A bánatok házának úrnője
A bánatok házának úrnője
A bánatok házára még abból az időből emlékezem, midőn a vándorcirkusz sátora alól olajlámpások füstje és csengő muzsika áramlott esténkint, és a magosban, a holdvilágos nyári éjszakában megjelent a trapézművésznő alakja, mintha a csillagokból lógatná alá karcsú lábait, míg kiskendővel megtörülte arcát. A bánatok háza a kis piactér sarkán ilyenkor fölnyitotta egyik szemét, a zöld zsalugáter halkan föltárult, és az ablakba könyökölt Izabella – az egyetlen Izabella messzi vidéken –, és szinte megbűvölve nézett a holdas nyári éjbe, míg a cirkuszi póznák és kötelek között aranyhímes lepke gyanánt hintázott a cirkuszművésznő. Hullámos, sötét haja fehér homlokáról szinte önmagától hátrasimult, csodálatos, zöldes fényű, a betegek és a szomorúak szeme kitágult, midőn a művésznő ott a magosban fejjel lefelé hintázott a feszülő köteleken, kis kezében a csipkekendőt, amelyet sohasem ejtett el lovag előtt a templom ajtajában vagy az álarcosbálban, szívéhez szorította, és keblén hullámzott az antik ékszer, amely oly varázslatos volt, mintha tegnap még halott királynék nyakán pihent volna a kripta mélyében, ahol a királynék az örökkévalóságig imára kulcsolt kézzel alusznak. A vándorcirkusz művésznője a mutatvány után csókot dobott jobb, majd bal kezével, röpke, szőkés hajából elszabadult egy fürtöcske, alul tapsolt a kisvárosi publikum, és a művésznő ügyesen leereszkedett a megfeszült kötélen, mintha összes báját, csinosságát, mosolyát erre az időre tartogatta volna, midőn a levegőből a földre érve, tánclépésben előrelejt, majd futva eltűnik a piros függönyök mögött, honnan már mulatságosan hangzott a bohóc kukorékolása és az istállómester ostorának pattogása. Szürke, széles hátú ló bólongat befelé, hátán a műlovarral, s a zenekar új indulóba kezd. Izabella a kis piac sarkán bezárta az ablakot. Többé nem játszanak a számára a sátoron felül. S másnap elküldte a papírforintost a cirkuszigazgatónak, mert nem óhajtott ingyenesen szórakozni a művészek játékán.378
Sok esztendő múlott el, és Izabella csupán akkor könyökölt az ablakba, virágcserepei mögé, midőn a nagydob puffogni kezdett a leereszkedő setétségben, és a karnagy érzelmes zenét vezényelt, majd hirtelen elhallgatott a trombita, a dob s a cintányér, midőn a veszélyes mutatvány elkezdődött, s a művésznő hangosan felkiáltott a magosban – holott a városkában a boldogult királynéról keresztelt Erzsébetek és a katolikus vallású Máriák máskor is fölnyitották az ablakot, midőn az akácfák alkonyattal lélegzeni kezdtek az utca során, és az ebédlőből kuglóf és uzsonnakávé szaga szálldozott ki az ablakon, a függőlámpát még sehol sem gyújtották föl, s az ablakokon át halk beszélgetés kezdődött szomszédokkal, ismerős járókelőkkel, fiatal gavallérok vizsgáztak arról, hogy napközben mit eszeltek ki a hölgyek mulattatására, és az öreg Ungerleider kisasszony, a városbeli zongoratanítónő zenélni kezdett a nyitott ablakok megett, mintha a múlt század valamennyi valcerét eljátszaná. Izabella, az egyetlen, az előkelő, a titokzatos a bánatok házában hátrafont kézzel sétált szobáról szobára, mintha a körülötte lejátszódó kisvárosi estve tőle messze, messze folyna. És oly előkelő volt, hogy csak lefekvés előtt kérdezte meg a cselédjeit, vajon hozott napközben levelet a posta.
A posta már nagyon régen nem hozott levelet, és a városkában, ahol különös, egyéni neve volt minden embernek, minden utcának s háznak, ahol esténkint a lámpaolaj megtakarításáért hosszan beszélgettek egymással a lakosok, s mindent meghánytak-vetettek, Izabella házát a bánatok házának nevezték, s a hervadó kisasszonyt, e szomorú, büszke, szerencsétlen delnőt Stuárt Máriának hívták. Mily szomorú volt, midőn a rosszmájú és rövid lábú Sáró bácsi – a „vereshasú” – estefelé hazakocogott a kuglizóból, s a nyitott ablakok alatt megtörölgette verejtékező homlokát.
– A Stuárt ismét szerelmes a komédiásba, folyton őt lesi – nyomkodta a szavakat, mintha véletlenül talált pénzt olvasgatna.
Izabella talán sohasem élvezte volna a trapézmutatványt a magasban lobogó lángoktól megvilágítva, ha tudja Sáró bácsi gyanúsítását. De ő semmit sem tudott… Csak zöld szemét, kígyózó haját, lenge termetét tudta, amely elhervad az évről évre való várakozásban. Olyan volt, mint egy gyöngéd, régi vers valamely emlékkönyvben, amelyet hosszadalmas pennarágás után írt a költői hajlandóságú ifjú. Olyan volt, mint egy megelevenedett rege a Kisfaludy könyvéből, mint egy álom, amelyet a postakocsin látott szundikálás közben az ifjú katonatiszt, midőn379 Bécsből Milánó felé utazott, és az útszéli állomáson, midőn a lovakat váltották, mindig azt várta, hogy most nyílik fel a kocsi ajtaja, s a hágcsón föllépked virágszár lábain a hölgy, akit életében vár. Igen, ő volt az, aki egykor szendén mosolygott az ó divatlapról, midőn a kalapot még szalaggal kötötték az állhoz, s régi regényeket írtak róla, a hűséges, várakozó, boldogtalan szerelmes leányról… Izabella egy férfit várt vissza, aki innen nagyon régen elment. A várakozás alatt búskomoly anyja, aki a betegágyból vezette a ház eseményeit, egy reggel nem adott rendeletet a cselédeknek, az ágy felől az elefántcsont feszületet kezébe vette éjszaka, midőn senki sem vigyázott reá. Nemsokára ezután halk, szomorkodó és tébolyult merengésű atyja egy délutánon engedelmet kért Izabellától, hogy végképp elbúcsúzzék. Csöndes léptekkel a kert felé ment, s nemsokára ezután holtan találták a felesége sírján. És Ervin még ekkor sem tért vissza. Különös, hogy nem tért vissza, pedig gyermekkora óta várta őt valaki.
Egy napon hír jött Ervinről. Öreg rokon bácsi írta a levelet, és a megholt édesapának volt adresszálva. A halottnak érkezett levelet Izabella csak hosszas habozás után bontotta föl, és az öreg rokon bácsi dülöngöző betűiből kiolvasta, hogy Ervin bajba jutott a messzi idegenben, vándorcirkuszhoz szegődött egy művésznő miatt, aki a trapézt és a kötelet elhagyni nem akarta még szerelméért sem.
– Vajon ez volt? – kérdezte magában Izabella, midőn holdfényes, nyári éjjeleken a sátoron kívül, a magosságban tornázott a hintán az aranyos ruhás művésznő.
Nem haragudott, nem szomorkodott, folytatta régi életmódját a bánatok házában, csupán a nagydob puffogása ébresztett lelkében különös izgalmat.
Hátha ő volt? – gondolta magában, midőn a cirkusz magasságában a művésznő fejjel lefelé hintázott. És Izabella halkan imádkozott életéért.
Sok esztendő múlott el, midőn Izabella éjszakánkint ezer és ezer tervet koholt, hogy az Ervin közelségébe juthatna. Leginkább azt szerette volna, ha Ervin szerelme, a művésznő megbetegedik a városban, ő házába veszi, gyengéden ápolja, s az esetleg születendő kisfiút felneveli – amilyeneket régi időkben gondoltak a nők. És főképp azért imádkozott, hogy a művésznő hűséges legyen Ervinhez, és Ervin sohase bánja meg, hogy nem tért vissza a bánatok házába.
Majd bohóccal álmodott, aki Ervinre tőrrel les a havas téli éjszakában.380 Máskor vérző tetemét látta a haldokló műlovarnak, amint frakkban, aranygombos fehér mellényben haldoklik a manézsban, s az arcvonások alatt Ervin régi arcvonásai.
Míg egy napon vörös bajuszú, bánatarcú – mint az útszéli csárda pókhálós ablaka alkonyattal, midőn messziről visszanéz a nap –, szakadt zsinórzatú cirkuszi kabátban, amilyenben a tanulékony kutyákat és okos pónikat tanítja délelőttönkint az idomár a tudományra – színlaposztogató szolga állított be a bánatok házába, és a cselédeknek tudtul adta, hogy a ház úrnőjét ismeri.
Izabella a horgolt terítős ebédlőasztal mellett állott, a falon Ervin arcképe, amelyet fotográfia után festett a házaló piktor.
– Ervin – mondta Izabella, midőn a cirkuszszolga haragos, szemrehányó arccal belépett –, tudtam, hogy ön jött, s bocsásson meg, hogy nem csodálkozom.
Ervin indulatosan vonogatta a vállát:
– Az élet kiszámíthatatlan. Maguk felülmaradtak, én elestem. Vajon szégyelljem magam?
Izabella mozdulatlanul, hideg tekintettel nézett a férfira, akire annyi esztendeig várt.
A szívében egy sírhantot látott, amelyre szalonkabátban, deres szakállal ráborul az apja.
A szekrényhez lépkedett, mintha valamely gyűjtés volna a helybeli jótékony nőegylet részére, s könnyű, tartózkodó kézzel, amint a finom nők a papirospénzt kezelik, egy bankjegyet vett elő a tárcájából, s gondolkozás nélkül, szinte jelentőséget sem tulajdonítva az egész esetnek: Ervinnek a pénzt átnyújtotta.
Aztán szótlanul megfordult, és a szomszéd szobába ment.
Miután Ervin dörmögve eltávozott, hosszadalmasan megmosta nagyon fehér kezét.
(1915)381
