A felvidéki utas
A felvidéki utas
Lomnicz – ez a híres gavallér, akire manapság is bizonyára sóhajtva emlékezik néhány öregasszony a felvidéken, mint szilveszteréji misén, midőn a halottak névsorát olvassa fel a pap, és újra kedvére sirathatja mindenki elmúlt kedveseit, akik hosszú sorban, fehér lepedőben állonganak a falusi templom körül –, Lomnicz foglalkozására nézve erdőmester volt a kincstár határszéli erdőségeiben. És ha piros bajuszára ráhullott a gyenge, friss hó, ha szeme az időjárás szerint megváltoztatta színét, nyáron sötét, mint a fenyőrengeteg mélye, ahol isten alszik, télen kék, mint a Poprád acéljege, amelynek tükrében szokás volt megnézni az egyik partról a másikra átmenő, templomjáró fiatal menyecskék rövid szoknyáinak számát, ha vörösre festett szánjának szürke, jó futó lovainak babonás csörgője felhangzott az országúton, a toporci határcsárdában, Lublón vagy Bélán, mintha muzsikus cigányokat hordozott volna magával titokban a kasban: az asszonyok önkéntelenül mosolyogni kezdtek, mintha valami kedves, drága hazugságot susogna valaki a fülükbe a keringő alatt a podolini bálon. Lomnicz hordott először vörös bundát a Poprád völgyében, fehér kamásli volt lakkcipője felett, és honnan, honnan nem, mindig tudta a divatos nótákat, amelyeket Pesten énekelnek. Természetesen felesége is volt, egy nemes kisasszonyt hozott Erdélyből, aki olyan büszke asszony volt, hogy sohasem tanult meg tótul, ideges volt, és ha sírókedve volt, bezárkózott a szobájába. Később csak piros szemhéja mutatta, hogy a Lomnicz kutyaságairól szállongó hírek nem mentek el mellette nyomtalanul. Mert minden úriember tudta a felvidéken, hogy Lomnicznak két-három felesége szokott lenni egyszerre. Lublón az özvegy Macsinszkyné traktálta, Bélán egy borovicskafőző házához járt az erdőmester, mintha hazamenne, de még Lőcséről sem feledkezett meg, ahová pedig csak nagy ritkán, a megyegyűlésekre szokott eljárni. A hajadonnak maradt Szokolyi Margit csókolta le a havat e városban a híres piros bajuszról.314
Ez mind rendben lett volna. Lomnicznak sok volt a hivatalos utazása, célszerű volt a kocsmakoszt helyett tiszta asztalkendőről és friss fehérneműről gondoskodni az állomásokon. Aztán a hites feleség bízvást lenézhette a többit, mert hisz mégiscsak ő volt az igaz Lomniczné, hiába ígérte az erdőmester mindegyik asszonyának, hogy majd így meg úgy: elválik a mostani feleségétől. Azok a bolond asszonyok évszámra várták a válópör megindítását, amíg Lomnicznak szürkülni kezdett a barna haja, amely odáig oly lágy és hullámos volt, hogy amint homlokára hullott, minden női szív megenyhült: egy nagy gyermek ez a Lomnicz, szíve mint az arany, bizony nem lehet rá komolyan haragudni, ha itt-ott leissza magát az útszéli fogadókban egy csárdáslány kedvéért… Pedig az asszonyok nagyon féltékenyek voltak!
A kocsisa egy néma, lengyel medve volt, aki mindig a szabadban aludt, a kabátjáról gondosan eltávolította a női hajszálakat, a kendőjét jól kirázta az országúti szélben, hogy meg ne érezze egyik asszony a másiknak szagát, özvegy Macsinszkyné erős parfümjét csak ruhacserével lehetett eltüntetni, Margit mindig piros foltot szívott a nyakára, hogy fogai sövénye is megmaradott, ilyenkor bizony nem volt egyéb hátra, mint kendőbe burkolni a nyakát, és a beteget játszani. A borovicskafőzőné átkutatta a szánt, és ha valami gyanús dologra akadt, nagyokat rúgott lepkés papucsával az asztal alatt Lomnicz térdébe, a sötét szempár a hosszú szempillák alatt, mint két éles kés szegeződött az erdőmester arcába, és Lomnicz, bár nem volt gyáva ember, mindig felfohászkodott a bélai úton az útszéli szentek házikói előtt, bár kegyes hangulatban lelné a szigorú menyecskét. Titokban – midőn néha-néha egyedül töltötte az éjszakát határszéli fogadókban, hol az este meglepte, a nagy szakállú kocsmáros csupán forralt borral szolgálhatott, és a hóesésnek olyan zúgása volt, mint a távolból hangzó nagybőgőnek – Lomnicz alig-alig merészkedve komolyan gondolkozni, bevallotta önmagának, hogy ezt az asszonyt szereti valamennyi között a legjobban. Miért? Az erdőmester nagyon kevés regényt olvasott életében, a versek közül is csak azoknak volt barátja, amelyeket kalandjainál felhasználhatott, nők fülébe suttoghatott, és azt hazudhatta, hogy éppen most jutott eszébe útközben – a miértre tehát nem tudott felelni. Csak a bizonyosság lepte meg néha, hogy bármikor maradt egyedül éjszakára, a gyertyát elfújta, a kis imádságot elmormogta, a nyakában függő amulettet megcsókolta, fal felé fordult: a sötét magasságból egy kis hinta ereszkedett lefelé, és a hintán kis cipőit lengette a borovicskafőzőné.315 Lomnicz félálomban a kezével utánanyúlt a jelenésnek, néha sikerült is megsimogatnia az asszony fekete haját – aztán már csak az álom játszadozott vele tovább, hol kedvesen, hogy dalolva ébredt, hol szomorúan, hogy a szíve tája délig sajgott.
Így repültek az esztendők, Lomnicz féltékeny és hűséges volt, számon tartotta az asszonyoknak minden lépését, és az elejtett vadmacskákból, hiúzokból felváltva varratott bundácskát vagy sapkát hölgyismerőseinek. Ha az asszonyok jól bántak vele, akkor ő is jószívű és megelégedett volt: a bélai menyecske, ha duplán adta a csókot, Ábris bácsi, a vak koldus látta hasznát, mert Lomnicz szánkáján oda szállította a régi országúti vándort, ahová az parancsolta. Az özvegy szűcs leánykáit felszedte kocsijára, midőn azok ebédet vittek apjuknak – bármily messzire esett is céljától a juhnyírás helye. Otthon régi valcereket zongorázott a feleségének, és érzelmes románcokat dalolt túláradó szívvel, hogy a büszke asszony mindig azt gondolhatta, hogy most érkezett el az ideje annak, amikor Lomnicz tökéletesen megváltozott.
Egy napon azonban így szólott a bélai asszony: – Kedves barátom, tökéletesen kiábrándultam magából.
A Lomnicz piros bajusza megmozdult, mintha szél érte volna. – Kár – mormogta szemhunyorítás nélkül.
Az asszonyt megharagította ez a színlelt közöny, mintha igen megsértődött volna a dolgok felett:
– Maga egy részeges lump, dagadt arcú, szürke hajú, elzüllött ember. Nem bízhatom magára tovább a női becsületemet.
– Vajon mit tettem, Rebeka? – kérdezte Lomnicz, de mindjárt megbánta, hogy arról kérdezősködik, miért ábrándulnak ki a nők, hisz többnyire maguk sem tudják. A bunda gallérját felhajtotta, és hátra sem nézett, midőn a lovak közé csapott. Pedig máskor még szokta érni az ablakból egy pillantás, mint egy kis piros mécses, amely hazáig világít a Lomnicz szívében a sötét hegyi úton. Talán ugyanezért történt, hogy Lomnicz belsejében úgy áradt a bánat, mint a Poprád sötét vize tavasszal. A vágtató szánon hol elsodort háztetőnek, hol gyökerestül kitépett fácskának látta magát, a hideg habok viszik felfelé, a hegyek közé, és odacsapják a podolini jégtörőkhöz. Az útszéli feszület behavazott tetőcskéjével szinte féloldalra dőlt, és a néma, sötét mezők, hallgatag hegyoldalak, a hegyhátak néma, fenyegető erdőségei nem nyugtatták most Lomniczot, mint máskor, pedig jóformán semmit sem ivott. Az is megfordult a fejében, hogy jó volna most odafent feküdni a hegyoldalban,316 egy vízmosás szélén, amelyből piros csermely szivárogna, de a fájdalmas élet már lomhán elszállott testéből egy vén varjú szárnyán, messze, túl a sötét határszéli hegyeken, egy lengyel városkába, ahol fiatal korában forralt pálinkát ivott, tüzes táncot járt, és a piros bajuszát csak úgy mulatságból kínálta csókra a lengyel asszonyoknak… Nem érdemes már élni, mikor szürke lesz az ember feje, mint novemberben a fűzfa a folyóparton, amely mintha mindig azt nézegetné a habok között, mikor jön egy jeges hullám, amely sarkantyújával kivágja a partszélből. Ezentúl járhat az őszi erdőben, a szél süvöltésében többé nem hallja kedvese hívó szavát, csak a kopár fákon elhagyottan zörgő varjúfészkeket veszi észre.
A néma kocsis kivette Lomnicz kezéből a szárat, mert néhányszor a Poprádba akarta kormányozni a lovakat.
A podolini határban nagy öröm érte a bánatos férfiút. Vándormuzsikusokat fogott az úton. A kocsist hazaküldte a szánnal, maga beült a határcsárdába, az asztalra hajtotta a fejét, és két napig muzsikáltatott a hegedűsökkel. Olyan beteg volt már az elfogyasztott italoktól, hogy a halál kerülgette, mikor a kocsis elhozta a felesége levelét: „Te, farkasfajzat, te, megint megbolondultál?” Este volt ekkor, és Lomnicz a kertek alatt lopózott haza. Napokig feküdt az ágyban, hogy az asszonyt kibékítse: végrendelkezést diktált, amelyben szerelmes szavakkal búcsúzik drága jó hitvesétől. Negyedik nap felkelt, de úgy érezte, hogy valamit az ágyban hagyott. Tán a térdét vagy a hátgerincét. Vagy az agyvelejéből maradt valami a párnák között. Olykor ijedten hátranézett, mintha álldogálna mögötte valaki. A kedves vadászkutyája oly szomorúan nézett rá, mintha a koporsóban feküdne gazdája.
Estefelé befogatott.
A lublói asszonyt kereste fel. Az özvegy összeráncolt homlokkal nézett rá, és eszébe sem volt perdülni, mint szokta.
– Mi történt magával? – kérdezte rosszkedvűen.
– Mesélj nekem valamit a lengyel vásárokról, ahol megismerkedtünk – szólott Lomnicz.
– Az ördög tudná már, hogy volt. Az egyik szeme mintha kancsalítana.
Lomnicz lehajtotta a fejét:
– A sok sírástól. Elhagyott a Rebeka.
– A cudar! – mormogta özvegy Macsinszkyné, és az ujját ajkára tette. Hideg pillantással méregette a férfit, és alattomosan kérdezte:317
– Tehát azt szeretted?
– Őt is. Lásd, asszonyom, érted is így búsulnék, ha elhagytál volna. Szerezd nekem vissza a Rebekát.
Az özvegy kiemelte az öléből a Lomnicz fejét:
– Azelőtt úgy kunkorodott a hajad, mint a kacsa farka. Most már nem göndörödik. Pedig én azt szerettem rajtad. Most menj tovább, mert vendégeket várok estére.
Lomnicz a lőcsei leányzónál se kapott különb választ. Az is elküldte magától, mikor arra kérte fel, hogy a Rebekát visszakönyörögje.
„Istenem, milyen egyedül vagyok” – gondolta magában Lomnicz, a határszéli erdőmester, mikor babonásan csörgő szánján végighajtott a határszéli országutakon.
Meg-megállott az útszéli csárdáknál, és a jégszürke fogadósok hosszú történeteit hallgatta, miközben szórakozottságból néha feldöntötte a poharat.
(1914)318
