Jégkirályné-keringő
Jégkirályné-keringő
A füredi sétányok eltűntek a hóesésben, a híres „Esterházy” fogadó és környéke fehér bunda alatt roskadozott, és az erdei ösvényen ez idő tájt nyulak és rókák rakosgatták lábnyomaikat a hóra, ahol nemrégen ábrándozó gavallérok sétapálcája rajzolta az ákombákomokat. A tél oly bőséggel ért ide ez esztendőben, mintha valamely régi kalendárium fametszete elevenednék meg. A környéken legföljebb lakodalom vagy névnap kedvéért csörrentek meg a szánok csengettyűi – mintha kövér angyalok szállnának a lila színű alkonyatban, kezükben tál jó szagú töltött káposztával megrakottan, lábukon kis sarkantyús csizma megzörren. Füreden, ahol egykor – nyáron és tündöklő ősszel – minden bokor és fa a szerelem színjátékában statisztált, az erdei kispadok szinte boldogan csúsztak a krinolinszoknyák drága terhe alá, és a hajnali harmat áldólag megöntözte a füvet, homokot, az ablakok alatt a fövényt, hogy eltűnjön a holdvilágos éjnek minden nyoma – Füreden egy kémény füstölt, és a kéményfüstnek majorannás kolbászszaga volt.
Istenem, így változik az időjárás és a női lábak, amelyek tündéri cipőcskékbe bújtatva, szalagcsokorral a bokán, most téli botosban topogtak valamerre, mint a népmese.
Ám egy napfényes téli délután, mikor a hó úgy ragyogott kint a gyermekszoba ablaka alatt (odabent még illatozik a karácsonyi fenyő, de a nagy fejű falovacskának már csak három lába van), hetykén csörgő szán állott meg a disznótorszagú kémény környékén.
A kocsis megzörgette az „Esterházy” beszögezett zsalugáterét. A suba nehéz ujja mint egy buzogány puffogott a deszkán, amíg élet keletkezett a bezárt ajtó mögött. Anton, az „Esterházy” öreg bérszolgája, aki nyáron szárnyas kabátban és fényesre vikszelt cipőben jár, vasárnap a hosszú, fehér mellény zsebébe még ezüstórát is tesz, rongyos szűrbe burkolózva, mint egy galambősz kísértet jelent meg a küszöbön.374
– Anton! – szólott egy nagyon finom női hang a szánból, mintha kis üvegharang kondulna meg az eresz alatt.
A vén szolga kiegyenesedett a hangra, a szánhoz rohant, és gyerekes, méltóság nélküli, a nyári ünnepélyes mozdulatokat teljesen feledve topogott a hóban.
– Nagyságos asszony – rebegte, és ügyetlenkedve segített a hölgynek a szánból való kiszállásnál. Császár Fruzsina olyan előkelő volt, mint egy orosz hercegnő hajlongó muzsikjai között. Kissé nyúlánkabb lett nyár óta, a fejét méltóságteljesen emelte, de az arcocska, amely nyáron enyhén barna volt, mint a magyar népdal leányáé, haloványnak és szomorúnak látszott. A tündöklő szempár félig lezáródott, a szív alakú arcocska bánatosan félrehajlott:
– Hogy van, Anton bácsi?
Anton, mint egy vén házőrző komondor söpörte a havat a másvilágból érkező álom körül:
– Itt van… Már karácsony óta itt van Matskási úr. Egész nap varjakat lövöldöz az erdőszélen.
E percben valóban fegyverdörrenés hallatszott a közelből. Néhány pillanat múlva egy rövid bundás, magas termetű férfiú alakja bukkant ki az erdőcske alatt. A szán láttára meggyorsította lépteit, aztán az izgalomtól sápadtan lépett Fruzsinkához.
– Tél tündére! – mormogta, mintha régen készült volna e szavakra. – Fogadja hódolatát leghívebb szolgájának.
Fruzsinka halkan nevetett.
– Hagyjuk, Matskási úr… A színpadon beszélnek így az aktorok. Kedvem támadt korcsolyázni a befagyott Balatonon. Íme, itt vagyok.
– Asszonyom! – mormogta a komor gavallér, mert rendes körülmények között többet nemigen szokott mondani.
Az ereszekről lecsüngő hosszú jégcsapok úgy ragyogtak, mint nagyanyáink ékszerei, midőn ritka alkalommal fehér hajukra tűzik a boglárt. A táj oly csöndes és fehér volt, mint a tündérmesében. És fenyők ágai mint fehér fésűk rajzolódtak a levegőbe.
Anton szobájában ropogott az akác, és a falak régi újságokkal és színes divatképekkel voltak beragasztva.
– Istenem, hogy újra Füreden vagyok.
– Ahol a madár sem jár – vélekedett Anton, míg ügyetlen kezével Fruzsinka lábára erősíté a fából való korcsolyát. A szíjakat ketten is csomózták a drága lábakon, aztán megindultak a bokáig érő hóban a tó felé.375
Elhagyott folyókon és tavakon korcsolyázni majdnem annyi gyönyörűség, mint a tavasz lugasában szívig ható költeményes könyvet lapozni. A talp vasa különös, zsongó hanggal vágja a friss jeget, és egyszerre könnyebbnek érezzük szívünket, bánatos életünket. Gyermekkorunkban olvasott regények jutnak eszünkbe, egy futó rajz A kőszívű ember fiai-ból, furcsán kanyargó felvidéki folyók, amelyek a hóban meglapult kis tót falvak alatt tovahúzódnak, a póklábú híd környékén egy rongyos, piros asszonykendő jelzi a vízmerítő léket, mintha egy szent nő járt volna erre éjszaka, aki vizet ád a szegény tótoknak, a hegyoldalakban láthatatlan okból szitál a hó a fenyőkről, mintha az erdei anyóka valahol a mélyben halk tempóban pörgetné guzsalyát, és a hó beszitálná fehér fejét, valahol egy magányos kuvasz megy át a jégen, mint árnyék, és repülve közelgünk kék tornyok felé. Szekér zörög az országúton, mintha magát a telet vinné zúzmarás, törpe lovacskáin a fuvaros, és egy országúti csárda környékén lassú mozdulattal igazítja a lószerszámot egy kocsis, a pókhálós ablak mögött három húron próbálkozik egy rongyos muzsikus cigány. Télen sajátos szaguk van az útszéli csárdáknak – mintha még mindig vándorolna a világ, annyi üres üveg van a polcon, és a hó és szél illata összekeveredik a bor gőzével, amint vándor nyit be az ajtón.
Matskási, nyírségi gavallér eleinte ügyetlenkedve siklott Fruzsinka után – a színésznő úgy szállt a Balaton jegén, mint egy sirály. Téli lepke volt, amint libegve kanyargott jobbra és balra, szinte a levegőbe emelkedve hasítván nyolcasokat, mintha sok kíváncsi néző topogna a parton, villamos lámpák ragyognának a pálya fölött, a császárvadászok bandája a Jégkirályné-keringőt fújja Strausstól, és künn, a csarnok előtt medvebőr süveges urasági kocsisok ütögetik össze karjukat. Ah, a nagyvilág! Ez jelent meg Matskási úr képzeletében, aki Fruzsinka egyetlen sorára otthagyta kényelmes nyírségi otthonát, és a téli Balatonra költözött. És most már repült ő is, mint egy követségi titkár Pétervárott a Néván, muszka grófnők vagy francia táncosnők után. A jég hangjában kékróka bundák zizegtek gyönyörű asszonyok testén, a valcermuzsika hallatlan gyönyörűséggel szálldos a tó fölött, és estére bál lesz az udvarnál…
A parton mesebeli nagy tüzet rakott Anton – a lángok mint vonagló szívek piroslottak a havas háttéren, és a nyári előkelő bérszolga úgy guggolt a tűzrakás mellett, mint a makk disznó.
– Köszönöm, Matskási úr. Sohasem felejtem el önnek. Estére Veszprémben376 kell lennem – mondotta Fruzsinka, a tündöklő, és mindkét kezét a nyírségi gavallérnak nyújtotta. Az zúzmarás bajuszához érintette a kezet, amelynél drágább nem volt a hármas hegy országában.
– Isten önnel, Matskási úr – intett a szánból Fruzsina, mint egy megelevenedett regényhősnő, a drága prémek és bundák közül, aki egy téli délután olvasmányában jött, és alkonyattal tovaszállt a kéményen át, mint a selyempapirosból való táncosnő. Füst támadt a parton, mert a máglya lángját lenyomta Anton egy ölnyi száraz falevéllel.
Mire Matskási kitörölte a füstöt szeméből, a szánkó már továbbcsörgött, mint karácsony éjszaka az angyalok által szállított álomkocsi.
A nyírségi gavallér nem sokáig gondolkodott. Hátasló állott az istállóban, nyerget dobott rá, kengyelbe zökkent, és térdét a ló oldalába nyomva, ügetni kezdett az alkonyati lila foszlányokba boruló országúton a szán után, amíg az végleg eltűnt a borulatban.
A magányos lovas akkor megállott, lehajtotta a fejét, és a fáradt paripa megzökkenő léptekkel vitte visszafelé.
(1915)377
