8
8
Zathureczky napokon át nem mutatkozott az „Arany Griff”-ben, a törzsasztalnál. Végre egy este ismét megjelent sárga kabátja az üvegajtó mögött, és Sári Pál, a megyei fiskus, valamint Kalidova, a patikus, akik Zathureczky rendes társaságát alkották, örömmel integettek feléje a kezükkel.243 Még a cigány is frissebben húzta, amikor az étterembe lépett, és jobbról-balról fölhangzott a kérdés:
– Hol az ördögben jártál annyi ideig, Zathureczky?
De Zathureczky nem felelt, csak mosolygott macskabajusza alatt, amelyben több volt már a szürke, mint a vörösbarna. Sári uram a sarokasztal bizalmas otthoniasságában addig fenyegetőzött, átkozódott, fogadkozott, amíg Zathureczky végre is rászánta magát, hogy beszéljen.
– Előrebocsátom, hogy nagyon rövid leszek, mert vendégem van odahaza, aki vár.
A patikusnak megcsillant a szeme a csíptető mögött…
– Ohó! Valami gáláns kaland.
De Zathureczky komolyan felelt:
– Éppen ellenkezőleg. Tulajdonképpen életem egyik legrosszabb tréfáját készülök elkövetni. De már benne vagyok, már nem szabadulhatok. A tréfa visz előre, nem lehet a középen abbahagyni.
Rágyújtott egy fekete virzsiniára, és a gyakorlott elbeszélők modorában hátradőlt karosszékében.
– Ezt a címet lehetne adni az egész történetnek: „Zathureczky bosszúja családján.” No, ne ijedjünk meg, semmiféle sötét bűn nem terheli a lelkiismeretemet. De mégsem vagyok egészen nyugodt, mert nem tudom előre, hogy a tréfa jobbra vagy balra fog-e elsülni.
Tudjátok, hogy mindig sok bajom volt az unokaöcséimmel. Annyi könnyelmű, himpellér unokaöccse senkinek sincs az egész vármegyében, mint nekem. Ha valahol korcsmában duhajkodni láttam fiatalembert, előbb-utóbb kiderült, hogy az én unokaöcsém. Ha kártyás, szoknyakergető, krakéler fiatalúrról beszélt a fáma, az bizonyosan az én unokaöcsém volt.
Eleinte jókedvvel foglalkoztam velük, mulattatott fiatalos szertelenségük, nyesegettem vad hajtásaikat, de azután, mint mindent megun végtére az ember az életben, ezt is meguntam, és akkor kívántam látni az unokaöcséimet, mikor a hátam közepét. A fiatalok egy darabig nem hagytak békében, csak sokára sikerült valamennyivel megszakítani a jó viszonyt, és aztán békésen folydogáltak napjaim, mint a magamféle öregúrhoz illik.
– No, no – dörmögött közbe Sári, a megyei fiskus. – A békességet csak tartsuk fenn a túlvilági napokra.
– Még azt teszem hozzá, hogy már régen nem volt szerencsém egyik unokaöcsémhez sem, amikor a múlt napokban, korán reggel, amidőn244 még a jók és igazak álmát aludtam, beállít a lakásomra egy csupa bajusz, ifjú úriember, akiben nagy megrökönyödésemre unokaöcsémet, Borcsánszky Jankót ismertem fel.
– Hogy mersz a szemem elé kerülni? – riadtam rá, és pisztolyom után kiáltottam.
Borcsánszky Jankó bátran szembeszállott a veszedelemmel.
– Jól teszed, bácsi, ha agyonlősz, egyebet úgysem érdemlek. Hanem arra kérlek, hogy előbb a nénit végezd ki.
Szigorúan fogtam a fiút, és felszólítottam, hogy adja elő, mi bírta arra a hallatlan vakmerőségre, hogy engem reggeli álmomból fölriasszon. Jankó aztán hol keserves fogcsikorgatással, hol búsongó könnyhullatások között előadta, hogy Pay báróné kijátszotta őt. Elcsalta ide magához Sulyomra, hogy majd megszerzi neki feleségnek a milliomos Andráscsik kisasszonyt. Jankó adósságokba verte magát, több rend új ruhát csináltatott, a házasságból pedig annyira nem lett semmi, hogy Jankó még csak nem is látta az Andráscsik leányt.
– Helyes – mondottam –, de itt még mindig nem látom be a néni bűnét. Azt gondolod, Jankó, hogy ezzel a külsővel meghódítottad volna a milliomos lányt, ha megismerkedhetel vele? Komolyan azt gondolod?
Jankó elgondolkozva csóválta nagy, bozontos fejét…
– Arra éppen nem merek mérget venni. De hogy lehettem volna az udvarlója, mint Gravinczy, a ragyás, az bizonyos. De a néni összeszűrte a levet Gravinczyval, nekünk kitette a szűrünket a kastélyból. Azt mondta, képzeld, hogy agyonesszük, isszuk őtet! Bunyitaynak még útiköltséget sem akart adni, az én adósságaim fizetését pedig beszüntette. Itt állok cserbenhagyva, elhagyatva, bosszúért lihegve.
Amikor Jankó ezt a szónoklatot kivágta valahogy, megsajnáltam a fiút. Eszembe jutott, hogy Jankó annyi beszédre még őfelsége előtt se volna képes, és íme, a nagybátyját megtiszteli. Mégse utolsó dolog az a családi tekintély!
Nem sokáig kellett gondolkoznom, hogy kiformálódjon valamelyes terv a fejemben. Utóvégre, most már, ha itt van Jankó, valamit csak kell vele csinálni. Megkérdeztem tőle:
– Sohasem láttad, még fotográfiáról sem, az Andráscsik kisasszonyt?
– Soha!
– Nos, hát majd én megismertetlek vele.
Jankó csaknem letérdepelt örömében, és kezet akart csókolni.245
– Hohó! – kiáltottam. – Semmiféle kötelező ígéretet nem teszek ezzel, Jankó. Megismertetlek vele, a többi a te dolgod.
Jankó ugyancsak kötötte az ebet a karóhoz, hogy majd megmutatja ő, hogy mit tud… Fölvette a tükör előtt a bajuszkötőjét, ügyesen elsimította a feje búbján kezdődő kopaszságot, és azt kérdezte, hogy mikor indulunk…
– Akár nyomban – feleltem neki.
Kocsira ültünk, és Szunyogiba hajtattunk.
Sári Mihály döcögve nevetett föl:
– Kezdem érteni, te selyma! A szegény Andráscsik kisasszonyt, a Juliskát mutattad be az öcsédnek.
– Természetesen – folytatta Zathureczky. – Özvegy Andráscsikné Juliska leányával Szunyogiban húzta meg magát a férje halála után. Ott van az asszonynak valami kis fekvősége, amit még hozományba kapott. Az úton, amennyire csak lehetett, kioktattam Jankót, majd mindenféle praktikákkal igyekeztem előtte valószínűvé tenni, hogy a milliomos kisasszonyhoz megyünk. Meg aztán Jankónak esze ágába sem volt, hogy másféle Andráscsik leány is van a világon, mint a milliomos leány.
Megérkeztünk Szunyogiba, és az özvegyasszony nagyon szívesen fogadott. Nyomban észrevette, hogy mi járatban vagyunk, és semmi kifogása sem volt Borcsánszky ellen. Bizalmas beszélgetésben csak arról puhatolódzott nálam, hogy volt-e, vagy van-e Borcsánszky Jankónak már felesége? Miután becsületszavamat adtam, hogy Jankónak eddig eszében sem volt a házasság, megengedte, hogy a leánnyal megismerkedjünk.
Juliska éppen a kertben volt, amikor az anyja előparancsolta. Különös, hogy eddig még ahányszor leánynézőben voltam, a leányok mindig a kertben tartózkodtak. Ugyan mi a manót kereshetnek abban a kertben? Vagy talán azért mennek oda, mert a kertnek léces kerítése van, és a lécek között ki lehet kandikálni?
Mikor Juliska előjött, akkorára én már erősen alkudtam a tekintetes asszonnyal a kukoricára. Tulajdonképpen Borcsánszky Jankónak kellett volna az alkuvást színlelni – hisz nem én akartam házasodni –, de Jankó teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Csak állott ott a verandán, a bajuszát igazgatta, és a lábait váltogatta, mintha a legkedvezőbb állásba akart volna helyezkedni a közeledő leány előtt.
Amikor a kert rácsos kapuja kinyílott, és Juliska látható lett, Jankónak földszínű, kemény arcán izgatott haloványság jelentkezett. Szerelmes246 lett egy pillanat alatt. Habár jól meggondolva, nem is kell több a szerelemhez egy pillanatnál.
Annál kellemetlenebb volt az én meglepetésem. Mit csűrjem-csavarjam a dolgot, bizony a kis Juliska, akit gyerekleány korában nevezetes szépségnek tartottunk sokan, akik ismertük az apai háznál, megváltozott, hajadonná serdült. Nem változott neki se a szeme, se az orra, szép volt, nagyon is szép, csak valami haragos, falusi asszonyoknál tapasztalható, kemény barázda vésődött az arcára. Mintha mindig haragudott volna valamiért.
Azelőtt szomorú volt, csendes volt, most mérges volt. De hát éppen ilyen volt az anyja is.
Kalidova, a patikus, aki szeretett lélektani dolgokkal foglalkozni, az asztalon álló hamutartó bagolyfejéhez nyomta a szivarját:
– Amin nem is lehet csodálkozni, urak. Utóvégre az öreg Andráscsik nemcsak életében, de halálában is elég okot szolgáltatott arra, hogy haragudjanak reá a hozzátartozói.
Zathureczky nem reflektált a közbeszólásra, ami rosszulesett a patikusnak, nyugodtan folytatta tovább.
– Elég az hozzá, hogy megcsúnyult a kis Andráscsik Juliska. Legalább én azt gondoltam, hogy még akkor is haragszik, mikor rám mosolygott: „Hogy van, Zathureczky úr, régen láttam Zathureczky urat.” – „Bizony én is magácskát – feleltem. – De megnőtt azóta.” Juliska nevetni kezdett, a falusi kisasszonyok visszafojtott kacagásával, amikor úri férfiúval állnak szemben:
– Pedig már akkor is éppen ekkora voltam.
„Éppen ekkora voltál, lelkecském – gondoltam magamban –, hanem százszorta szebb.” De hát Borcsánszky Jankó nem ismerte ezelőtt Andráscsik Juliskát, neki elég szép volt így is, talán nagyon is szép. Bemutattam a fiatalokat egymásnak. Jankó esetlenül meghajolt, és mormogott valamit a bajusza alatt. Azazhogy talán nem is mondott semmit, csak a bajusza mozgott úgy, mintha beszélt volna. Jó idő beletellett, amíg annyit ki tudott szorítani:
– Szép fekvése van ennek a kastélynak.
Juliska ártatlanul ránézett:
– Mifelénk nem kastélynak hívják ezt, csak háznak.
– Hja, Sárosban minden másképpen van – vélekedett Jankó. – Új emberek, új szokások…
Ezzel aztán végképpen elhallgatott. Valahogy módját ejtettem, hogy rátapossak a lábára.247
– Te, Jankó, sohase forogtál még női társaságban?
– Dehogynem, dehogynem, csak ilyen leánnyal nem voltam még szemközt.
– Beszélj hát valamit.
– Ha négyszemközt volnánk – felelte Borcsánszky, és a bajusza szinte ugrált.
Ebéd után annak is módját ejtette Jankó. Estefelé, amikor elővettem, hogy micsoda eredményt ért el a leánnyal, sírva a nyakamba borult:
– Szeretem, és ő viszontszeret. Én vagyok a legboldogabb ember Magyarországon.
Az egész kalandban csak ekkor kezdtem valami nyugtalankodást érezni. Hohó, még komolyra fordulhat a dolog. Jankó szentül meg volt győződve, hogy a milliomos kisasszonyt szereti, holott a milliomos kisasszony nagyon távol volt tőle.
Valami csodálatos véletlennél fogva a körülmények is kedveztek, hogy Jankó megerősödjék hitében. Az özvegy untalan a boldogult Andráscsik módtalan gazdagságát emlegette.
– Nem lesz olyan ember több ebben a megyében. Gurult hozzá a pénz az ajtón, ablakon keresztül.
Tegnap éppen arra biztatott már Jankó, hogy kérjem meg neki az Andráscsik kisasszony kezét, mert ő nem tud várni egy napig se a nagy szerelemtől.
– Csak ne siessünk – feleltem. – A házasságot kétszer is meg kell gondolni. Jobb lassan járni: tovább érünk.
Jankó megzavarodva nézett rám:
– Nem tudom, mi gondolkoznivaló volna ezen a dolgon? Szeretjük egymást, tehát kell, hogy egymásé legyünk.
– Igazad van, Jankó fiam, csak éppen egyre nem gondoltunk: arra, hogy lánykérőbe nem mehetünk így, ahogy most öltözve vagyunk. Haza kell menni a legjobb ruháinkért. Én legalább nem megyek leánykérőbe, ha nincsen rajtam a díszmagyar ruhám.
Így aztán sikerült nagy nehezen elcsalni Jankót Szunyogiból. Most itt van a szállásomon. Nem merem emberek közé vinni, nehogy megtudja véletlenül a valóságot. Ma még egy milliomosleány szerelmesének képzeli magát. Az álom elmúlik. Vajon, hogy viseli el szegény Jankó a csalódást?
Zathureczky valósággal meghatottan mondotta az utolsó szavakat. Gyorsan elbúcsúzott asztaltársaitól, és hosszú lépésekben sietett hazafelé.248
