A felvidéki úr hazugságai
A felvidéki úr hazugságai
Egy kora őszi estén Lujza egy mezővároskába érkezett, ahol éppen lakodalom volt az „Oroszlány”-hoz címzett vendégfogadóban, és kiviaszkolt hajú és bajuszú, fehér nyakkendős, izzadt arcú fiatalemberek és fejbólintgató öregurak tanyáztak a fogadó minden sarkában. Nyoszolyólányok és lakodalmi vendéghölgyek futkostak fehér ruháikban a folyosón, a hajak megbomlottak a fésűk alatt, a kivágott nyakú ruhákból asszonyszag áramlott, gyöngyvirág és mósusz, a vendégszobában elszakadt harisnyakötőket és megbomlott szoknyaráncokat igazgattak az elvonult hölgyek, közben titokban mélyített hangon beszélgettek a menyasszony szeplőiről, kacsaorráról és görbe lábáról, a vőlegény olyan komor volt, mint egy rablógyilkos, közben táncos fiatalemberek felhevülten futottak fel a lépcsőn, és megdöngették a szállodaszobát:
– Tini kisasszony, engedjen be egy percre…
Nevetés felelt odabentről, mint a vidéki kis színpadokon a szalondarabban nevetgélnek az orosz követ estélyén, az ajtódöngetés tovább folyt, lent szinte megbolondulva játszott a cigánybanda, a cimbalmos kávéstálcákkal erősítette húrjait, és a nagybőgős a levegőbe ugrott minden vonórántásnál. – Samu bácsi! – kiáltotta egy lányhang, aztán fojtott női sikoly szaladt végig a folyosón, mint estve a meleg szél bujdosik az élveteg petúniák között a falusi kertekben. Mintha a mezők állatai üzekedtek volna a fel-felhangzó dalban, a futkosó nők mozdulataiban, midőn rejtett helyeken, senkitől sem látva, a verejtéket törölték nyakukról, vállukról; a kibomlott hajszálak mint füvek repkedtek, és a zsebkendők gyűröttek voltak, mint hosszadalmas csókolózás után az ajkak párnái. Lujza amíg elhelyezkedett az „Oroszlány” sarokszobájában, és az út porát, a lovaglás fáradalmait mindenféle rózsás és nefelejcsvirágos díszű üvegek tartalmával enyhítette – amilyen illatszeres palackok társaságában a folyóban mosdó falusi leányok a grófnőket képzelik –, természetesen kedves írója jutott eszébe, Paul de Kock, aki a344 párizsi kis fogadók lakodalmait ínyenckedve leírta. Ah, a pástétomok és a kövér, negyvenéves asszonyok! Mintha szarvasgombaíze volna minden regényfejezetnek. Lujza, a lóháton utazó pesti hölgy, amatőr kiadásban, francia eredetiben olvasta a párizsi kalandor élményeit, midőn útja árnyas erdőn át vezetett. Ha egyszer megtalálja azt a férfit, a komoly, megbízható, életre-halálra hűséges és rendületlen szerelmű, lehetőleg nemes származású és kártyát, italt, dohányzást megvető férfiút, hasonló lakodalmat rendez a péceli fogadóban, ahol kis falusi birtoka van. Utoljára, a menyasszonytánc előtt, sorban elbúcsúzik régi udvarlóitól, lovagjaitól, pártfogoltjaitól, leánybúcsút tart, és a nászéjszakán karonfogva sétál a nyugalmazott őrnaggyal, aki jelenleg messze Olmützben könyvelő egy kékfestőgyárban, de Lujza esküvőjére majd megérkezik, és megbeszélik a múltat, az ifjúságot, az első szerelmet, a falusi temetőt, amelynek bodzafavirágos ösvényein csavarogtak, és egy régen elment asszony horpadt sírján megpihentek, mert itt volt zöldebb a fű. Angelicsnének hívták az asszonyt, amint a fejfáról kibetűzhető volt, és Lujza egyszer megtudta, hogy Angelics kántor volt a forradalom előtt a faluban. Ah, a boldogult kántornét sohasem felejtheti el.
Ilyeneket gondolt a régi szerelmeit kereső hölgy az „Oroszlány”-ban, miután harmadik hete lóháton elindult a fővárosból, hogy vidékre költözött egykori kedveseit évek múlva – néha húszesztendei távolságból – ismét meglátogassa. Milyenek lettek azok a fejek, amelyeket egykor ölébe hajtottak a férfiak, és tudnak-e hazudni a szájak, amelyek annyiszor hamisan esküdtek?…
Az ajtón kopogtatnak, és mielőtt Lujza felelhetett volna, egy szürke ruhás, szürke bajuszú és nevető szemű, szikár gavallér lépett a szobába. A kisujján hosszú köröm és pecsétgyűrű volt, a bokavédője rőt, mint a róka színe, a halántékán olyan rövidre volt vágva a haja, mint ahogy vidéken szokás vágatni az őszülő hajat, de a középső részeken a fodrász vasa hagyott nyomokat.
Lujza egyszerűen nevetni kezdett.
– Szentmátyási! Hogy kerülsz ide! – kiáltotta, mintha tegnap látta volna a gavallért.
A szürke vadászmellény alsó gombja nyitva volt, és a gavallér a mellénye szárnyával játszott, amint bizonyosan előkelő házaknál látta.
– Egy kis dolgom akadt a városban, belekerültem a lakodalmas nép közé… A cigányok egyike hajdan a pesti bandában klarinétozott, amely banda többször muzsikált házánál, Lujza. A fuvolás felismerte kegyedet, amint az udvaron lováról leszállott. Mindjárt az ablak alatt lesz a banda.345
Lujza vállat vont, és alaposan szemügyre vette a férfiút. „Furcsa – gondolta –, éppen ilyen volt a szolgabíró gyermekkorában Pest megyében, és a megyei tisztviselők, akik néha a falvakon keresztülhajtattak, Szentmátyásihoz voltak hasonlatosak.”
– Ugye, zöld kalapod van? – kérdezte hirtelen.
– Az is – felelt a gavallér.
– Mellette vadréce tolla – folytatta Lujza. – Mikor a házamhoz jártál, követ akartál lenni Pekingben. Nem sokat változtál, csak az orrlyukad lett nagyobb, de ez már akkor sem volt szép rajtad. Emlékszel, a Duna-parton sétálgattunk, és mindig sóhajtottál mellettem. Végre vallomásra kényszerítettelek, s azt hazudtad, hogy azért fáj a szíved, mert egyedül vagy a falusi birtokodon, szeretnéd, ha a nyarat – azt a húsz esztendő előtti nyarat – nálad tölteném… így volt, Szentmátyási? – kérdezte nevetve Lujza.
A gavallér monoklit akart az elbeszélés alatt a szemébe illeszteni, de aztán meggondolta a dolgot.
– Nagyon szerelmes voltam – mormogta minden meggyőződés nélkül.
– Szerelem! – kiáltotta Lujza teli tüdővel, mintha a kutyákat uszítaná a róka után. – Nem voltál jó szónok, Szentmátyási, ezért én átvettem tőled a szót. Kérdeztem, hogy ugyebár azt szeretnéd, ha falusi magányodban volna egy kedves, okos, intelligens asszony-barátnőd, aki együtt sétálgatna veled a tóparton, a ligetben, a régi nemesi házban, ahol ősi ezüsttel van megterítve az asztal, és a falakról grófné-ősanyáid arcképei nézegetnek alá, megosztva veled estéid, ő könnyű kocsin melletted ülne a bakon, és a nyár végi csillaghullást együtt nézegetné veled az ámbitusról, ahol a nagyapák parádivizes palackjai hevernek a sarokban, és a kerti bort a kántor nyakába öntötték, midőn elaludt. Félig elhamvadt fidibuszok és régi dohánysziták a pipatartón… Ugyebár, ezt hazudtad az én szájamon át?
– Becsületemre igaz! – felelt elszántan a szürke gavallér.
– Szép hazugság volt – folytatta Lujza, és ábrándosan a földre nézett. – Te nem tehetsz róla, Szentmátyási, magamat bolondítottam, mint ahogy a nők, mielőtt elbuknak, mindig önmagukat mérgezik meg az édeskés gondolatokkal és hóbortos elképzelésekkel. Éjjel nyitott szemmel álmodozni, és a férfit gyönyörűnek, megvesztegetőnek, egyetlennek látni: ez a nők sorsa. Sohasem a férfi csábítja el a nőt, mindig az hazudozza tele a lelkét a gondolataival. Miután engedtem óhajtásodnak,346 természetesen eltűntél, Szentmátyási, és nem is nagyon lepett meg, miután később megtudtam, hogy birtokod nem volt. Atyád adótiszt volt Aradon, és anyád tót szolgáló. A vidéki ifjúság a könnyen hivő pestieket ősei birtokával szokta bolondítani. Csak azt szégyellem, hogy szökve távoztál. Úgyse mentem volna hozzád feleségül!…
– Hagyjuk a szemrehányásokat, nagyságos asszony – felelt Szentmátyási, és igen komolyan, megilletődve nézett Lujzára. – Ölni szokás egy nő bírhatásáért, egyet-kettőt hazudni érte igazán nem lehet büntetendő cselekedet. Az élet a szép hazugságok láncolata.
Lujza erre olyan dühös lett, hogy kirúgta a széket maga alól.
– Hagyjuk az ostobaságokat! – mormogta. – Utóvégre nem ígértél házasságot, Szentmátyási. Beszélj, hogy élsz, mit csinálsz, pekingi követség helyett hová kötötted a zabostarisznyádat?
A gavallér ümmögött:
– A magamfajta ember nemigen válogathat a hivatalok között. Természetesen a megyét szolgálom.
– Állásod? – kérdezte Lujza szigorúan. A gavallér a bal válla fölött nézett:
– Megyei útmester vagyok.
– Minden becsületes kenyér tiszteletre méltó – felelte ünnepélyesen Lujza. – És most vezess a lakodalomba, a násznép közé, táncolni akarok, bolondul, vígan, eszeveszetten veled, a régi bolondítómmal, csalómmal, kedvesemmel.
Szentmátyási védekezőleg emelte fel a kezét:
– Az lehetetlen, asszonyom. Egy ártatlan szűzi hajadon ünnepli esküvőjét. Különben rokonom… A lányom.
Lujza az ajkába harapott.
– Helyes – mondta elgondolkozva. – Ártatlan leányka nászán mit keressen egy vén kokott?… Azonban én unatkozom, nekem nincsen lányom, aludni még nem tudok, kártyázni fogunk ketten reggelig. Pikéjátékot, ha még nem felejtetted el, Szentmátyási, amelyet akkor játszottunk, mikor szerelmet hazudtál nekem.
Egy pakli kártyát vett elő az útitáskájából, és keverni kezdett.
A gavallér elővette a szemüvegét, és megfontoltan, udvariasan és finomkodva kártyázott, mint az idősebb dámákkal szokás, a szalon sarkában. Lujza szigorúan számolt, végül elnevette magát.347
– Milyen gazemberek vagytok, ti, férfiak. Csak most, húsz év múlva kezdelek benneteket megismerni, miután útra keltem, hogy visszaemlékezzem ifjúkorom szép napjaira. Egyik elutazik előlem, másik az ágyba fekszik, hideglelést tettet, neked hirtelen menyasszony lányod születik, holott sohase volt lányod. Ez a szegény keresztény nő sorsa.
– Ó, Lujza! – felelt a gavallér. – Nagyon öregnek érzem magam.
Az asszonyság az állát a tenyerébe hajtotta, és a földszintről hangzó
muzsikára figyelt. Régi valcert játszott a banda, amit már csak vidéken tudnak manapság. A hangjegyfüzetre bizonyosan egy szőke bécsi menyecske van föstve, és a kék Duna. Régi majálisok erdei illata, mint eső után a nyári hársfák lehelete és jó szaga a hajnalodó ligetnek, áradt a valcerből. A hintólovak felnyerítenek az állásban, a cigányok még utoljára muzsikálnak, holnap szerelem lesz a férfiúval, aki a második négyesben szerepelt. Talán Milka-valcernek hívják a dalt.
A fogadói folyosón viháncoló nők futottak ismét, mintha kövérkés, bársonykeblű, lágy tapintású fiatalasszonyok szagos kaláccsal szaladnának a férfiak kínálására. A lakodalmi kedv szinte a falnak csapódott, mint az űzött kismalac.
– Menj, fiam, és fogdossad tovább a bérlőné párnás pástétomkezét, nézzél üde szájába és rejtőzködő gondolatú, nagy szemébe – szólt Lujza megvetéssel, mint a beteg öregemberek beszélnek a világi örömökről. – Legalább azt mondd meg, nagyon szereted?
Szentmátyási a kártyát rakosgatta:
– Nem fontos, asszonyom.
De csakhamar visszaszökött a lakodalomba.
„Gazember – gondolta Lujza, midőn később a fejére húzta a takarót –, hányszor evett az asztalomnál.”
Azonban maga is érezte, hogy ez húsz év múlva már semmire nem kötelező körülmény.
Aztán még azon sopánkodott, hogy nem volt elegendő rossz életében – meggyilkolni kellett volna minden férfit –, mire az „Oroszlány”-ban oltogatni kezdték a lámpákat, a nagybőgő morgása távolodott a mezőváros akácfái alatt, és az istállóban nyerített a hátasló.
Lujza oly egyedül volt, mint tán még soha életében. Egy gyermekkori imádság jutott az eszébe. – „Jó apámat, jó anyámat és kis testvéreimet őrizd meg…” – mondta csendesen, áhítatosan, boldogtalanul.
(1914)348
