NEGYEDIK FEJEZET • A vigyázat és hozzátartozói
NEGYEDIK FEJEZET • A vigyázat és hozzátartozói
Bükkfalvi Tamás nyugalmazott kapitánynak a neve a külső világban még mindig „Arany kalapács” volt, de ő belülről már régen új nevet adott magának. Ezt a nevet: Vigyázat. Amióta az az öreguracska ott a „Vadember”-ben meghalt, és gondjaira bízta árva unokáját, Bükkfalvi kapitány nem cselekedett egyebet, mint éjjel-nappal vigyázott.
Mindenre vigyázott.
A kapitány olyan ember volt, hogy semmit sem tudott félig csinálni. Ha ő valamihez fogott, azt mindig úgy csinálta, mintha az egész élete attól függött volna, amit cselekszik. A szolgálat hajdanában, majd a levelezés az Angeló cukrászdából a „Vörös szegfű”-vel és társaival, a pontosság a fölkelésben, és a naponkinti séták a fővárosban mind hozzájárultak ahhoz, hogy kemény gyerek legyen, és ne csak bajusza legyen egyenes, hanem jelleme is.391
Bükkfalvi úr tehát, midőn az eddigiektől teljesen különböző hivatalhoz jutott, mindenekelőtt elhatározta, hogy hivatalát becsülettel és hűséggel látja el. A temetés után megismerkedett Bobori kisasszonnyal, a Veronika nevelőjével, és alapos vizsgálat alá vette az idős hölgyet.
Még azt is megkérdezte tőle, hogy nincsenek-e valamely átkos szenvedélyei, amire Bobori kisasszony bűnbánattal vallotta be, hogy szenvedélyesen szeret regényeket olvasni. Az „Arany kalapács” összeráncolta a homlokát:
– Nem tartom ugyan egészséges és célravezető dolognak a regények olvasását, mert az ember abból semmi okosat nem tanulhat, de egyelőre nem tiltom meg a dolgot.
Bobori kisasszony alázatosan fogadta a kapitány engedelmét, de amint a kapitány elfordult, nyomban furcsa grimaszt vágott arcával, és a kezével olyan mozdulatot tett, mintha valami képzeletbeli bajuszt akarna kipödörni a saját orra alatt.
Bükkfalvi elgondolkozva járt föl és alá a „Vadember” nagy ebédlőjében, és azon törte a fejét, hogy tulajdonképpen is hogyan kellene a hivatalát pontosan és lelkiismeretesen ellátni. Összeráncolta a homlokát, és ismét szigorúan fordult Bobori kisasszonyhoz.
– Nagysád tudja, hogy mi az a szubordináció?
– Valami katonai kifejezést jelent – felelt a vénkisasszony, és alig tudott elrejteni egy második grimaszt, amely arra vonatkozott, hogy nagy sarkantyúk vannak a cipőjén.
– Tehát – folytatta a kapitány, és a hangja bizonytalanul akadozott, mert már több hosszú mondatot sikerült elmondania ma – szubordinációt fogunk tartani. Rendet, nagysád… Rendet!
Bükkfalvi úr ezek után éppenséggel nem megelégedve önmagával – mert véleménye szerint nem mutatta meg eléggé a fogait –, eltávozott a budai „Vadember”-ből, miután tiszteletteljesen köszönt az udvari ablakok előtt, ahol véleménye szerint Veronikának kellett tartózkodnia.
Mielőtt a kapun kilépett, a kapu alatt egy falmélyedésben, ahol egy régi szentkép függött, az öreg György inast vette észre. Ott gunnyasztott az öreg szolga, mint egy beteg madár. A fejét lelógatta, és a két szemét merően szegezte a csizmája orrára,
– György – szólította meg a kapitány.
Az öreg szolga meg se mozdult. Mintha az egész világ meghalt volna körülötte.
– György – ismételte meg az „Arany kalapács”. – Ne búsulj, szegény fiú.392
A részvevő hangra az ősz szolga fölemeli a fejét.
– Harmincöt esztendeig szolgáltam a gazdámat, harmincöt esztendeig – mormogta mintegy önmagához beszélve –, és most itt hagyott engem. Harmincöt esztendő után. Az embernek igazán meg kell bolondulni. Harmincöt esztendő…
A kapitány a vén szolga vállára helyezte a kezét:
– György, volt maga katona?
– Harmincöt esztendeig volt a gazdám, és most…
– Azt kérdeztem, hogy volt-e katona?
György először csodálkozva meresztette a szemét a kapitányra, aztán szemrehányólag fordította félre a fejét, mint akit durván megbántanak fájdalmában.
– Melyik ezredben szolgált? – ismételte a kapitány, és már fogytán volt a szavaknak.
– A Kolowrath-dragonyosoknál Milánóban – felelt György. – De csak tíz esztendeig. Nem harmincöt évig.
– Katona! – kezdte fennhangon Bükkfalvi. – Kolowrath-katona! A szemet nyitva tartani. Vigyázni! Vigyázni!
Sarkon fordult, és még annyit mondott:
– A kisasszonyra!…
És sebesen elment.
Az öreg szolga bámészan meresztette utána a szemét, aztán visszaült előbbeni helyére, a kőpadra, és tovább gondolkozott azon, aki innen harmincöt esztendei szolgálat után elment.
A kapitány pedig most már sokkal elégedettebben ment tovább a kanyargós, szűk utcácskán, mert azt kezdte érezni, hogy az óvintézkedéseket minden irányban kellőleg megtette. A kutyafejű bot hűségesen kopogott mellette mindaddig, amíg a Vízivárosba meg nem érkezett, ahol is belebújt egy olyan utcába, amely mindig-mindig lefelé ment, mintha valahol a Duna fenekével egy vonalba érne az utca vége. A házak, amelyek az utca elején se voltak valami nagyok, később mindig kisebbek és földbe bújtak lettek. A kapitánynak csaknem a térdéig, sőt a térdén alul értek már az utcai ablakok, amikor egy kapunál megállapodott, amelyből a bejárás valami bányába vezethetett talán, mert olyan mélynek látszott az udvar. A kapitány tölcsért formált a két tenyeréből, és lekiáltott a bányába:
– Hej, itt lakik Szentlőrinczi, az öreg honvéd?
A bányából tompán jött meg a válasz:393
– Itt lakik az öreg. Tessék beljebb kerülni.
A kapitány lement a lépcsőkön, és a mély udvaron furcsa társaságot talált. Leterített, rongyos szőnyegeken mindenféle bozontos ábrázatú kiskutyák és macskák játszadoztak. Egy nagydarab kövön egy fehér szakállú, kéksapkás és kávébarna kabátos öreg honvéd üldögélt aki vékony fűzfavesszőt tartott a kezében. Az öregember a sapka ernyője alól szokatlanul élénk, szinte fiatalos tekintetet vetett a belépőre, és élénken integetett a kezével.
– Kár minden szóért. Úgysem megyek vissza a menházba. Én a kutyáim nélkül nem tudok meglenni. Másrészt ki nem állhatom azt a sok vén koldust, aki közül sohase volt egyik se igazi honvéd. Nem szeretem a vén svindlereket. Ne is fáradjon az úr.
– Ne féljen, Szentlőrinczi hadnagy – felelt a kapitány, amint közelebb jött, és kalapjára folytonosan ügyelt, hogy oda ne üsse a házereszhez –, semmi erőszak nem fog önnel történni…
Az öreg honvéd gyanakodva húzódott össze a kődarabon, amelyen ült. A szakálla úgy állt, mint a tüske, a szeme pedig élénken villogott.
– De a szép szóért is kár. Elég volt a menházi életből. Háromszor csalogattak vissza, hogy legyen közöttük egy igazi honvéd, háromszor untam meg az életemet a sok vén boroshordó között, akik egész nap hazudoznak soha el nem követett hőstettekről. Én már csak itt maradok. Én leszek az utolsó igazi honvéd. Halálom után spirituszba tesznek, és a Nemzeti Múzeumban fognak őrizni.
A kapitány csöndesen végighallgatta az öreg honvédet, aki meglehetős hevességgel védelmezte az álláspontját, és a kiskutyák, mintha csak bajban lett volna a gazdájuk, hevesen ugatnak, és a kismacskák dorombolva dörgölőztek a csizmájához.
– Hírt hoztam önnek, hadnagy úr – kezdte ünnepélyesen Bükkfalvi. – Az öreg Kümmel Sámueltől.
Szentlőrinczi felütötte a fejét.
– Mit akar az öreg?
– Az öreg már nem akar semmit. Az öreg meghalt.
A honvéd egy másodpercig csodálkozva nézett maga elé, aztán vállat vont, és felsóhajtott:
– Minden ember meghal előbb-utóbb. Az ilyen magunkfajta öregek már a jó Isten kegyelmességéből és ajándékából kapnak minden napot, amelyre felvirradnak. Kümmel Sámuel azonkívül másfél esztendővel idősebb is volt, mint én. Öccsének nevezett mindig.394
Egy kopott zsámoly hevert a fa alatt, olyanforma, amilyenen az öreg koldusok imádkozni szoktak. A kapitány a lábával közelebb húzta a zsámolyt, és rá akart telepedni. De a vén honvéd tiltakozólag emelte föl a kezét:
– Oda nem szabad ülni – mondta. – Az a Zsuzska néni helye. Az öregasszony nagyon megharagszik, ha az ő székére ül valaki. Felfordítja a házat.
– Ki az a Zsuzsika néni?
A honvéd csóválta a fejét, mintha azon csodálkozott volna, hogy van olyan ember, aki Zsuzska nénit nem ismeri.
– Zsuzska néni manapság már csak egy öregasszony, mert nyugalomba vonult. Már nem folytatja a mesterségét. De a székét őrzi most is, mint a katona kardját, vagy az öreg kocsis az ostorát. Ezen a székecskén ült ötven esztendeig Zsuzska néni a templom előtt. És a szék hűséges volt. Mindig engedte magát megfejni. Tejecske, kávécska, és valami ruhácska akadt a szék révén. Még a budai takarékba is jutott. Ebben a házban Zsuzska néni a leggazdagabb lakó.
– Honvéd bácsi se lesz mától fogva a legszegényebb – szólt a kapitány, és hunyorított a szemével. – Jó hírt hoztam, pénzecskét hoztam… No, öreg, hát még mindig nem örül nekem?
A honvéd gyanakodva pislogott piros karikás szemével.
– Nekem már nem kell pénz – dünnyögte. – Mit csinálnék én a pénzzel?
A kapitány hevesen felelt:
– Márpedig akár kell magának pénz, akár nem kell, a pénz megvan. Kümmel Sámuel a végrendeletében évi száz pengőt rendelt fiatalkori ismerősének. Íme, itt van az első kétszáz forint.
Szentlőrinczi honvéd ellágyulva bólintott.
– Hát mégis eszébe jutottam! Nem a pénznek örülök, mert úgyse tudok vele mit kezdeni, hanem örülök annak, hogy mégse áll ez a világ csupa gonosz, önző, keményszívű emberből. Hogy még akad tisztességes ember is Budán. Az öreg Kümmel!… Ej, be régen is ösmerjük egymást!
– Mióta? – kérdezte a kapitány.
– Az esztendők számát bizony én már nem tudom. Fiatal legények voltunk mind a ketten, csak arra emlékezem. Én jurátus voltam Pesten, Sámuel pedig hivatalban volt Bécsben, a császár mellett. Nagyszerű, nagy reményű gyerek volt mindig. Az édesanyja azt mondogatta az395 atyafiaknak: „Meglássátok, hogy még kancellár lesz Sámuelből.” Mert az a hír járta otthon felőle, hogy a császár is nagyon szereti a fiatal, udvari koncipistát, és bizalmas dolgaival mindig őt bízta meg. Ha látogatóba jött haza Sámuel, felkeresett engem is a pesti jurátuskávéházakban. Hogy is volt az?… Igen, akkoriban már nagyon nyugtalankodott a fiatalság, és forradalmi szelek jártak. Sámuel fejcsóválva hallgatta a mi beszédeinket, és csendesen védelmezte a maga császárját, pedig úton-útfélen szidták ekkor Pesten. Haza is járt csillapítani, csendesíteni minden hónapban Bécsből, amíg egyszer a jurátusok összefogtak ellene, és kiüldözték maguk közül, azt mondván, hogy Sámuel a császár kéme. Sámuelt nagyon elszomorította a sérelem, a hazaárulás vádja, és csak tőlem búcsúzott el utoljára: „Meglássátok, hogy éppen olyan jó magyar ember vagyok, mint ti. Majd még hallani fogtok rólam.” Elment közülünk, és ezután nemsokára zúgva, mennydörögve kiütött a magyar forradalom. Aki épkézláb magyar volt, az elment a zászló után. Csak Kümmel Sámuelt nem láttuk sehol. Ő Bécsben volt, és amint hallottuk, emelkedett hivatalában. Most már senki sem vehette le róla többé a hazaárulás vádját. Hazaáruló lett… Édesanyja meghalt bánatában. Rokonai, atyafiai megtagadták, ismerősei elfelejtették. Furcsa idők voltak azok. Alig tudok hozzá fogható időt az életemből. Aludni nem tudtunk már az izgatottságtól… Így volt ez! – mormogta csendesen a honvéd és elhallgatott.
– Nagyon kevesen emlékeznek már erre az időre – dörmögte a kapitány, és azon vette magát észre, hogy elkomorodik a kedélye. Ejnye, hát az öreg Kümmel mégse lett volna talpig becsületes ember? Hazaáruló lett volna?
A honvéd a pipaszárat szopogatta, és mosolyogva nézett a kiskutyákra.
– De még itt nincs vége… Mert elmúlt ám minden. Elmúltak a harcok, a háborúk, a fölhevülések, és szomorú ország lett ez az ország. Sorba becsukták a magyarokat. A hazafiak a várbörtönökben álmodták tovább a szent szabadságharcot. Ott ültem én is egy csomó régi pajtásommal a kufsteini kazamatában. Maholnap már ezt se fogja elhinni a világ. Pedig úgy volt, ahogyan mondom. Börtönben ült a nemzet színe-virága, mert dicsőség volt a börtönben ülni. Talán még ott ülnénk ma is valamennyien, ha egy jóságos kéz nem nyúl utánunk. A hazaáruló Kümmel Sámuel keze. Akkor ő már nagy hivatalban volt, méltóságos úr volt, és búcsúzóban volt a hivatalától. Szokás szerint megkérdezték tőle, hogy micsoda kitüntetést akar nyugalomba vonulása alkalmából. Rendjelet396 vagy rangot? Kümmel Sámuel pedig átnyújtott egy listát felelet helyett. Azon a listán azoknak a magyar foglyoknak a neve, akiket ő hajdanában ismert, akik kitaszították maguk közül. És a rendjel vagy rang helyett szabadulást kért a foglyoknak. Így lettem én is szabad sok más társammal együtt, de szabadulásunk okát csak néhányan tudtuk meg. Azt is csak véletlenül. Mert Kümmel Sámuel sohasem dicsekedett vele. Ő megmaradt hazaárulónak. Elvonulva élt, az emberek társaságát elkerülte, nem akart senkinek terhére lenni. Otthagyta a császárvárost, ahol pedig senki sem bántotta magaviseletéért. Hazajött Magyarországba, mert magyar akart lenni. Hát szép az öregtől, hogy rám gondolt végrendeletében, habár én odáig, amíg régi bajtársaim éltek, csak titokban, lopva érintkeztem vele. Az én régi bajtársaim olyan könnyen rámondják valakire a hazaárulás vádját, hogy attól féltem, hogy Kümmel Sámuel miatt még énbelőlem is hazaárulót faragnának. De Sámuel sem szólított meg soha nyilvánosan. Elfordította a fejét, ha látott. Elbújt, elrejtőzött előlem. Csak otthon, hol senki sem látott, tárta föl előttem a szívét. Sohase mondta, de én tudom, hogy úgy volt: fájt neki az, hogy hazaárulónak mondták. A keresztet türelmesen hordta, és csak arra vigyázott, hogy másokat, például engem, ne hozzon rossz hírbe az ismeretségével. Pedig hol voltak már azok az emberek, akik Kümmel Sámuelt ismerték! A temetőben voltak valamennyien. De ő mindig vigyázott, mindig bujdosott, mert azt hitte, hogy a porban játszó gyermekek is tudják, hogy vele nem szabad beszélni, őt nem szabad megszólítani. Ő volt az, aki örökké bujdosott – nem a magyar hazafiak, akiknek bujdosása előbb-utóbb véget ért. Őt csak a halál váltotta meg.
A kapitány nagyot gondolkozott. Aztán röviden ennyit mondott:
– Becsületes ember volt. Különben nem bujdosott volna.
Az öreg honvéd szörtyögtette a pipáját:
– Valahogy így kellett lenni ennek a dolognak. Én magam is, ha előzetesen föltettem magamban, hogy nem leszek sem honvéd, sem szabadsághős hazafi, amikor Kümmel Sámuelt fölkerestem, nagyon szépen megértettem az öreget, és szerettem is. De ha honvéd voltam, akkor bizony csak haragudtam Sámuelre.
– Hát az unokájára is haragszik, Szentlőrinczi bácsi?
– Hallottam róla. Kislány korában láttam is néhányszor. Őreá nem haragszom.
– Ígérje meg tehát – mondta bensőségteljes hangon az „Arany kalapács” –, hogy sohasem fog haragudni Kümmel Veronikára a nagyapja397 miatt, és segíteni fog nekem a vigyázatban. Mi leszünk ketten a vigyázók a „Vadember” körül, mi, két öreg katonák.
Az öreg honvéd elgondolkozott:
– Vigyázni már vigyáztam sok mindenre az életben, de fiatal leányra még nem vigyáztam. Nem tudom a módját.
– Majd megtanuljuk – vigasztalta az „Arany kalapács”. – Én se vigyáztam még eddig, de remélem, hogy előbb-utóbb egészen jó vigyázó válik belőlem. Vigyázni, vigyázni, ez lesz életem jelszava. Szentlőrinczi bácsi is megtehetné ezt. Az öreg Kümmel a másvilágon bizonyosan örvendezne ennek.
Szentlőrinczi még mindig gondolkozott, végre habozva megkérdezte:
– Szabad-e azon a környéken pipázni, a „Vadember” környékén? Milyen véleménnyel vannak ott a dohányfüstről és ilyenekről?
– Pompás véleménnyel – kiáltott föl pazarul a kapitány. – Csakis a pipás, öreg honvédet szeretik.
– Akkor jól van. Vigyázni fogok.
Az „Arany kalapács” kezet szorított Szentlőrinczi bácsival és elbúcsúzott.
– Most pedig megyek az ügyvédhez, mert a pörökre is vigyázni kell.
Sokkal ruganyosabban lépkedett elfelé, mint ahogyan jött. Hisz lesz most már segítőtársa a vigyázatban.
