Amadé téli lovaglása
Amadé téli lovaglása
Délutánonkint lóra ült, és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt, olykor könnyű hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképpen nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette, és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-ben, és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna, és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobb oldaláról olykor egy fehér kesztyűs kéz feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta, és Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon fehér kesztyűk tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét, és ezalatt kis sétát tesz a faluba vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból, s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatta a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a „Piros almá”-nál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.349
Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsú nélkül váltak el egymástól, holott megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak, és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük érintkezésére – míg egy napon a katonának önkéntelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a franciatanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak, s elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!” – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette, és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint gyermekkorában, és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a síkság fölött futó szél mormogása, bükkfa hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mit sem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcsességre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben –, valahol egy messzi nagyvárosban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma, és púderrel takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.
Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.
– Vendég. Egy idegen nő – mondta varjúbajusza alatt a hajdú, amíg a hátasló fejébe kapaszkodott.
Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havannaszivar illata és az expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előresietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…
– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlőasztal mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.350
A bundáját csupán széjjelnyitotta, és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a bal kezén fenn a kesztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakító tüzű gyémántok tündököltek. Amadé térdre ereszkedve csókolta meg a dáma kezét:
– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.
– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam. Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem.
– Asszonyom…
– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok, s arra gondolok, hogy maga is valahol, messze a tűz előtt ül, és a parazsakat nézi. Hisz azt ígérte, hogy sohasem hagy el, Amadé?
– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.
– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az oltárképe, nélkülem már nem élhet, és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint azelőtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.
– Sokat szenvedek, asszonyom.
– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jó barátra tett szert váratlanul, a finom és előkelő francia úrra, aki magával esténkint a „Piros almá”-nál vacsorázott.
– Kedves, jó fiú volt.
– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, ó, mert nagyon féltékeny voltam.
– A francia úr a kedvese volt!
– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát, és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.
– Az anyáméi.
– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem, ismét fogok aludni esti imádság után.351
Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona kezéből, és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.
Amadé térdre állva nézett utána.
Az ajtó kinyílott, majd bezárult.
Egy perc múlva száncsörgés hallatszott az országúton az udvarház előtt.
A katona a falról lekapott egy pisztolyt, és habozás nélkül a szívének irányította a csövet. Behunyta a szemét, fölsóhajtott, és megnyomta a ravaszt.
A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.
(1914)352
