HARMADIK FEJEZET • Felicián, a szerencse grófja
HARMADIK FEJEZET • Felicián, a szerencse grófja
Nem messzire az utcácskától, ahol eddigi ismerőseink laktak, a régi Budán, a hegy alatt egy kanyargós, lépcsős és dohos levegőjű utca húzódott, amelyet a budai bennszülöttek azért tartottak nevezetesnek, mert a legenda szerint ennek az utcának a folytatása valahol a hegy másik oldalán volt, csupán az alagutat födte el az idő. Az utca ilyenformán a hegyben végződött, amely bazaltszikláival komoran emelkedett a házikók fölött, amelyek ott meglapultak a csöndben. Ebben az utcában állottak a legrégibb házak, és száz esztendő óta halálra volt ítélve minden épület, csak éppen a kőművesek nem jutottak még hozzá, hogy az ítéletet végrehajtsák. Lehet, hogy elmúlik újabb száz esztendő, amíg az első kőműves csákány megbontja az amúgy is roskadozó falakat. A házak, mintegy félelmükben, szinte a földbe látszottak elbújni a halálos ítélet elől, némelyiknek az ablakai is csak onnan pislogtak elő ijedt alázatossággal, ahol a föld szintje kezdődik. Az udvarok valóságos vermekké alakultak, és a kidőlt falakat, bedőlt háztetőket senki sem javította ki. Merthogy már úgysem érdemes arra a kis időre, amely még hátra van. Olyik ház árván, lakatlanul, kopáran állott a helyén – megszökött belőle a gazdája. Különös, sápadt arcú gyermekeket és rosszkedvű asszonyokat lehetett látni napközben a mély udvarokban, ahol a szárítóköteleken rongyos fehérneműt hintáztatott a szél. Mintha félig a föld alatt laktak volna itt az emberek, és könnyen meglehet, hogy azok az öregek, akik a küszöbön mozdulatlanul üldögéltek – férfiak és asszonyok –, és üres tekintettel bámulták az élettelen utcát, már itt ültek abban az időben is, amikor Ali Musztafa basa parancsolt Budán. Olyan öreg emberek, mint ezen a tájon akadtak, talán a főváros semmiféle más részében nem találhatók.
E helyen mintha a legöregebb emberek adtak volna egymásnak találkozót.
Olyiknak a földet söpörte a szakálla, amikor a küszöbön helyet foglalt, mások pedig összeszáradtak, mint a törpék. Az egyik kapuban egy anyóka ült, aki, ha nem volt százesztendős, akkor legalábbis kétszáz volt. De fogatlan szájával még mindig beszélt a kisgyerekekhez, a kiskutyákhoz és a sovány, kóborló macskákhoz, amelyek rendes társaságát képezték. Ahány csavargó macska akadt Budán, az mind fölkereste az öreganyókát383 ott, a küszöbön, és doromboltak neki, mintha meséket mondanának. Lehet, könnyen lehetséges, hogy a macskák királynője volt az öreganyóka, ismerte a bűvös szavakat, tudta a jeleket, amelyekkel az elvadult, csavargó állatokat magához csalogatta.
Az utca közepén, ahol a legmélyebb volt az árok, amelyet az emberek tapostak a kövezetbe, ahol a kémények egyvonalban füstölögtek a járókelők fejével, és az udvarokba csak elvétve pillanthatott be a napsugár, állott egy nagyon régi vendégfogadó, amelynek faláról az eső már lemosott minden színt, a kapuszárnya kidőlt, és az egykor fekete, ódon betűk az ajtó felett már csupán homályosan mutatták, hogy a fogadó egykor az „Arany Medvé”-hez volt címezve. Lehet, hogy valamikor igen nobilis, úri fogadó volt az „Arany Medve” – talán még Mátyás király idejében –, történetünk korában azonban már nemigen számíthatott arra, hogy valaki benne megszálljon. Egyetlen, csupán egyetlen vendége volt a fogadónak, ez Felicián volt, a „szerencse grófja”.
A rejtélyes környezetben, itt, a világ háta mögött lakott egy fekete szakállú, villogó szemű, álmatag járású úriember, aki a szállodának egész első emeletét kibérelte, amikor először megszállott benne, és aztán annyira megszokta, hogy esze ágában sem volt többé elköltözni belőle. A fogadó gazdája régen hátat fordított volna az „Arany Medvé”-nek, ha ez a vendége nem szakad a nyakába. De megszállott itten egy őszi napon egy öreg inassal és ódon utazóbőröndökkel, és a fogadós mogorva ábrázatát, hideg vendégszeretetét észre sem látszott venni. Később, miután készpénzzel és elég bőkezűen fizette meg kvártélyát, a zordon korcsmáros is engedékenyebb lett, és nem bújt el a hátsó szobába a vendége elől. Fogadni kezdte vendége köszöngetését, és egy szép napon – talán a harmadik hónapban – bizonyos jóakarattal kérdezte meg Felicián grófot, hogy honnan jutott eszébe, hogy kvártélyul a régen divatját múlt „Arany Medvé”-t válassza? A fekete szakállú és csöndes úriember szelíden megveregette a fogadós vállát:
– A nagybátyám kommendálta nekem az „Arany Medvé”-t, amikor elhatároztam, hogy Pestre utazom. Ő lakott itt valamikor, és nagyon meg volt elégedve a fogadó csendes fekvésével. Azóta sem tud olyan egészségesen, mélyen aludni, mint az „Arany Medvé”-ben. A csenddel én is meg vagyok elégedve.
A fogadós, bizonyos Glücklich nevezetű budai polgár, aki csupán azért nem szökött meg az „Arany Medvé”-ből odáig, mert tanúja akart lenni annak, hogyan dől össze egy napon a fogadó, hogyan bomlanak fel384 a falak, amelyeket csizmasarkával annyit rugdosott, közben epés elkeseredéssel fohászkodván egy jóravaló földindulásért, amely megszabadítaná őt utolsó vagyonkájától is, a tönk szélén álló emberek fanyar humorával kérdezte meg Feliciánt:
– Aztán hány esztendősnek méltóztatik lenni tisztelt nagybátyja urának?
– Lesz az már talán kilencvenesztendős is – felelt a feketeszakállú nyugodtan –, de jogász kora óta nem járt Pesten.
– Szép a nagybácsitól, hogy nem felejtette el a Medvét annyi idő alatt – folytatta epés gúnnyal Glücklich uram –, én bizony a macskámat se küldeném az „Arany Medvé”-be. Kutya rossz fészek ez. Valamelyik reggel könnyen arra ébredhetünk, hogy ránk dőlt az egész ház.
– Az sem lesz valami nagy baj – felelt hidegvérrel a vendég. – De az bajosan fog megtörténni addig, amíg én itt lakom, mert én szerencsés ember vagyok.
Glücklich János – öreg ember volt már, a családja szerte elpusztult mellőle, magában maradt az „Arany Medve” lakatlan folyosóin – csodálkozva nézett egyetlen vendégére, pedig nem volt szokása a csodálkozás.
– Mit? – mondta keserű felháborodással. – Azt hiszi az úr, hogy nem dől össze ez a vén bagolyfészek? De bizony össze kell ennek dőlnie, nemhiába fizettem érte annyi adót a városnak. Itt nem fog már rajtam kívül más dühöngeni, átkozódni. Az én pénzemért magam ura vagyok. Ha már elveszett mindenem, menjen utána ez a vén kunyhó is. Ha nem félnék attól, hogy törvényellenes dolgot mívelek, magam röpíteném a levegőbe. De bizony már én nem engedem át senkinek azt az élvezetet, amikor összedől fölötte a ház. Glücklich János emberül megszolgált azért, hogy lássa a két szemével elpusztulni utolsó vagyonát is. Itt leszek addig, én itt maradok.
Az öreg, régimódi polgár kivörösödött, amikor keserűségében ezeket a szavakat élénk gesztusok kíséretében elmondta, és a mellénygombját szerencsésen lecsavarta Feliciánnak.
Felicián száraz, egykedvű nevetéssel szabadította ki mellényét az öreg fogadós kezéből, és természetes hangon felelt:
– Tudja mit, Glücklich uram? Én majd segítek magának a várakozásban. Itt maradok magánál.
– Ismétlem, semmi felelősséget nem vállalok! – fenyegetődzött a fogadós. – Egy nagyot találok tüsszenteni, és szétdőlnek a falak.385
– Nem baj, kedves gazdám – nyugtatta meg Felicián a rákvörös fogadóst. – Tüsszentsen csak kedvére, és váljék egészségére.
– No, ilyen embert sem láttam még – dörmögte Glücklich János, amikor Felicián ruganyos, könnyű lépésekkel elhagyta a fogadót, és szinte mulatott azon, hogy az utcán, a térdig érő sárban csak a legnagyobb nehézségekkel lehetett előrejutni.
– Ugyan miféle ember lehet? – tűnődött magában a fogadós, amikor a kvártélyfizetés napján az utolsó krajcárig megkapta követelését. Nem, határozottan nem örült a pontosságnak. Szerette volna, ha nem fizet a vendég, hogy ilyenformán beleköthessen. Talán még veszekednie is kellett volna vele. Húsz esztendeje nem veszekedte ki magát kedvére. Csak a falakkal pörölt, de azok sohasem feleltek vissza. Valósággal haragudott Feliciánra, hogy az olyan nagyon meg volt elégedve mindennel, amit az „Arany Medvé”-ben talált. A füstölgő kályhák, a rosszul záródó ablakok, a kemény derékaljak, mintha csak mind a kedvére lettek volna. És egy zordon, téli napon, amikor a szél szerencsésen leszakította az egyik ablakszárnyat az emeletről, és nagy csörömpöléssel ragadta tova, a fogadós fogcsikorgatva hallotta a Felicián jókedvű fütyörészését a szobájában. Csupán azzal az előre elképzelt és megélvezett gorombasággal tudta lecsillapítani dühét, amely gorombasággal majd akkor fog szolgálni lakójának, ha az majd új ablak csináltatását kéri. Szinte előre nevetett magában Glücklich uram. De öröme a legnagyobb bánatra válott. Feliciánnak ugyanis eszébe sem jutott szóvá tenni az elröpült ablakot. A hó behullott a szobába, Felicián pedig fütyülgetett csöndesen.
– Megöl ez az ember! – hörgött dühében Glücklich uram. – Megpukkadok a méregtől, ha ez még sokáig így tart.
Próbált egereket szerezni, amelyekkel elárasztotta a Felicián lakását. A lakó összefogdosta az egereket, és szokása szerint szárazon és csöndesen nevetett. Majd azt találta ki a fogadós, hogy éjjelenkint kísérteties dörömbölést vitt véghez a pincében, óraszámra rázogatta a rozsdás láncokat, és kalapáccsal döngette az üres hordókat. Minden fáradozása kárba veszett. Midőn másnap megkérdezte lakóját, hogyan töltötte az éjszakát, Felicián bőszítő nyugalommal válaszolta:
– Pompásan aludtam. Igaza volt szegény nagybátyámnak. Az „Arany Medvé”-ben lehet legjobban aludni az egész fővárosban.
Glücklich János erre már nem válaszolt semmit. Kezdte belátni, hogy Felicián még nála is erősebb. S elkeseredve gondolt arra, hogy ezt a vendéget nem sikerül elzavarni az „Arany Medvé”-ből, mint a többieket,386 akiket a véletlen idevetett. Meg kell várni, amíg a vendég magától eltávozik.
Hogy az úr maga „bosszantotta” Glücklich gazdát, abba még valahogyan bele tudott volna nyugodni, de mikor egy napon unalmában és dühös magányosságában, budai háziúr létére leereszkedett annyira, hogy megszólítsa a Felicián öreg inasát a rozoga lépcsőn, és attól még csak feleletet sem kapott, ez betetőzte mindazt, amit az „Arany Medve” tulajdonosa elviselni bírt. Az öreg inas, aki deres bajuszáról és feszes tartásáról ítélve, odahaza urasági hajdú lehetett, a legnagyobb természetességgel adta a süketet Glücklich uram kérdéseivel szemben. Különben gömbölyű szemű, nyílt arcú öreg legény volt ez az inas, aki mindig olyanforma tekintettel nézett a világba, mintha szerfölött csodálkoznék mindenen, amit lát. Pedig nem csodálkozott soha semmin.
Később, mikor Glücklich gazda már annyira beadta a derekát, hogy a gőgös „Sie, Johann” megszólítás helyett a barátságosabb „János”, sőt „János bácsi” megszólítási alapra helyezkedett, az egykori urasági huszár még mindig csupán csodálkozással nézte végig az öreg fogadóst. Harapófogóval sem tudott belőle kihúzni egyetlen szót sem Glücklich hosszú ideig, amíg egyszer végre határozottan elébe állt a lépcsőn, és megfogta a karját, amelyen vállig volt felgyűrve az ing. (A kar végig tetoválva volt: betűkkel, számokkal és lópatkókkal.)
– Komornyik úr! Miért haragszik maga rám? – kérdezte az „Arany Medve” büszke tulajdonosa.
A deres bajuszú huszár vállat vont, és tovább akart menni. De Glücklich most ez egyszer nem eresztette.
– Ne haragudjunk egymásra, huszár bácsi. Én is jó ember vagyok, maga is jó ember, komornyik úr.
– Az én nevem Jancsi – felelt nagy önérzettel a huszár.
– Tehát Jancsi. Herr Jancsi, mi a macskát vétettem én magának?
– Nekem ugyan nem vétett semmit – felelt gőgösen az inas. – Nekünk nem véthet senki, mert mi független, senki szolgája emberek vagyunk. Mi magyar nemesemberek vagyunk. Éppen olyan nemesek, mint akár a király őfelsége.
– Szapperlott! Ezt aztán szépen mondta, Jancsi. Látszik, hogy jó házból való ember…
Az öreg inas összehunyorította a szemét, mintha célozna valami messze fekvő pontra, és felelet helyett először csak legyintett a kezével. Csak később, félig visszafordultában vetette oda foghegyről:387
– Tudja-e azt maga, hogy mit jelent az, amikor valakinek az ősapja honfoglaló vezér volt? Hát a miénk az volt. Magának meg talán még nagyapja sem volt.
Így szólt, és olyan büszkén vitte fölfelé a vizeskannát a lépcsőn, mintha ő maga lett volna az a bizonyos honfoglaló vezér.
Glücklich János fejcsóválva nézett egy darabig utána, aztán elkeseredve nyúlt jobb kezével taplósapkája alá.
– Teremtőm! Micsoda nehéz embereknek kell nekem szállást adnom! Hogyan bírhassak én ezekkel?
Hanem másnap megcsináltatta a széltől elragadott ablakot, és a pincébe se járt le dörömbölni éjjelente. Kezdett respektusa lenni lakói irányában. Sőt Felicián urat ezentúl mindig ünnepélyesen köszöntötte a lépcsőn, ha elment hazulról vagy hazajött. Még csak azt szerette volna megtudni, hogy miért időzik lakója Budán. Ennek a kérdésnek a megoldását a véletlentől várta, mert arra nem is gondolt, hogy ilyesmit megkérdezzen akár Feliciántól, akár az öreg Jancsitól. Néha-néha ugyan leskelődve ment végig a folyosón – mennyiért nem tette volna meg ezt ezelőtt a büszke polgár! –, és ha teljes biztonságban érezte magát, bekukkantott a kulcslyukon. Ami Jancsit illeti, azt rendesen mozdulatlanul látta ülni az inasszobában, és szemét mereven a csengettyűre szegezte: no hát ő gazdája parancsát várta. De ugyan mivel tölti az időt Felicián úr, amikor napokig nem mozdult ki néha szobájából, és ilyenkor Jancsi fehér kötényt kötve föl, olyan serényen és ügyesen főzte az ebédet, mint egy szakácsnő! A leselkedésnek az volt az eredménye, hogy egyszer meglátta Felicián urat a díványon heverészni, és egy nagy halom írásban turkálni. Glücklich János eleget pörösködött ahhoz életében, hogy nyomban fölismerje az írásokat külső alakjukról. Pöriratok voltak azok, amelyekből neki magának is volt vagy egy ládára való odafönt a padláson.
Lábujjhegyen surrant el a kulcslyuk mellől, és nemsokára ezután lehozta a padlásról a saját pörös iratait. Ugyancsak a kanapéra heveredett a szobájában, és ugyancsak olvasgatni kezdte a bélyeges papirosokat. Hiszen ez nagyon unaloműző foglalkozás lehet, ha Felicián úr is ezt cselekszi. Most már annyira imponált neki vendége, hogy utánozni kezdte.
Aztán lehetőleg úgy intézte, hogy mindig egy köteg régi akta legyen a kezében, amikor Felicián úrral a lépcsőházban találkozik. Talán észreveszi egyszer a fekete szakállú ember az írásokat. A pörös ember szívesen barátkozik az olyannal, aki hasonló bajban szenved. De Felicián úr olyan388 elgondolkodva lépegetett, hogy még magát Glücklich uramat sem vette észre.
Már harmadik hónapja lakott Felicián úr és büszke inasa az „Arany Medvé”-ben, és ezen idő alatt soha senki sem látogatta meg őket. A fogadós, amikor egyszer szóvá tette ezt Jancsi úr előtt, az öreg hajdú összehunyorította a szemét, és legyintett a kezével:
– Nekünk nincsenek Pesten ismerőseink! Nem lakik itt egyetlen olyan úr sem, aki hozzánk való volna. A mi ismerőseink és barátaink vidéki kastélyokban, kúriákban laknak, és négy lovon járnak, nem pedig lóvonaton.
Glücklich uram őszintén csodálkozott az öreg hajdú szavain, amire Jancsi némileg leereszkedett, és a szokásos módon megcélozva ama messze eső pontot, azt kérdezte a fogadóstól:
– Mondja, ki itt a legnagyobb úr? Az első ember?
A fogadós bólintott a fejével:
– Azt az embert gondolja Jancsi úr, akinek mindenki kalapot emel?
– Nem mindenki. Hanem csak az idevalósiak – javított az öreg huszár.
– Hát az természetesen a polgármester úr, habár a magam részéről én senkinek sem köszönök. Mert nem szokásom.
– Nagyon helyesen teszi – mondta Jancsi –, mert tudja meg, hogy nálunk otthon, a Bugyi cigány is különb ember, mint itt maguknál a polgármester. Rongyemberek laknak itt. Nem ismerik az igazságot.
Glücklich uram nem sértődött meg a hajdú beszédén, sőt vidám bizalmaskodással csapott vállára:
– Ahá! Hát maguk azért vannak Budán, hogy az igazságot keressék? Jól néznek ki – mondta csúfolódva. – Csak falusi emberek lehetnek ilyen oktalanok.
Jancsi huszár észrevette, hogy elszólta magát.
– Csak lassabban, fogadós úr – mondta nyugodtan. – Csak mirajtunk múlik, hogy itt vagyunk. A mi békés természetünkön. Ha akarnánk, hadat gyűjtenénk, mint a múlt századbeli Felicián, és erőszakkal vívnánk ki az igazságot. De mi békés emberek vagyunk.
Glücklich uram most már nem engedett álláspontjából, mikor észrevette az „ellenség” sebezhető oldalát. Gúnyosan nevetgélt, és mikor senki sem látta, akkor gyakran bosszantgatta a képzeletbeli Jancsit azzal, hogy fel-felkiáltott:
– Az igazságot keresik!389
És mindig nagyot nevetett utána.
Ha meg Jancsival találkozott a házban, akkor már jó előre hahotázni kezdett. De az öreg hajdú nem veszítette el nyugalmát, kitartóan célozta a messze eső pontot összehunyorított szemével, és tudomásul sem vette a fogadós hahotáját.
Egy napon aztán végre valahára látogatója akadt Felicián úrnak. Glücklich uram álmélkodva hallotta kapu melletti szobájában, hogy a sánta és semmire sem jó, fogadói bérszolgától valaki szigorú hangon Felicián úr után tudakozódik.
Talán a policáj? – gondolta nagy örömmel egy pillanatig, de mikor sietve kilépett szobájából, azt látta, hogy korai volt az öröme.
Az „Arany Medve” földbe süppedt bejáratánál egy furcsa öregember állott, ódivatú, végig begombolt kabátban, amelyből csupán hatalmas inggallérjai látszottak ki. Ez a gallér fölemelni, a magasba tartani látszott a sovány, madáréhoz hasonló fejet, amelyen bajusznak, szakállnak nyoma sem volt. Két nagy, kerek pápaszemben összpontosult az arc teljes kifejezése, amely pápaszem ujjnyi vastagságú volt. A fekete kesztyűs kezében íráscsomagot tartott, míg a másik kezében ócska, csontfejű pálca volt, amely a meghasadt fa hangjával zörgött, amint ismételten a kövezethez ütögette tulajdonosa.
– Kérdem: itt lakik-e Felicián Miklós úr? – ismételte hivatalos és szigorú hangon.
A sánta, félig hülye bérszolga sohasem hallotta ezt a nevet, ő csak a numerus után ismerte a vendéget, örvendezve fordult tehát gazdája felé:
– Valakit keresnek – mondta vigyorogva, mert a hatóságot sejtette a szigorú öregúrban.
Glücklich uram köszönés nélkül lépett közelebb. Az öregúrban már messziről felismerte Sámson budai ügyvédet, és bár ellensége volt az ügyvédi karnak, bizonyos jóakarattal kérdezte:
– Talán árverezni vagy foglalni tetszik nála?
– Csupán beszélni szeretnék vele – felelt a szigorú úr. – És remélem, ebben nem fog megakadályozni senki sem.
A fogadós most már minden jóakarat nélkül fordított hátat a vendégnek.
– Minden attól függ – mormogta –, hogy Felicián úr hogyan fogja föl a dolgot. Ha velem egy ügyvéd a házamban beszélni akarna, nyomban följelenteném magánlaksértésért. Én ismerem a törvényeket. Igen jól ismerem, tisztelt ügyvéd úr – sziszegte fenyegetőleg.390 Az ügyvéd kíséretében volt egy szikár, deresedő bajuszú, katonás magatartású férfiú, akin legfeltűnőbb a fényes, fekete kabát volt, valamint a nagy keménykalap, amelyre gondosan látszott ügyelni, midőn az alacsony kapun belépett. A kutyafejű pálcát úgy tartotta derekán, mint valami kardot, és némán emelte kalapja karimájához három ujját.
– Pedig úgy néz ki, mint egy végrehajtó – mondta hangos sajnálkozással az utóbbi vendég után Glücklich uram, miközben azok a lépcsőn fölfelé botorkáltak.
– Pepi – mondta a vigyorgó bérszolgához fordulva –, ha egyszer, még egyszer, valaha ilyenféle emberek jönnek ide, és a pálcával zörögnek, és engem keresnek: szó nélkül zárd be előttük a kaput. Csak szó nélkül…
Komoran és ünnepélyesen állott mindaddig, amíg a bérszolga, folytonosan bólogatva a fejével, kiment a ház elé, megszokott helyére, aztán lábujjra ágaskodva, lehetőleg nesztelenül és kitárt karokkal lopózkodott föl a lépcsőkön az emeletre, hogy valamit meghallhasson abból, ami odafönt történik. De csak egy nevet hallhatott meg világosan. Ezt a nevet: Kümmel Verona. A többit nagyon mély hangon mondták.
