédlőjében, és egyelőre csupán arra szorítkozott, hogy a másik két gavallért szidja.
– Ti mindig azt hiszitek, hogy a legsötétebb Afrikába indultok üzleti útra, és a poggyásztokat csupa üveggyöngyök és értéktelen cifraságok teszik ki. Pedig a jó kereskedőnek arra is kell számítani, hogy vele teljesen egyenrangú, eszes fehér emberrel találkozik, és ezért néhány jó fontsterlinget is kell a tárcájába tenni.
Borcsánszky nagyot ásított.
– Ismerem már ezt a sterlingekről és fontokról!… Ostobaság. Ha nekem sterlingjeim volnának, nem volnék itt.
– Tudom – felelte szigorúan a ragyás Gravinczy. – Újhelyben ülnél, és Pandúrral muzsikáltatnál. Én képletes értelemben használtam a sterlinget. A sterlinget néha pótolja egy kis ész is. De az nektek nincs. Mert igyaz ugyan, hogy Sármai Gyurka ötvenezer pengős leányt kapott a macskanadrágjáért. De olyan macskanadrág, de még leány sincs már ezen a világon.
– Nono – dörmögte Bunyitay –, a nők szeretik a jó ruhás férfiút. – A ragyás legyintett:
– Akkor minden valamirevaló leány szabóhoz menne feleségül.
Gravinczy két napig gondolkozott, ugyanannyi ideig veszekedett a gavallérokkal, azután harmadnap így szólott a bárónéhoz:
– Néni, keresd elő családi pörunket. Szükségem van reá.228
Payné ijedt mozdulatot tett:
– Megbolondultál? Örülök, hogy nem zaklatnak véle mostanában a fiskálisok.
– Rossz ügyvéd kezében volt eddig. Én tudok egy jobb ügyvédet, Bajsa Gábort, Kállón.
A néni már sejteni kezdett valamit, azért szó nélkül fölpakolta a kocsiderékra való íráscsomót, és elindította Gravinczyt Kállóba. Az ott bekopogtatott Bajsa ügyvéd irodájába, és előadta, mi járatban van.
– Nagyszerű pört hoztam, ügyvéd úr. Háromszáz esztendős pört. Ha megnyerjük, miénk az egész Felső-Magyarország, sőt talán még az Alföldből is annyi, hogy elég lesz ügyvéd úrnak honoráriumnak.
Bajsa savanyú arcot vágott:
– Nem nagyon szeretem a háromszáz esztendős pöröket. Nehéz ott az igazságot megtalálni, ahol háromszáz esztendeig egyebet se csináltak, mint azt elferdítették.
Gravinczy olyan kétségbeesett arcot vágott, mintha egész életének minden reménysége függne Bajsa szavaitól:
– Nekem azt mondották, hogy egyedül Bajsa Gábor az, aki ezt a pört megnyerheti. Ha van Magyarországon fiskális, aki érti az örökségi pöröket, egyedül ő az. Még a híres Andráscsik-pört is reá bízták.
Bajsa bólintott.
– Nono, az nem valami bonyolult eset.
– Hiszen egy csöppet sem bonyolult az én pöröm sem – kiáltott föl megkönnyebbülve Gravinczy. – Az igazság itt is kézen fekszik, csak nem volt eddig olyan ember, aki megragadta volna az igazságot.
– Melyik ügyvédnél volt eddig a pör?
Gravinczy egy országos nevű fiskálist nevezett meg.
– Hm – mormogta Bajsa. – Furcsa ugyan, hogy a kolléga kiment a pörből, de azért szívesen megnézem az írásokat, anélkül hogy ezzel kötelezettséget vállalnék a pör folytatására.
Gravinczy csaknem a nyakába borult Bajsának. Sárosi szokás szerint nyomban tegeződni kezdett vele, valami nagyanyai atyafiságot is kisütöttek. Amikor pedig Gravinczy példázódni kezdett a szép Telekdinéről (kisvárosban egy félóra alatt mindent megtud az ember, ha kíváncsi), Bajsa egy pohos pálinkásüveget vett elő a faliszekrényből, és a szivarosdobozból egy pöttyös Havannát keresett elő.
– Hej, ez a pletyka, ez a pletyka! – sóhajtotta átlátszó alattomossággal. – Mindig többet tud annál, ami igaz.229
Gravinczy tréfásan megbökte az ujjával Bajsát:
– Ugyan menj már, te selyma. Hát olyan nagy szégyen az, ha valakit egy szépasszony szeret! Az volna a szégyen, ha egy csúnya asszony szeretne. Özvegy, szép, módos. Azt szeretheti, akit éppen akar. Aztán nem is az utolsó embert válogatta ki magának. Hej, nagy ravaszok azok az asszonyok. Nem azt a csillagot nézik, amely úgyis a firmamentumon ragyog, hanem azt, amely emelkedőben van. Annak a fényében, ragyogásában van valami varázs. Őrájuk ragyogjon először…
Bajsa figyelmesen hallgatta a Gravinczy szavait. Tudta, hogyne tudta volna, hogy szemtelenül hízelkedik neki a svihák, de hát azért nem tagadhatta el, hogy jólesik a hízelkedése. Be jó is volna, ha igazat mondana ez a Gravinczy. Ha igazán ragyogni szeretne Telekdiné annak az emelkedő csillagnak a fényében!
Ebéd idejéig eldiskuráltak. Mennyi minden mulatságosat tudott mondani ez a Gravinczy az ő sárosi hazájáról. Ha őt hallotta az ember, azt hitte, hogy Sáros egy egész külön ország, a tréfaságok, a furcsaságok, pajkosságok országa. Aztán az a tótos akcentus is milyen jól állott neki, ha a felvidéki atyafiakat utánozta. Egészben véve egy kedves, vidám figura ez a Gravinczy. Bajsa szinte előre megsajnálta, hogy milyen szomorúságot fog neki okozni, ha majd visszaadja a családi pörét, amelynek iratai halomban hevertek a kályha mellett.
Együtt mentek ebédelni az „Arany Griff”-be, délután pedig a kaszinóba, mert Gravinczy kifejezte azt az óhaját, hogy nagybátyjával, Zathureczkyvel, szeretne találkozni. Ott mély részvéttel értesült arról, hogy Zathureczky délelőtt kificamította a lábát a cukrásznál („mintha ott láttam volna” – gondolta magában a sárosi), és most a szobáját őrzi.
– Megyek és fölkeresem – szólott nyomban. – Hátha komolyabb a dolog. Legalább nyomban gondoskodhatunk segítségről.
Bajsa Gábor, aki nagyon jól érezte, hogy tulajdonképpen neki volna kötelessége legjobb barátja látogatására sietni, kapott a Gravinczy ajánlatán. (Persze, hiszen ő elszaladhatott azalatt egy szóra abba a zöld zsalugáteres házba, oda, a Szent Márton utcába.)
– Mondd meg, pajtás, hogy én is nagyon érdeklődöm a ficamodás iránt – szólott Gravinczyhoz. – Aztán, remélem, visszajössz ide közénk.
Gravinczy elment arra, ahol Zathureczky lakott. Tétovázva haladt az utcán, tudta előre, hogy a nagybácsi nem valami nagyon fog megörülni a látásnak. Az unokaöcsök csak akkor keresték föl Zathureczkyt, ha valami kellemetlenségből kellett kihúzni őket. Zathureczky eleinte hűségesen230 elintézte ügyeiket, bajaikat, későbben azonban megunta a dicsőséget, a sok zaklatást, járást-kelést. Fölmondta a barátságot a könnyelmű ifjúságnak. Most is egy frissen írott papírlap volt a szobája ajtajára szögezve: „Atyafiaknak, különösen unokaöcséimnek nem vagyok itthon.” Gravinczy megkönnyebbülten fordult meg.
„Ebben a mostani ügyemben nincs rád szükségem, nagybácsi. Sőt jobb, ha a szobát őrzöd” – gondolta magában, és fütyörészve ment vissza a kaszinó felé. Payné előadásából körülbelül tudta most már azt is, hogy miért ficamította ki Zathureczky oly hirtelen a lábát.
A kaszinó előtt két nyurga irlandit járatott az árvalányhaj kalapos kocsis. Gravinczy szemügyre vette a lovakat.
– Mintha már láttam volna valahol ezt a fogatot – mormogta magában. – Hopp, megvan! Ez a milliomos kisasszony udvartartásához tartozik.
Kettesével, hármasával ugrotta a lépcsőket. A dohányzóban megtalálta Bajsa Gábort. Még mindig nem futhatott el egy szóra, mosolygásra, kézszorításra oda, ahová akart. Egy ősz szakállú, mogorva tekintetű férfi volt a társaságában.
– Pompás! – kiáltott föl nagy örömmel Bajsa. – Mindjárt megtudjuk, hogy van Zathureczky?
Az öregúrnak érdeklődve villant meg a szeme. Gravinczy vakmerően válaszolt:
– Kutya baja! Estére már az „Arany Griff”-ben lesz.
– Kár, igazán kár – mormogta szomorúan az öregúr. – Nem maradhatok itt estére. Tudod, öcsém, Zsuzsikának megígértem… Ej, be sajnálom. Teringettét, nem adnám egy uradalomért, ha itt maradhatnék éjszakára.
Szomorúan csóválgatta a fejét, és csak arra riadt föl, hogy Bajsa bemutatja neki Gravinczy Mihályt.
– Hm – dörmögte, és élesen szemügyre vette a fiatalembert. – Ha jól hallottam, Gravinczy?
– Szolgálatára, urambátyám.
Még egyszer végigmérte tetőtől talpig a fiatalurat. Gravinczy szemhunyorítás nélkül állotta ki a próbát. Szerényen és tiszteletteljesen mosolygott az öregúrra.
– Hm! A sulyomi kastélyból, hm, ha nem tévedek?…
– Néhány napja ott tartózkodom.
Az öregúr reszelte a torkát:231
– Zathureczky mondott valamit erről az ott-tartózkodásról – dörmögte villogó szemmel.
Gravinczy lesütötte a szemét, és bánatosan mondotta:
– Neki is nagynénje szegény Milka néni.
– A szegény Milka néni! – kiáltott gúnyosan az öregúr.
– Aki igen nagy betegen fekszik, talán utolsó napjait éli – tette hozzá csendesen Gravinczy.
Az öregúr elámult.
– Utolsó napjait?
– Úgy van – felelt búsan Gravinczy. – Nem sok reménységünk van hozzá. Néhány nap előtt, amikor sürgönyileg betegágyához hívott, az orvos már lemondott életéről.
Az öregúr percenkint jobban bámult. Idegesen simogatta a szakállát:
– Ejnye, ejnye, nem is tudtam, hogy olyan nagy beteg!
– Egy nyomorult légycsípés az egész bajnak előidézője.
Az öregúr elgondolkozva nézte Gravinczyt. Aztán egyszerre a kezét nyújtotta.
– Én Boronkay vagyok… Hát igazán olyan beteg?
Bajsa, aki szórakozott türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetést, amelynek egyes fázisait nem is igen értette meg, most hirtelen egérutat vett.
– Egy negyedórára, kedves őrnagy úr, eltűnök. Fontos, elhalaszthatatlan teendők szólítanak.
– Helyes, helyes! Csak a kötelesség legyen mindig az első – bólongatott Boronkay.
Gravinczy utánavágott a szemével a siető Bajsának, mintha azt akarta volna mondani, hogy ismeri azokat az elhalaszthatatlan teendőket. Bajsa észrevétlenül az ajkához emelte a mutatóujját, mintegy hallgatást kérve. Gravinczy beleegyezőleg pislantott. Mintha nagyon régi, jó cimborák lettek volna.
Boronkay Gravinczy vállára fektette a kezét:
– Tehát a légycsípés miatt vagy itt. Semmi egyébért nem?
– Becsületemre…
– Nekem nagyon sok rosszat beszéltek, öcsém – folytatta a nyíltszívű öregember. – Megvallom, kissé rossz véleménnyel voltam a nagyon tisztelt bárónéról és unokaöccseiről.
Gravinczy fölhorkant.232
– Az ördögbe! Igazán nem tudom, mi rosszat beszélhettek például rólam az emberek?
– Ne tüzelj, öcsém – csillapította Boronkay. – Látom magam is, hogy tévedtem.
Aznap este a sulyomi kastélyban, ahol éppen ebédnél ültek nagynénijükkel a gavallérok, azzal a szóval állított be Gravinczy:
– Azt hiszem, az egész országban nincs két olyan jó ló, mint az Andráscsik Zsuzsikáé. Egy óra alatt hozott idáig Kállóból.
Borcsánszky vastag, fekete bajuszát nevetésre mozgatta. Bunyitay megvetően ásított. Még Payné is összeráncolta a homlokát!
– Javíthatatlan hazug vagy, Miska öcsém.
Gravinczy nagyon megsértődött, a szobájába akart visszavonulni, de a báróné öreg kulcsárnője ekkor a szobába tipegett, és úrnője fülébe súgott valamit.
Payné izgatottan kérdezte:
– És ki volt a kocsis?
– Az öreg Boronkay úr. Itt állott meg a kastély előtt.
Payné szó nélkül fölugrott, és összevissza csókolta Gravinczyt:
– Te mester! Te Bosco! Te Mefisztó! – kiáltott elragadtatva. – Tied, egyedül csak a tied lesz Zsuzsika. Mert csupán te érdemled meg!…
Borcsánszky és Bunyitay álmélkodva nézték a jelenetet. Arra aztán végképpen kiestek a nyugalmukból, amikor a nagynéni két darab ropogós százast rántott ki az erszényéből, és Gravinczy kezébe nyomta.
– Nesze, vegyél magadnak, amit akarsz. Azazhogy nyomban elköltöd, te könnyelmű fiú… Azért jobb lesz, ha nálam hagyod, majd apránkint odaadom.
Hanem hol volt már akkorára a két százas bankjegy. Annak eltüntetésében igazán bűvész volt Gravinczy.
– Csak egy baj van, néni. Neked nyomban le kell feküdnöd, és halálos betegnek lenned.
Azután elmondotta szépen, sorjában a történteket. Payné csillogó szemmel hallgatta:
– Halálos beteg leszek – kiáltott elragadtatva. – Még meg is halok, ha a derék Boronkay bácsi azt parancsolja!233
