Zsigmond utolsó szava
Zsigmond utolsó szava
„…Zsigmond bátyám, akiről annyit beszéltem önnek, tisztelt barátnőm, tegnapelőtt végre hazaérkezett a fővárosból. A régi dalia helyett egy búskomor, megtört, őszes hajzatú férfiú nyitott be a házba, ahonnan egykor fiatalon, ragyogva és szép tehetségeinek teljében, boldog szívvel eltávozott. Sok esztendő múlott el azóta; csak a hírek jöttek Zsigmond bátyám nagyszerű pályafutásáról, emelkedő csillagáról, tündöklő tehetségéről. Emlékszik, kedves barátnőm, Louise, az elmúlt télen is még meghatódott szívvel és elmerült lélekkel olvastuk a Zord idő című regényt, amely Zsigmond bátyám műveinek a legjobbika. A szél dudált a háztetőn, és a kályhában a fahasábok úgy ropogtak, mint a régi magyar udvarházakban, amelyről Zsigmondnak annyi mondanivalója volt. Hol ön olvasta fennhangon a regényt, tisztelt barátnőm, majd én vettem át a könyvet. Szép, hosszú tél volt. Háromszor is elolvastuk a regényt. Asszonyom, ha ismét erre jár, bátran térjen be hozzánk. Zsigmond betegsége csöndes lefolyású. A sarokszobában lakik, és oly halk, oly bús, hogy naphosszat nem hallani szavát. Fogadja minden tiszteletemet, és jó egészséget kívánva vagyok hű rokona: Boronkai János m. p.”
Az egykori huszárkapitány lehúzta az ujjáról a pecsétgyűrűt, és a gyertya lángjánál megolvasztotta a viaszt. Néhány perc múlva már lovas legény nyargalt a levéllel, amely kívül Madame Louise de Törökfáynak volt címezve.
– Emlékszem rá – mondta elgondolkozó hangon Zsigmond, aki a levélírást végignézte a homályos ebédlőben. – Emlékszem Lujzikára, midőn kisleány volt, és a kastély kerítésén üldögélt, és én fiatal koromban arra jártam vadászni. Néha eszembe jutott, mikor a regényeimet írtam, és ifjú hölgyalakot rajzoltam, aki életvidor kedéllyel, hangulatos szívvel és tehetséges tulajdonságokkal növekedik elhagyott falusi udvarházban. Itt és ott leírtam belőle egy vonást, de sajnos, már nem emlékszem382 a helyekre. Ha tudtam volna, hogy egykor hazakerülök, és újra találkozom vele, bizonyára begyűrtem volna a lapot…
Zsigmond töprengve, homlokát simogatva ment végig nehányszor a nagy ebédlőn, ahol a bútorok Apafi fejedelem idejéből valók, és a pohárszéken az erdélyi fejedelemné címere, tölgyfából faragottan, amelyet kelengyébe ajándékozott egy régi menyasszonynak. A nyugalmazott huszárkapitány, akit a szigorú katonai harcos élet, majd az egyszerű falusi életmód, a vadászatok és gondolat, töprengés, tűnődés nélkül múló évek úgy megszárítottak, „mint a téli egészséges hideg a nedves mezőt, farkasinú, szikár és keskeny fejű férfiú volt, aki rövidre nyírt üstökében hírből sem ismerte az ezüstszálat, bár ideje ehhez már elkövetkezett. Az erdélyi urak mind jó rokonok, testvérek, és a kapitány egyszerűen elhatározta, hogy beteg bátyját élete végéig ápolni fogja. Természetes részvéttel, mint egy szenvedő gyermeket vagy nőt szokott nézni az ember, kísérte figyelemmel bátyjának minden lépését. Sőt érdeklődött kívánságai, szórakozásai iránt. Zsigmond azonban semmit sem akart, csak egy időjelző házikót a szobája ablakába, hol a hegedűhúrral sarkon kötött barát járását-kelését megfigyelje.
– Volt egy angol regény – mormogta kezét tördelve –, amely egész életemben legkedvesebb olvasmányom volt, amelynek címét valahol elveszítettem. Ebben a regényben egy szereplőnek mindvégig ennyi a neve: „A beteg úriember az emeletről…” Mennyit nevettem az emeleti beteg úriemberen, amikor mormogott, dörmögött, a falon kopogott, és elégedetlenkedett az időjárás miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy egykor beteg úriember leszek magam is…
A táj odakünn ködbe borult, és egy alkonyati veres komondor lógatta nyelvét a messzi hegyek felett. A cselédségi házak fedele emelkedett meg lejjebb ereszkedett a ködben, nagy, kopasz fák lengették karjukat a ház előtt, mintha régi ismerősök mendegélnének el az úton, pesti szerkesztők, írók és követek, akik köszöngetnének Zsigmondnak. Sajnos, már egyiknek sem emlékezett az arcára.
– Valahol egyszer, mikor budai nyaralómba mentem a Lánchídon át, egy deszka hiányzott a hídon, és a lyukon minden nevet, címet, dátumot beleejtettem a Dunába. Még láttam is a régi történelmi könyvek ódon betűiből szedett számjegyeit, amint az elmerüléssel küzdenek a hullámok között. Az 5-ösök nyomták a cinege l-eseket, végül a pohos 8-asok úsztak még egy darabig felszínen a Dunán, majd ők is elmerültek – mormogta Zsigmond, és feketés, őszes szakállát felfelé simogatta.383 Zömök, széles vállán lehajtotta nagy fejét, és a szattyánpapucsait órákig nézte, hogy azok maguktól mennek, mendegélnek a pádimentumon.
De egy estve, mikor ismét leszállott a köd a falusi úriházra, és az egykori pesti Úri utcából eljöttek az ismerősök, hogy a regényírónak köszöngessenek, széles cilinderkalapos, fehér nadrágos, aranygombos dendik és bő, lobogó szoknyás, ragyogó szemű, hattyúnyakú honleányok, akik magyaros mentécskéjüket úgy viselték vállra dobva, mint a huszárok; jöttek a hírlapírók a régi szerkesztőségben az ódon Ferenciek terén, ahol egy reneszánsz korabeli barátklastromban szerkesztett újságot Zsigmond; tündöklő nőalak, mintha a ködfolyamból emelkednék ki gyászos ruhájában, és Hungáriától kölcsönzött bánatos szemével hosszan Zsigmondra nézegetne: – a kerítés sarkán megállott Deák Ferenc is, és szürke ruhájában, puha kalapjában, botjára támaszkodva hosszasan állongott, és bozontos szemöldöke alól az udvarba vetette tekintetét… Zsigmond nyugtalankodva kiáltott fel:
– Az öregúr! – Ki akart sietni a házból, de öccse gyöngéden átölelte.
– Lujzika van itt. Hát már meg sem ismered? – kérdezte szemrehányólag.
Zsigmond körülnézett. A nagy ebédlőben hosszú nyelvvel égtek a gyertyák, a diófa asztalnál halkan, figyelmesen üldögélt egy barna szemű, nyájas, csöndes hölgyalak, amint az erdélyi báró, a másik, Jósika nevű, azokat a nőket elképzelte, akiknek regényeit írta, hogy abban csöndesen fordítsák a lapokat.
Az időjárás zordonsága miatt sarkig érő nyestprémes bunda fedte a termetét, és a lábán bő halinacsizmák. Kis sapkája – a folyóban lakó vidra szőréből – törökös selyemkendővel volt barna hajára kötve, míg kis kezét megszabadítva a rókafejből haloványan kéklő, alkonyi tűzben pirosló és a régi templomok örökmécsesének vöröslő színeiben játszadozó antik gyűrűk lettek láthatókká. Zsigmond a kéz után nyúlt, mintha egy elhullajtott, drága virágot akarna felemelni.
– Ah, Louise – mondta hirtelen ébredéssel –, ezt a piros köves gyűrűt, amelyet Zrínyi Ilonától származottnak mondanak, többször láttam fiatal koromban a kezén.
– Úgy van! – felelt Lujza, és szelíd megadással engedte, hogy Zsigmond lesegítse bundáját, bő halinacsizmáit és kucsmáját. A felsőruhák alól fekete selyembe öltözött, gyászkövekből való nyakláncos, karcsú384 hölgyalak bontakozott ki. A lábán fehér harisnya, és rajta szalagcsokrokkal megerősített, kis félcipő.
A kapitány valamit mormogott e szokatlan díszről, aztán elsietett, hogy az étkezés felől rendelkezzen.
– Csodálom, hogy mindjárt megismert, holott sok esztendő múlott el, hogy egymást láttuk, és bizonyára nagyon megváltoztam – mondta szelíd asszonyos kacérsággal Lujza.
Zsigmond merően az asszony arcába nézett, és kezét bizonytalanul fölemelte. A mutatóujját az asszony halántékához érintette.
– Pókhálók! – mormogta. – Vajon hol szerezte e pókhálókat?
Lujza könnyedén sóhajtott:
– Negyvenéves vagyok. És ezenkívül?
– Sokkal szebb, mint lány korában, midőn a zöld erdőkön át és egy kis patak folyása mentén, melynek partján emberemlékezet óta némán állongott egy régi vízimalom, gyakran jártam azon ház felé, hol észrevétlenül, szinte titokban nevelkedett, mint egy vadrózsa. Az öregúr – a nevét elfelejtettem, csak naplementeszínű arcára és karneolgombos köpenyegére emlékszem – Zsiga öcsémnek szólongatott. Holnap elmegyek, meglátogatom az öregurat. Habár már régen nem járok látogatóba sehová.
Az asszony elsimította homlokából a hajfürtöt:
– Az öregúr azon a télen elaludt, midőn kegyed, Zsigmond, végleg a fővárosba költözött. Estve, mielőtt lefeküdtünk volna, az öregúr a kályhánál üldögélt, a tűzbe bámult, és a kezét dörzsölgette. – „A manóba! Szerettem volna Zsiga öcsémmel beszélni”, ismételte. S ilyenkor mindig rám nézett, kérdve, bizonytalanul. De hát én nem felelhettem semmit. Kegyed nem is búcsúzott, a láz, a dicsőség, a jövő ragadta Pest felé, és mi nagyon csendesen éltünk azután. És többé sohasem öntöttünk ólmot karácsonyestve.
Zsigmond mindkét kezét a homlokára szorította. Percekig ült hallgatva, szinte megriadva:
– Én azt hittem, hogy ezt mind egy könyvben olvastam – mondta végtére vontatott hangon, mintha nem volna bizonyos abban, hogy érthető dolgot mond. – Tömérdek könyvem volt, és olyan idők jártak, hogy a legjobb volt otthon ülni, mint az öregúr és öreg hölgy, kiknek nevét a Lánchídon elfelejtettem. Az öregúr elásta magát egy láda francia regénybe, az öreg hölgy egy másik ládába, angol regények közé. Ültek a ládában, és néha átnevettek egymásra, egymáshoz, midőn385 valamely vígat mondott az olvasmány. Majd együtt sírdogáltak az alkalmas helyeken.
– Mi is olvastunk. Az ön regényeit.
Zsigmond végtelen erőfeszítéssel szedte össze emlékezetét. Még a keze is ökölbe szorult, amikor egy láthatatlan ásóval hányni kezdte a földet egy betemetett sírról:
– Aigner könyvárus egyszer mondta, hogy jó volna regényeket írni, de már többre nem emlékszem. Már kora délután lefeküdtem mindig az ágyba, és pihentem, aludtam, mert mindig nagyon fáradt voltam. Az ablakokat jól lefüggönyöztem, és csend volt körülöttem, mint a kriptában. Jólesett fáradt, zúgó fejem a párnákra fektetni, jólesett a lámpást lecsavarni, éj van, gondoltam magamban, csöndes éjjel van, holott valami azt súgta, hogy odakünn még ébren vannak az emberek, de én már kiszöktem a zúgó, kínos, fájdalmas, zajos életből. Elmenekültem Marich úr elől, aki mindig kéziratért zaklatott, ha ébren voltam. Eltűntem a Váci utcai ismerősök elől; a nők meghívását vajon ki fogadja el most estélyre és vacsorára? Vajon ki megy egykor boldogító sétákra a delnővel a városerdő vén fái alatt? Ki fogja meg a kezet, amelyet legjobban szerettem fogni, és a kis száj kinek mondja a gyönyörűséges szavakat? Az élet szökevénye lettem, még az „öregúr” sem látott hónapokig… Pedig őt nagyon szerettem.
– Szegény – mondta Lujza, és megsimogatta a fájdalmas homlokot, amelyen mély redőket vont a betegség.
A kapitány már előbb visszatért a szobába, és mozdulatlanul, halkan állongott a kályha előtt.
– Sohasem beszélt még ennyit – súgta az asszony felé. – Ön csodát mível, kedves barátném.
– Így szöktem el Pestről… És napról napra inkább elszöktem. Mintha valamely titkos hang mondta volna bennem, hogy már óvakodni kell az emberektől, már lefelé hajlik éltem napja… Éjfélt ütött az óra, midőn felkeltem ágyamból, és félrevontam a függönyt ablakomon. A városon mély csend, mintha mind meghaltak volna az emberek, akik kellemetlen zajgásukkal máskor felverik az utcák és terek csöndjét. A hold magosan állott a tetők felett, a Ferenciek terén falhoz lapulva mendegélt az alabárdos. Csak néha gurult egy hintó a meseszerű hószőnyegen át, és a hintóból báli nők lenge ruhája fénylett, amely azonban engem már nem érdekelt. Éjfél volt, és íróasztalomhoz ültem. Ilyenkor jöttek ők, regényeim és szenvedéseim, amelyeket azonban már elfelejtettem.386 Gyakran meglepett a dél, hogy az apró betűk még mindig kifogyhatatlanul jönnek tollamból, és nyugtalankodva vártam a kedveszegett pont letevésére… A nyomdász, Marich úr nem volt itt azóta?
Az asszony könnybe borult szemmel, önkéntelen fájdalommal felkiáltott:
– Hát érdemes volt? Ezért nem búcsúzott sem tőlem, sem az öregúrtól?
Zsigmond azonban már üres tekintettel nézett rá, mintha valamely látatlan szél elfújta volna a gyertyát, amely eddig szeme mélységében – mint őszi mezőn a messzi pásztortűz – pislogni látszott. Lehorgasztotta fejét, papucsait nézte, szótlanul járt fel és alá. Borzadva állott egy darabig a sötét ablaknál:
– Hát nem gyújtják meg ma este a lámpásokat Pesten? – kérdezte a szobában levőktől.
Az estebéd rövid volt, és hallgatagon folyt le. Az asszony sürgette, hogy a kapitány gondoskodjon kocsijáról és a fáklyás cselédekről, akik a szomszéd faluba kísérik.
Egy darabig megint egyedül maradtak. Zsigmond a két kezében tartotta a fejét, mintha valamely rendkívüli fájdalom kínozná odabent.
Az asszony heves fájdalommal megragadta a beteg férfi kezét:
– Zsigmond, értse meg, mielőtt elválnánk, hogy sokáig vártam magát, és sohasem tudtam elfelejteni.
A csöndes, mélázó arcon egy csalódott élet bús keserve suhant át, mint szunnyadó tó tükrén a sötét eső fellegképe.
– Soha! – ismételte az asszony, és a kezével gyötrelmesen simogatta végig a férfi arcát, mintha az évek furcsa álarcát akarná onnan letörölni, a gondot, a bút, a betegséget. Mintha azt remélte volna, hogy kezének nyomán előtűnik a múltból, a messziségből az ifjú zöld vadász férfias arca, aki hallgatagon jött át egykor az erdőn.
És Zsigmond arca valóban átszellemült. A redők, a ráncok, a fájdalom mély vízmosásai, a betegség bágyadt, szófukar és havas mezőségei eltűntek az arcáról. Egy rajongó ifjú ült ismét Lujza előtt, és egy másodpercig hátraszegült a büszke homlok, tüzet vetett az alvó szembogár.
A két kezével megkapta Lujza kezét, és mondhatatlan gyönyörrel, amint az ifjak imádottjuk kezét, ajkához szorította. Előbb az egyik kis kezet, majd a másikat. Halkan sóhajtotta:387
– Heléna!…
Az asszony meglepetten vonta vissza a kezét. Nemes, gyöngéd arcán büszkeség szikrázott végig, mint a távoli villámlás a hegyek felett.
A huszárkapitány jelentette, hogy a hintó készen áll az indulásra.
– Szegény, már az én nevemet is elfelejtette – szólt panaszosan Lujza.
A kapitány karjába öltve karját, búcsúpillantás nélkül az udvarra lépett. Miután a hintóban elhelyezkedett, és a kerekek elindultak drága terhükkel, Louise-nak volt ideje gondolkozni. Ki volt Heléna? Egy régen halott asszony, az első Wesselényi Miklós felesége, akiről Zsigmond oly meghatóan írt. S akkor Louise megbocsátott halk könnyhullajtás között.
Zsigmond hátrafont kézzel, mozdulatlan arccal állongott az udvarház ablakánál, és az estében eltűnő fénylő fáklyákat nézte. Mintha egy fejedelemasszony koporsóját kísérnék a csatlósok valamely régi regényében. Zsigmond ezután már nem beszélt többé.
(1915)388
