Kisvárosi álmok hőse
Kisvárosi álmok hőse
A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje megjelent, mint egy álomkép, és a méla szemek órák hosszáig bámulták a felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.
Ah, sötét arca volt a fiatalembernek, és halálfej volt vastag selyem nyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát, és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták, és az öreg asszonyságok szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosak – két szép öregember, akik a legtisztább házban laktak, és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krémfüggönyök, és kanári sárgaréz kalitkája, déli növények széles levele, és az esőcsatorna rézből ragyogott – rokonuknak vallották Trudait, és a kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak, és tömérdek gyereket nevelnek.
Trudai mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott, és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öregúr is vigyázott az ódon almáriumra.
Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel megismerkedett volna. Csupán a cukrászkisasszonynak dobott néha egy-egy szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerűen elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig megvetik, és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Így például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott, kék kabátja, fehér szegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú307 Bertalannénak szól, aki démon volt, és az újonnan érkezett gyalogsági tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.
Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban, és a tűzoltófőparancsnok saját kezűleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e szép gondolat – hogy a vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.
Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott, s a cukrásztól még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő mindennap megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem, szőke volt, párizsi szőke – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes újságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit, és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, mintának maradt ruhaszövetdarabkák, elszáradt viráglevelek és eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol az elmúlt években, az ablak alatt már döng a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mit sem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harmincesztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan végignézi, aggastyántekintet. Jácinthnak hívják keresztnevén, hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról.
A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult, és régi könyveket kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jacinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők – ó, szegények, boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak, és azt a naiva viselte kalapjánál.308 A démoni Bertalanné olyan tollbokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt kesztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaput nyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a diákoknak, és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelőállomásáról, és egy párti muszka biliárdot játszott a társulat komikusával. A cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákot, és estére az „Arany oroszlán”-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a komikus és Jácinth.
Tömérdeket ittak – mondá másnap a hírharang. A komikust alig lehetett visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta meg a vízmerítő léket, és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet, és részegség ürügye alatt nemcsak a komikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az utat hazáig.
– A zsák megtalálta foltját – mondták a kisváros házikóiban, estenden, amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek – bármelyiknek, a görög templom mögött vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú, fáradt szemét illedelmesen szegezi a földre, és csendesen sejteti, hogy már úgysem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban, és a cigarettájának füstje oly jó szagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják, és a piros kínai betűk közül tevék karavánja frissen tűnik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, Csajkovszkijtól játszott a hosszú hajú művész, és a hölgy nyakán igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltűnő kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze mint messzi hercegi paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki kisváros elhagyatott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.
– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról – jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.
Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában, és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban játszottak a helybeli bányászmajálison.
(1914)309
