A szerelmi bűvészinas
A szerelmi bűvészinas
Egynémely olvasóm még bizonyára emlékezik rá – hisz ők mindenre kegyelmesek emlékezni, például a képeslapokbeli, óriási fára harminc esztendő múltán is emlékezett néhány ismerősöm –, nagyatyám, Roncsy, mialatt memoárjait írta X.-ben, a romantikus városkában, egy időben fölfüggesztette az írást, a hegyes lábú íróasztalka árván maradt, a kalamárisban kiszáradt a tinta – nagyatyám (de Ronch) Hermannal, a fehér nadrágos, kék frakkos és sárga nyakkendős bűvészinassal sétálgatott a hídon, a folyóparton, hársak alatt, ahol szerelemről szokás beszélni. Mert Herman nem tudott másról beszélni.
Az úgynevezett ábrándos ifjúság szerelmi adataiból (amikor az ifjú járni tanul a női szoknyák körül), az aranyblúzos postáskisasszony, a krémarcú cukrászleány és az isteni drámai szende világából Herman széles cilinderkalapjával, ŕ la Romantique-hajviseletével és búskomoly, ábrándos tekintetével olyanformán emelkedik ki, mint egy nagyon kellemetes séta emléke májusban az erdőn, midőn odafönt a nagy fák leveleit langyos permeteg locsolja, de idelent csupán az esőnek illatát érezni. Vagy egy nagyszerű utazásra emlékeztet néha Herman, midőn hintón hajtunk mesebeli, kora őszi tájon, messze kék erdők koszorú alakban, halmok aranyszínben, és a mezőkön méla csend, mint a legszebb regényekben. Ez volt Herman, aki foglalkozására nézve táncmester, bűvész, műkedvelő előadások rendezője és elmebeteg urak mulattatója volt. Ám legelsősorban költő. Megjelenése X.-ben, ahol csupán a kis folyó, amely zöld hidacskák és rekettyés szigetek között csavargott, volt odáig az egyetlen mozgó-mozgolódó teremtmény, hajdanán nagy fölfordulásnak volt az okozója. Herman ugyanis a legigazibb és legábrándosabb szerelmet hozta magával a városkába, mint valamely keletről jött zarándok a ragályt.
Hogy semmit el ne mulasszunk: Herman ez idő tájt polgári foglalkozásai közül az elmebeteg-mulattatást kultiválta. Egy gőgös, gazdag54 úriember, bizonyos Vilmaházy egyszerre melankóliába esett. Meredten ült a szobájában, és többnyire a folyócska azon partjait kereste föl, hol mély gödrök rejtőznek a mederben. Kényelmes szanatóriumok akkoriban még nem voltak az efféle gazdag úriemberek befogadására, a család tehát (amely igen kiterjedt és előkelő volt) sürgős levelezést kezdett az atyafiság bölcsességes hírében álló tagjaival. Egy dunántúli atyafi Hermant ajánlotta, aki akkoriban azon a vidéken egy búskomor fiatalember társalgója volt, és olyan szürke ruhában járt, mint a kolduló barát. (Ez a szín és ruha ugyanis jó hatású volt azon bizonyos beteg fiatalemberre.) Herman tájékozódott Vilmaházy úrról, és nyomban toalettet és gyógykezelési módot válogatott. Míg dunántúli betegét éppen a szerelem ellen kezelte aszkéta tanításokkal, mérsékletes életmóddal és tiszta szavakkal, Vilmaházy úrnál azt tapasztalta, hogy a szerelem az egyetlen orvosság, amely az öngyilkosság felé bandukoló búskomor férfiút az életnek visszaadja. Ugyanezért strupflis, fehér nadrágja, hullámos, fodorított hajzata és csipkés inge X.-ben már kezdettől fogva mint a szerelem jelvényei lettek ismeretesek.
Mielőtt továbbmennénk, még csak annyit kell följegyezni, hogy X.-ben Herman úr jöveteléig a szerelmet nem ismerték. Vagy legalábbis nem sokat törődtek vele. Beszélni sohasem hallottam senkit szerelemről, még nagyatyámat (Roncsy kapitányt) sem, aki pedig egykor Milánóban huszárkodott, és „asszonyhistória” miatt többször párbajozott. Ez a szó: „szerelem” – amely olvasmányaimból, ahol fölbukkant, az áradó vért szívembe kergette, amely szót a hársak alatt vagy a rekettyés szigetek között mélán csónakázva, halkan, suttogva számtalanszor elmondtam magamban – „szerelem”, amely szót ezer és ezer apró cédulára írva szétszórtam a folyóparti sétaúton, abban a reményben, hogy talán az aranyos tiszti sapkát viselő postáskisasszony vagy az isteni naiva véletlenül megtalálja, elgondolkozva megáll, a földre néz vagy a felhőkre, és halkan megismétli magában a gyönyörűséges szót, mint a Fátyolliget tavaszi alkonyaton a visszhangot – ezt a szót Herman úr, a költő hozta divatba X.-ben, ahol anyai nagyapám, Roncsy ny. huszárkapitány házánál jó darabig nevelkedtem.
Az első beteg, aki Herman úrnál (Vilmaházy úron kívül) jelentkezett, természetesen nagyatyám volt, aki nyugalomba vonulása óta csupán harcászati attakokról mesélhetett szerte X.-ben, mert másra ott senki sem volt kíváncsi. Herman úr megérkeztével kiderült, hogy de Roncsy nem ült mindig lóháton, hanem egyébbel is foglalkozott életében. A folyóparton,55 a nagy hársak alatt hosszan elsétálgatott nagyatyám Hermannal, és a hervatag levelek színével ékesített arcú Herman rejtelmes hangon biztatgatta a majlandi ördöngös hadfit:
– Higgye el, nagyságod, nem érdemes másért élni, mint a nőkért.
Mire harmadszor mondta ezt nagyatyámnak, az ördögi bátorságú katona elfelejtette vitézi érdemrendeit, és élettörténete elmeséléséhez fogott. Körülbelül egy hétig mondta el Roncsy úr élete történetét, mialatt kiderült, hogy soha egyetlen taliánt le nem vágott, háztetőkön sem járt paripájával (mint nyugalmaztatása óta állandóan), ellenben egész életét tánciskolában töltötte. A fölösleges időben varróiskolák, divatáru-kereskedések körül settenkedett, estve virágot vitt a színház női öltözőjébe, majd a cirkuszban a lovarnő mutatványait kísérte aggódó figyelemmel, de még ugyanazon az estén megdobogtatta a szívét a cirkusz egy másik hölgye, aki trapézon dolgozott a magasban.
Herman áhítatos figyelemmel, megértéssel, bátorítással hallgatta a kemény hadfi vallomásait.
– Ugye, milyen jó volt szerelmesnek lenni? – mondta sajátságos suttogó hangján. – Ugye, csak a nők érnek valamit az életben?
Nagyatyám arca rózsaszínű lett, új acélgombot vert a cipője sarkába, és egyszer családi körben, estve, csöndes vacsoránál eltörte a vizespoharat.
– Nem baj – mondta könnyűvérűen. – Hiszen elég poharat eltörtem életemben, midőn nőkért ittam, hogy más ne ihasson utánam abból a pohárból ugyanazon nőért.
Öreganyám szelíden megrázta a fejét, de másnap erélyesen megtiltotta Roncsy kapitánynak a táncmesterrel való további barátkozást.
Vilmaházy úr betegsége olyan természetű volt, hogy nappal többnyire aludt, Herman, az ápoló tehát ráért megismerkedni a városka lakosságával. Hervadt, búskomoly arca (amilyen a kifáradt éjszakázóké, markőröké, színészeké szokott lenni) a vérszegény fiatal lányok álmaiban csakhamar jelentkezett, regényes, divatját múlt frakkja az idősebb hölgyek szívében ébresztett visszaemlékezést első báljaikra, esküvőjükre, miegymásra, míg ŕ la Romantique-frizurája, göndörített pofaszakálla az ifjú férfiak előtt követendő példa volt. Rejtelmes, halk hangja, imádata, amellyel a nőkről beszélt, fanatikus hite a szerelem mindenhatóságában, nagyszerűségében, búskomoly mosolygása finoman sejtetett szerelmi kalandjai fölött nagyobb városban is, mint X., érdekes férfiúvá tették volna Hermant.56
Délutánonként, midőn a hársak alatt a kék és szivárványszínben áramló folyót merengve nézte, vagy a kis emelkedésen, ahol egy regényes kis fapadról a szemben levő bozontos sziget helyén bárkinek megmutatta élete legszebb eseményeinek helyét, ahová nagyatyám kedvéért a milánói tornyokat varázsolta, majd a kis tánciskolát a régi Bécsben – Herman ritkán volt most már egyedül. A postáskisasszony, anyjával, mintegy véletlenül a hársak alá sétált alkonyattal, és a távolból igen jól láttam, hogy Herman bizonyos búskomoly jellegű kihallgatás után az emelkedésre vezette a postamesternőt, és a rekettyés szigetre mutatott. Máskor a kalapcsináló Ungerleider kisasszonyok közelegtek karonfogva, és Hermannal az emelkedésre mentek. Fitkonidesz tanárnő szobaleányával, az isteni naiva ez alkalomra kibékülve a drámai hősnővel, a hervadt, de ábrándos zongoratanítónő (szegényke, egyedül és félénken), majd a gazdag özvegyasszonyok, Pócsfainé, akit messzi vidékről fölkeresnek a kártyavetők.
Estve, midőn a petróleumlámpások még nem mindenütt gyulladnak föl X.-ben, a férfiak a kaszinóban vagy a kuglinál vannak elfoglalva, az asszonyok elvégezték napi teendőiket, és a leányok már letették kézimunkájukat, a sánta ördög X. városka háztetői alatt azt látta volna, hogy az asszonyok, leányok összebújnak, suttogva beszélnek, és vajon miről? Hermanról, a rejtelmes bűvészről. Fitkonidesz tanárnő – egykor szenvedélyes táncosnő a diákmajálisokon, de a quadrille-ból még most sem marad ki – babonás esküvel erősítette, hogy a Fátyolliget felé, a rekettyés sziget tájékán teljes bizonyossággal megjelent előtte egy felvidéki utcácska, ahol egykor édesanyjával lakott, a bástyafal, amelyben verebek fészkeltek, és a bástyasétány, ahol néhányszor véletlenül végigsétált alkonyattal Kmetykó Imre unokatestvérével, aki az iglói praeparandia növendéke volt. „Pedig Imre régen megnősült” – mondta védekezőleg a tanárnő.
Az Ungerleider kisasszonyok, akiknek kalaposboltjuk azelőtt is délutáni találkozóhely volt, a legutolsó párizsi divatot estére szinte elfelejteni látszottak. Vevőiknek Fáni a szomolnoki erdőről beszélt (ahol egykor a nyarat töltötte), míg Mariska a pesti Népszínházban ült, a színpadon Uff király, mellette Tarján főhadnagy… „Ha kaucióm lett volna, tisztné lehetnék!” – volt a történet vége. És mindez a Fátyolliget felé bármikor látható alkonyattal az emelkedésről.
A nyári színkörben a naiva a drámai hősnőt vízzel leöntötte, mert57 valami régi szerelem ébredt föl a folyóparti látogatás után a naiva szívében, midőn is a drámai hősnő elcsábította azt a bizonyos férfiút.
A zongoratanítónő folyondáros házikóján, ahová a rövid ruhás leánykák a kottafüzetekkel olyanformán jártak ki és be, mint a galambok a dúcba, az ablak esténként megnyílott, és óraszámra hangzott a Balatoni emlény című régi valcer, amelyre már senki sem emlékezett X.-ben, de annál inkább emlékezett Izabella, a hervatag és ábrándos zongoratanítónő: tavasz volt, nyár volt, az isten tudja már, hogy mi volt, de göndör hajú hegedűművész koncertezett a városban, és délután, estefelé a városka egyetlen fiákerén a ház elé robogott, kiszállott és vizitelt, tisztelgett a művészkollégánál. A hegedűs még másnap is a városban maradt, és együtt zenéltek egész nap, midőn is a növendékek órája elmaradt.
A postán – pedig az mostanában már szinte kiment a divatból – minden gyanús levelet fölbontottak.
– Szerelem, szerelem – mondtam én magamban nagyatyám házánál, mintha déli szél fújt volna végig a városon. Herman rejtélyesen, halkan sétált a folyóparton, és már Szikszay ezredorvossal is megbarátkozott, pedig az öregúr csak káromkodni tudott idáig. Május volt, a folyó úgy suhant tova a zöld híd alatt, mint egy álmodás, a szigeten pirosra festették a polgári lövőház tornyocskáját – tavasz volt. Az emelkedésen, a kis padon mindig ült valaki, ki onnan a Fátyolligetet kémlelte, Herman műkedvelői előadás rendezéséhez fogott, és csupa szerelmes szerepeket osztott ki a városka hölgytagjai körében…
Ki tudja, ki tudhatná, hogy fejlődtek volna X.-ben a dolgok, ha egy napon Vilmaházy úr a folyóba nem ugrik. Kimentették ugyan, de Hermannak, a figyelmetlennek útilaput kötött a család a talpára, kék frakkjában, fehér nadrágjában többé nem találtuk a folyóparton. Itt maradtunk végtelen, kimondhatatlan szerelmünkkel, holott még azt sem tudtuk teljes bizonyossággal, miért lettünk szerelmesek. – A tavasz is elmúlott.
(1912)58
