7
7
A törökfái kastélyban vidám napok következtek, amikor Gravinczy oda bejáratos lett. Boronkay bácsi, ez az aranyszívű, naiv, vén medve napról napra a legnagyobb figyelemmel hallgatta Gravinczy változatos hazugságait. Gravinczy pedig elemében érezte magát. Hivő lélekre talált, aki készpénznek vette minden szavát. Az öregúr meghatottan mormogta Gravinczy egy hosszabb előadása után:
– Értelek, öcsém, és teljesen méltányolom is a helyzetedet. Utóvégre nem mindennapi dolog, ha az embernek kegyelmes úr volt az édesapja, aztán árvaságra jutván, egyedül, szegényen találja magát a világon.
Gravinczynak az volt a vesszőparipája, hogy ismeretlen emberekkel szemben folyton az apjára hivatkozott. A megboldogult Gravinczy az ő előadása szerint körülbelül zászlósúr volt, de mindenét a közcélokra áldozta. Horribilis alapítványokat tett minden elképzelhető célra, jószívűségében elzüllött családokat állított újra talpra. Birtokokat ajándékozott kedves embereinek, és a huszárja, aki huszonöt esztendeig szolgálta, mint többszörös pesti háziúr vonult nyugalomba. Gravinczy mindezt oly könnyed, szeretetre méltó módon tudta elmondani, mintha tulajdonképpen mit sem törődne az egész elveszett gazdagsággal. A hangja csak akkor vált rezgővé, amikor búcsúzását az apai kastélyból mesélte:
– Az új földesúr fölajánlotta, hogy vigyem magammal azt, ami a legkedvesebb volt nekem az atyai házban. Más ember talán elvitte volna az ősei arcképeit. De hát mit csináltam volna én száznál több címeres, méltóságteljes olajfestménnyel, amikor még annyi helyem sem volt, ahová a magam árva fejét lehajthattam? Lementem a kertbe, és megkerestem azt a Maréchal Niel-rózsatőt, amelyet még szegény édesanyám ültetett el a saját kezével. Letéptem egy rózsát, és könnyű szívvel hagytam el az ősi fészket.
Boronkay bácsi ilyen előadások után csaknem megölelte Gravinczyt. Nem győzte eléggé kifejezni megelégedettségét a hallottak fölött, azért tehát csak annyit mondott:
– Kutya máját. Talán magam is éppen úgy cselekedtem volna.
Gravinczynak az életében számtalan olyan esemény volt, amely a legnagyobb mértékben kiérdemelte Boronkay őrnagy helyeslését. Az öreg hitt mindent szentül, hisz maga Zathureczky is (akivel Gravinczy közeli rokonságban volt) gyakran említette előtte, hogy a Zathureczkyek valamikor234 a lengyel koronáért pörösködtek. Persze, Boronkay őrnagy nem tudott különbséget tenni Zathureczky jókedvű szatírája és Gravinczy céltudatos hazugságai között. De hát hiszen azon múlik a legtöbb félreértés az életben, hogy az ember nem tudja eltalálni, hogy tulajdonképpen hol is vagyon az igazság. Nagyobb koponyák is tévedtek már, mint az őrnagy.
Amikor az egykori, megholt sárosi kurtanemes, aki valamikor nyaranta, ruhakímélés szempontjából, bocskorban járogatott, már vármegyéket kezdett ajándékozgatni egy-egy nótáért vagy egy könyvért, Bajsa Gábor jött látogatóba a törökfái kastélyba.
– Szervusz, amice! – kiáltotta örvendezve, amikor Gravinczyt a pipázóban megpillantotta. – Vártalak, pajtás, a pörödben lett volna néhány szavam.
Boronkay bácsi fölemelte a fejét:
– Öcsémuram is pörösködik, mint az Andráscsikok?
– Az én pöröm másféle – sietett Gravinczy eloszlatni az öregúr hangulatát. – Én családi hagyományból pörösködöm. Tisztán kegyeletes érzés ez az őseim iránt. Minden Gravinczy vitte ezt a pört, körülbelül háromszáz esztendő óta. Azért, mert nekem nincsenek váraim, nem lehetek kevésbé különb ember, mint háromszáz év előtti ükapám.
– Teringettét! – csettintett a nyelvével Boronkay bácsi. – Így már másképpen áll a dolog. Háromszáz esztendő nemes patinával vonja be a pöröket. A régiek apró torzsalkodásait századok múlva véres háborúknak látják a történetírók. Mi volt például egy Zrínyi Miklósnak háromezer vitézét elveszíteni a törökökkel való csatározásokban? Semmi, éppenséggel semmi. Manapság pedig borzongva olvassuk a vérontást. Magam sem hagynám most már a pört, de nem fejezném be, hadd maradjon a későbbi Gravinczyaknak is valami.
Bajsa jókedvűen bólintott, és megveregette a Gravinczy vállát.
– Csak alapíts családot, amice, és gondod legyen rá, hogy minél több gyermeked legyen. Nagyon sok Gravinczynak elég lesz az a pör. Még vagy száz esztendeig húzódhatik.
– Derék pör lehet – mormogta Boronkay bácsi.
Bajsa az ajtó felé fordult: – Zsuzsika kisasszonyt keresem.
– Az emeleten van – felelt az őrnagy. – Bennünket idezavart pipázni.
Bajsa kinyitotta az ajtót, a küszöbön még eszébe jutott valami.
– Apropó, Gravinczy! A nagybátyád, Zathureczky nagyon sajnálja, hogy nem találkozhatott veled.235
Gravinczy összeráncolta a homlokát, és titkon Boronkay őrnagyra pillantott. Vajon nem értette-e meg az öregúr Zathureczky sajnálkozását? De Boronkay bácsi nyugodtan bólintott:
– Elhiszem, elhiszem, hogy szereti Zathureczky az unokaöccseit.
Bajsa sietve ment föl az emeletre. Zongoraszó hallatszott a bezárt ajtók mögül. Az ügyvéd egy pillanatig kíváncsian hallgatódzott. Odabent a Velencei karnevál-t játszotta valaki, és halkan énekelte hozzá a bús szöveget.
„A Zathureczky szerenádja” – gondolta Bajsa jókedvűen. Az üveges, virággal megrakott folyosón madame Tareau-val találta magát szemben. A jó madame két kézzel rázta meg kezét:
– Be régen láttuk, Monsieur. Mintha csak összebeszélt volna azzal a csúf Zathureczkyvel, egyikük sem jött felénk. Pedig az utóbbi időben úgy unatkoztunk, hogy még a hazug Zathureczkyt is szívesen láttuk volna.
Bajsa tréfás enyelgéssel válaszolt Tareau asszonynak:
– Azt hiszem, nagyon fogja sajnálni Zathureczky a dolgot. Határozottan fél a kastélybeli hölgyektől. Igen szigorúan ítélték meg őt, holott, nem állja, már természeténél fogva sem, a szigorú kritikát… De azért nem értem az unalmat, Madame. Hisz Gravinczy mindennap fölkeresi a kastélyt. Nagyon mulatságos fiú.
Madame Tareau összecsücsörítette az ajkát. Tréfásan megfenyegette az ügyvédet.
– Bajsa úr, ön is a Zathureczky álnokságát használja fel? Hisz az a Gravinczy valóságos nőgyűlölő.
– Nőgyűlölő? Erről az oldaláról nem ismerem.
– Márpedig nekem hihet, Bajsa úr – felelt a madame, és széles gesztust tett. – Ide-oda elég férfiút ismertem már az életben, de ilyent még nem láttam. Nem lehet őtet kiásni a pipázóból. Gazsi bácsival bujkál egész nap, mintha nem is tudná a neveletlen, hogy hölgyek is laknak a kastélyban. Miután pedig semmi jel nem mutatta, hogy a Gazsi bácsira rossz hatással volna a fiatalember társasága, egyelőre megengedtük, hogy vele bujkálhasson.
Bajsa fejcsóválva ment tovább. Titokban meg volt győződve arról, hogy Gravinczyt a szép milliomosleány vonzotta a kastélyba, de nem törődött a dologgal. Utóvégre az volna a furcsa, ha Andráscsik Zsuzsánnának nem akadna udvarlója! S íme, Gravinczy abban leli mulatságát, hogy nagy füstmacskákat fúj a mennyezet felé Boronkay társaságában. A zongora elhallgatott odabenn, és egy hatalmas pálma mögött megjelent236 Andráscsik Zsuzsánna. Fehér ruha volt rajta, barna haja koszorúba kötve a fején, és arcán valami bágyadt szomorúság látszott, mintegy utóhatása az előbbi melódiáknak. Kezét nyújtotta Bajsának. Csak határozott, biztos kézszorításán érzett, hogy nem valami fiatal, gyermeteg nő áll a férfi előtt, fehér ruhácskájában, hanem egy öntudatos, nyugodt leány, aki, bár átengedi magát a zene csalfa érzelmeinek, tisztában van azzal, hogy az ellágyuló hangulat múlandó.
Bajsát csak a Zsuzsánna haloványsága lepte meg.
– Talán betegeskedett az utóbbi napokban? – kérdezte.
– Nincs semmi bajom – felelt közönyösen a leány.
Bajsa szeretett a leány jó barátja, gondoskodó tanácsadója lenni.
– Talán nem ártana egy kis utazás. Egyiptom egy-két ugrásnyira van ide, ha meggondoljuk a mai közlekedési viszonyokat. A világ minden előkelő, gazdag embere odasiet így hóolvadáskor. A pör miatt elmehetne. Az halad a maga útján. Most a táblánál tart.
Andráscsik Zsuzsánna letelepedett szemben az ügyvéddel, és karjait összekulcsolta. Egy fekete, türkiz szemű kígyó volt a kézcsuklóján. Ez volt rajta minden ékszer.
– Ismétlem, hogy nincs semmi bajom. Kitűnő étvágyam van, sokat és mélyen alszom… De most jut eszembe, hogy ön nem orvosdoktor. Talán inkább arról adhatna fölvilágosítást, hogy tulajdonképpen ki is az a Pay báróné, a mi szomszédunk, akinek az unokaöccsei az utóbbi napokban háborgattak. Legutóbb egy kanárinadrágos, ostoba arcú, vigyorgó fiatalember alkalmatlankodott a lovaglásaimban. Megtudtam, hogy a Pay unokaöccse, és azért tartózkodik itt, hogy engem meghódítson.
Bajsa nevetett.
– Amint látom, nem sikerült szegénynek. Ami a bárónőt illeti, igen előkelő úriasszonyság a megyében, csupán egy Hallhatatlan szenvedélye van, mindenkit megházasít a környezetében. Ártatlan dolog, valójában senkinek se árt vele…
Zsuzsánna közbevágott:
– Vegye meg nekem a sulyomi kastélyt, Bajsa. Adjon annyit érte, amennyit kérnek. Nem szeretem ezt a szomszédságot.
– A báróné pedig dicsekedett az ön barátságával.
Zsuzsánna szórakozottan forgatta a kígyót csuklóján.
– Tudja, Bajsa, én jó nevelésű leánynak tartottam magamat addig, amíg Pay bárónéval meg nem ismerkedtem, de a báróné felbőszített, dühössé tett. Ezer szerencse, hogy meg nem sértettem. Képzelje, azzal237 lepett meg egy napon, hogy tud a számomra valakit, egy csinos és kedves fiatalembert, aki halálosan szerelmes belém. Mondja, Bajsa, olyannak látszom én, aki kíváncsi az ilyesmire? – kérdezte Zsuzsánna, és könnyű pír lepte be fehér arcát.
Bajsa a fogát szívta, meg nevetett hozzá:
– Hóbortos asszony.
– Nagyon enyhe az ítéletében, ügyvéd úr – felelt haragosan Zsuzsánna.
– Nézze, Zsuzsánna nagysád, maga említette egyszer éppen előttem, hogy legjobb az életnek minden ostobaságával szemben filozófus álláspontra helyezkedni. Ha meggondoljuk, a Payné szándéka nem is olyan bűnös. Két szív boldogságának az összedrótozásán fáradozik, és nem a szétrombolásán.
Zsuzsánna hangosan elnevette magát.
– Igaza van, Bajsa. Belátom, igaza van, csak akkor vált bűnössé a Payné szándéka, amikor idecsődítette madárijesztő unokaöccseit. Álmomban sem hittem, hogy ilyenek legyenek azok a gavallérok, akik egy női szív meghódítására indulnak.
– Nincsenek manapság keresztes vitézek – tréfálkozott Bajsa. – Vagy talán jobban szerette volna, ha a törökfái fasorban egy páncélos, acélsisakú leventével találkozik?
Zsuzsánna mosolygott:
– Azt hiszem, inkább szerettem volna. Újabban az unokaöcsök közül ez a Gravinczy látogatja a kastélyt. Nos, megvallom, hogy igen ügyesen végzi a dolgát. Semmi gyanúsat nem vettem még észre a magaviseletében.
– Talán nem az ön meghódításán fáradozik?
– Sőt, biztosra veszem, hogy az örökségem nélkül sohasem lett volna szerencsém Gravinczyhoz. Csakhogy nagyon ügyesen csinálja a dolgát. Nagyon ravasz fickó. Szinte érdekelni kezd már, hogy vajon micsoda furfangos rókautat eszelt ki ez az unokaöcs, ellentétben a másik kettő ostoba megrohanásával? Tervszerűleg kerüli, hogy velem négyszemközt maradjon, pedig a kíváncsiság – hiába, én is Éva leánya vagyok – már arra is ösztökélt, hogy alkalmat adjak Gravinczynak az ostrom megkezdésére. Csakhogy Gravinczy óvatos. Még a bókjaiban is nagyon tartózkodó. A magaviselete pedig egy száműzött herceg nemes, fájdalmas és méltóságteljes viselkedésére emlékeztet. Néha azt gondolom magamban, hogy tulajdonképpen szerepet akar velem cserélni ez a ravasz fiatalember. Ő akar lenni a milliomoskisasszony, aki meghódításra vár.
Bajsa nevetve hallgatta Zsuzsánna szavait. Majd jókedvűen kiáltott fel:238
– Legénynek kell lenni annak a talpán, aki egyszer meghódítja magát, Zsuzsánna nagysád. Úgy olvas a férfiakban, mint egy nyitott könyvben. Valami olyasmit kell kitalálni a maga meghódítására, ami eddig még nem volt. Valami egészen újat.
Zsuzsánna fölemelte a fejét, és fürkészve nézett a Bajsa arcába:
– Azt hiszi?… – kérdezte. Majd mélázva tette hozzá: – Én azt gondolom, hogy a meghódításomra elég volna az, hogyha valaki nem úgy bánna velem, mint milliomos kisasszonnyal…
– Nem lehet – nevetett Bajsa. – Lehetetlenséget kíván a férfiaktól. A millió megvan, nem lehet eltüntetni. Éppen néhány újabb aktát óhajtanék önnel megismertetni, ha megengedi.
Fölnyitotta a kezében tartott, fekete táskát, és egy csomó írást vett elő. Lapozgatott az írások között, míg Andráscsik Zsuzsánna hátradőlt a hintaszékben, és félig lehunyt szempillái alól figyelmesen nézte a férfiút. Valami betévedő napsugár megvilágította a Bajsa aranybarna fejét, magas, fehér homlokát, napbarnította arcát. Nem volt szép férfi, de csúnyább se, mint a többi. A napsugaracska zavarta az olvasásban, azért odább vonult a székével. Andráscsik Zsuzsánnának ez nyilván nem tetszett, mert most már egészen behunyta azokat a hosszú pillákat, és csak akkor nyitotta fel, amikor Bajsa elhallgatott.
– Nos, mit kell aláírni? – kérdezte a leány.
Bajsa meglepetten nézett rá.
– Éppenséggel semmit. Ezt a szerződést boldogult édesapja írta alá meg az egri káptalan, amely köteles volna minden esztendőben öt gönci hordó bikavért szállítani, de ezt elmulasztotta évek óta.
– Érdekes – mormogta Zsuzsánna.
– Csak most lesz érdekes. Rámegyünk a papokra a borért.
– Ne bántsa a papokat – mormogta Zsuzsánna –, még valami bajt imádkoznak a nyakamra. Úgyis, anélkül is elég boldogtalan vagyok.
Bajsa fölemelte a fejét. De a leány már visszanyerte szokásos, közömbös magatartását.
– Boldogtalan vagyok a sok pör miatt – tette hozzá.
Bajsa a táskájába rejtette az írásokat, s ezalatt fölvette ügyvédi magatartását.
– Kegyeskedjék megjegyezni, hogy nem mi pörösködünk, mi csak védekezünk a pörök ellen. Az Andráscsik-örökösnő alperesként szerepel az iratokban.
– Alperes, felperes. Bánom is én. Elég az hozzá, hogy peres vagyok –239 felelt Zsuzsánna, és talpra állott. – Beszéljünk inkább arról, hogy mit csinál a szép Telekdiné?
Bajsa arcán valami futó keserűség árnya suhant át, amely nem maradt rejtve a leány előtt. A táskája zárjával bajlódott az ügyvéd, és gúnyosan felelt:
– Mit csinál a szép Telekdiné? Azt csinálja, hogy szép. Egész nap szép, mint a páva.
– Boldog asszony – mormogta Zsuzsánna. – Cserélnék vele. Milyen jó lehet olyan nagyon szépnek lenni!…
A táskája zárja sehogy se akart rendbejönni, pedig Bajsa minden figyelmét odafordította. El is felejtett a Zsuzsánna utolsó szavaira válaszolni.
– Bezzeg – hangzott az ablak mellől, ahol Zsuzsánna háttal állott Bajsának – azt az asszonyt mindenki szereti! És nem a milliójáért szeretik, mert hisz nincs is neki milliója. A szépségéért, a lelkéért, a nőiességéért szeretik. Igazuk van a regényíróknak, amikor a boldogságot nem a gazdagok palotáiban keresik.
A zár végre engedett, Bajsa hóna alá csapta a táskát. Közömbösen szólalt meg:
– Ahogy vesszük. A regényírók mindig csak kétféleképpen ismerik az életet: boldognak vagy boldogtalannak. Pedig van ám egy középső út is, az arany középút, amikor az ember se a boldogság mámorát, se a boldogtalanság kínját nem érzi. És a legtöbb ember ezen a középső úton haladva éli le életét.
Zsuzsánna bosszúsan fordult meg:
– Hallja, Bajsa, maga mégiscsak különös ember. Nem regényírókról beszéltünk, hanem Telekdinéről.
– Ugyan, lehet is arról a kacér asszonyról annyit beszélni? Ha ismerné, nagyon közönségesnek tartaná. Se műveltsége, se finomsága. Igazi Gaál leány, aki arra született, hogy egész életében mindig és mindenkire csak mosolyogjon.
Zsuzsánna hangosan nevetni kezdett. Olyan jókedvűen, csengően nevetett, hogy madame Taraeu betopogott az üvegfolyosóról. A füléhez emelte a kezét.
– Hadd hallom én is – szólott élénken.
A leány pedig Bajsához fordult, még mindig nevetve:
– Most már biztosan tudom, hogy fülig szerelmes abba az asszonyba.
Bajsa mondani akart valamit. De Zsuzsánna nevetése miatt nem foghatott hozzá.240
– Nyújtsa a karját, Bajsa – szólott Zsuzsánna, mert éppen ebben a percben szólalt meg a harang az udvaron.
Az ebédlőbe egy tágas csarnokon jutottak be, amely csarnok tele volt a kastély előbbeni gazdái arcképeivel, fegyvereivel, nyeregtakaróival. Az egyik sarokban egy kitömött farkas állott, vicsorgó fogaival. Zsuzsánna a farkasra mutatott.
– Ez az ön farkasa, Bajsa. Látja, megbecsültem. Nagyszerű szobadísz az ilyen fenevad, kitömött állapotban.
– Sajnálom, hogy a másikat nem ejtettem el – felelt az ügyvéd.
– Kár lett volna – mormogta szórakozottan Zsuzsánna –, most veszem észre, hogy ennek az állatnak a bundája csupa porfészek. Nem szobába való az ilyen nagy állat.
Megnyomott egy csengettyűgombot. Sarkantyús huszárlegény pattant a szobába.
– Jóska, vigye ezt a farkast a folyosóra. Azaz… vigye egyenesen a padlásra.
Bajsa álmélkodva nézte, hogyan viszik egyszerre az ő fenevadját kifelé a szobából, pedig már szinte büszke kezdett lenni arra, hogy Andráscsik Zsuzsika mennyire megbecsülte az ajándékát. Ej, no, üsse kő, egy farkas az egész. Akad belőle bőven a nyírségi nádasokban.
Hanem ezen a napon más meglepetések is vártak reá. Gravinczy Boronkay őrnaggyal már paprikás kenyeret eszegetett a pohárszéknél, és hozzá valami fekete pálinkát ittak. Zsuzsika az ebédlőbe lépve észrevette a különös apetitóriumot, és nyomban megkívánta. Jókedvűen koccintotta össze a poharát a Gravinczyéval. Bajsa, aki ugyancsak ivott a pálinkából, csaknem rosszul lett a brutálisan erős szesztől.
– Valóságos méreg – mormogta elvörösödve. Andráscsik Zsuzsánna gúnyosan kiáltott fel:
– Még nagyobb méreg az ügyvédek tintája.
Boronkay bácsi elnevette magát, és erre Gravinczy is megengedett egy csöndes mosolyt.
– Tisztelet a kivételeknek – dörmögte az őrnagy –, nagy kutyák azok a fiskálisok.
Zsuzsánnának ebéd alatt nagyon jó kedve volt. Szikrázó ötleteivel, mulatságos megjegyzéseivel folyton derültségben tartotta a társaságot. Bajsa azt vélte észrevenni, hogy tulajdonképpen Gravinczy szórakoztatására törekszik legjobban Zsuzsika, mintha csak feladatául tűzte volna ki, hogy a bánatosan komoly Gravinczyt megnevettesse. Hanem Gravinczy241 nem az a gyerek volt, akit egykönnyen ki lehetett volna hozni az előre föltett nyugalmából. Éppen csak a legtökéletesebb udvariassági szólamokra szorítkozott Zsuzsánnával szemben, de csupa figyelem és szeretetreméltóság lett, ha Boronkay uram vagy Bajsa szólottak hozzá.
Bajsa már az ebéd kezdetén megállapította magában, hogy Zsuzsánnát érdekli Gravinczy.
„Nem is csudálom – gondolta –, a lókötő ravasz politikát eszelt ki. Amit kiéheztetésnek neveznek a haditudományban.”
Bajsa látszólag helyes nyomon járt. Minél tartózkodóbbnak mutatkozott Gravinczy, annál élénkebb, beszédesebb lett Zsuzsika. Mindenáron foglalkoztatni akarta a hallgatag fiatalembert. Kérdezősködött rokonairól, ismerőseiről. Majd átvitte a beszélgetést a pörökre. Boronkay bácsi megbökte Gravinczyt:
– No, öcsém, te legjobban tudnál erről beszélni. A háromszáz esztendős pöröddel.
Zsuzsika érdeklődve hajolt előre. Szemrehányólag kiáltott fel:
– És ön, itt az alperesek s felperesek társaságában, titokban tartotta eddig a pörét? Ugyan, beszéljen valamit róla.
Gravinczy zavarodottan nevetett:
– Megvallom, soha életemben nem vettem magamnak azt a fáradságot, hogy felbontsak csak egy aktacsomagot is. Fogalmam sincs a pörről. Csak annyit tudok éppen, hogy megvan.
Zsuzsánna csalódottan sóhajtott föl:
– Pedig azt hittem, hogy valami érdekes dolgot beszélhet nekünk.
Bajsa önkéntelenül megszólalt (mert elhatározta magában, bizonyos sértődöttséggel, hogy nem zavarja meg Zsuzsikát a Gravinczyval való foglalkozásában), s nyomban meg is bánta, hogy szólott:
– Pedig elég érdekes a pör. A napokban áttanulmányoztam az elejét.
Andráscsik Zsuzsánna szórakozottan hámozott egy narancsot, és Bajsa jobbnak vélte az egész históriát Boronkay bácsinak mesélni el halkított hangon. Amikor a történetnek vége volt, a narancs is meg volt hámozva. Zsuzsánna egy gerezdet villájára tűzött, és mosolyogva nyújtotta Gravinczy felé:
– Ne búsuljon, Gravinczy, a pöre miatt. Mi is pörösek vagyunk.
Gravinczy nagy hódolattal vette el a narancsot, aztán tányérjába tette.
– Nos? – kérdezte Zsuzsánna.
– Sohasem eszem gyümölcsöt – felelt szertartásosan a sárosi.
Amire Bajsa nem állhatta meg többé, hogy ne mosolyogjon.242
Zsuzsánna komolyan nézett rá: – Pedig nem olyan ritkaság. Például Gazsi bátyám se szereti a gyümölcsöt – mondotta.
Arról elfelejtett tudakozódni, hogy Bajsa szereti-e a narancsot.
Délután, mikor Bajsának a kocsija előállott, Boronkay bácsi az előcsarnokban elfogta az ügyvédet. Aggodalmasan simogatta lisztes szakállát:
– Amice, amice, nagyon nem vagyok veled megelégedve. Valami rossz fát tettél a tűzre.
Bajsa nevetett az öregúr aggodalmán. De Gazsi bácsi komolyan csóválta a fejét.
– Pedig nem lehetnek rendben a dolgok. Zsuzsika haragszik rád. Talán a pörben esett valami hiba?
– Dehogyis – felelt Bajsa. – Zsuzsánna kisasszony igen kegyes volt hozzám. A pör pedig megy, mint a karikacsapás.
Felült a kocsijára, de amikor a kastély kapuján kifordult a kocsi, valami sajátságos érzés arra kényszerítette, hogy visszanézzen. Az üveggel burkolt, emeleti folyosón, a délszaki növények között, megpillantotta Andráscsik Zsuzsánnát, vele szemben Gravinczyt. Valami átkozott keserűséget érzett a torkában, hogy hangosan elkáromkodta magát, bár a káromlás nem volt szokása.
– Hajts, az ebadtát! – mordult a kocsisra.
Csak amikor már jó darabot haladtak, tért vissza a nyugalma, hogy ezzel a kis magánbeszéddel könnyítsen magán:
„Filozófia, Bajsa. Miért irigyelnéd a szegény Gravinczytól az aranytollú madarat, amikor az ő hálójában akadt fel? Meg aztán többet ér egy fehér házigalamb minden arany tollú fülemilénél. A házigalambot meg is lehet enni.
S ábrándozva dőlt hátra az ülésben. De az út kátyús, göröngyös volt, és rosszkedvűen ért haza Kállóba.
