Téli tetőn
Téli tetőn
A téli tetőn magányosan álldogált az öreg szélkakas, és naphosszat egyéb gondja nem volt, mint a szeretőit várta. A kéményből a füstöt és a lágyan omló hópelyheket. A szeretők körülcirógatták az öreg agglegényt, megsimogatták, dédelgették, tán még rá is borultak, hogy az öreg csontok, vén szakállak megfeledkeztek a korunk hitvány, szerelemtelen szokásairól, a szélkakas hinni kezdett a nőkben, az érzelmeik tisztaságában és a szívek nemességében, örömében estére leitta magát, régi nótákat dúdolt a háztető ormán, megbocsátotta az éji felhők vándorlását, a csillagok hideg és lelketlen ragyogását, a hold kacérságait – tán már az emberek álmainak valódiságában is bízni kezdett, akik a tető alatt szépeket aludtak, a párnákba susogtak, vagy éjféli csöndben verset írtak vagy olvastak: midőn a boros gőzök elszálldosnának, és észrevette, hogy a füst leányzói, valamint az ifjú hó menyecskéi eltűntek mellőle a háztetőről, s megint olyan egyedül van, mint azelőtt volt.
– Le a nőkkel! – mondta a szélkakas, keservesen megfordult a sarkán –, kár, hogy senki sem fogadta meg tanácsát a városban.
Majd éjfél után, midőn vakítóan szikráztak a csillagok a téli égboltozaton, és alant a városban oly csendesség volt, hogy az öngyilkosok pisztolydörrenése messzire elhangzott, az ősz hajú kakas alattomosan hunyorított szemével a nyugati égboltozat koporsószegei felé:
– Én már öregúr vagyok, hagyjanak nekem békét. Szív és szerelem! Nevetek magamban e dolgok felett, mint a katona, akinek lábát ellőtték a csatában, mulat az ép lábú emberek felett.
Így szólt a szélkakas, de aztán nyomban lehajtotta a fejét, és az álmoskönyv margójára mindenféle betűket és rajzokat firkált, míg a szeme megtelt vízzel, a szíve fájó érzelemmel, mint a magányos emberek szokták eltemetgetni a régi emlékeket. Képzeletben a múltnak besötétedett útjait kis mécsesekkel világítják ki. Egy erdőszél képe ereszkedik le az emlékezetben, mint hátulsó függöny a színpadon – itt volt boldog egykoron,310 a hegyoldalban, lenn, az elhagyott országúton a vén kocsis egykedvűen vetette hátát a hintó hátának, a szürke ló trüsszentett, és málnaszedő gyerekek éneke hallatszott az erdő mélyéből. Majd új képet mutat a múltnak színpada: kis halászcsárdát a víz partján, este van, az udvaron szürkés árnyként támolyog az öreg házőrző eb, falusi cigányok muzsikálnak az eperfa alatt, és egy férfi és egy nő arról beszélgetnek a lugasban, hogyan is lesz majd akkor, ha egymásé lesznek – falun laknak, nagy ebeket és jó lovakat tartanak, a cselédség kipróbált és öreg, a szomszéd faluból esténkint átlovagol egy nyugalmazott öreg katonatiszt, aki teleköpködi a szőnyegeket, a pesti újságokat behavazottan hozza a gyalogpostás, és tavaszra új házikót építenek az útszéli kőszentnek. János, az őszbe csavarodott vén kerülő éjfélkor serétes puskával körüljárja az udvarházat. Az álmoskönyv lapjaira új figurát vet a nyugtalan kéz, hosszú vonalakat, amelyeknek nincs végük: a vonat hosszú, barna füstje kúszik alkonyati dombok alatt, mintha a nyarat temették volna el arrafelé, földmíves leányok és öreg parasztok vinnék a faggyúgyertyákat a koporsó körül, és egy kis állomáson füttyent a gyorsvonat, a gömbölyű fejű akácok alatt egy fehér ruhás asszony üldögél, aki a várakozás alatt temérdek karikát rajzolt a napernyője hegyével a homokra, de most boldogan feláll, és egy férfi felé siet:
– Te édes! – mondja, és az ajkát csókra nyújtja.
Hajózás a Dunán, utazás messzi országokba, ahol a kivilágított városok mint álomképek maradoznak el az expresszvonat mellett, a fürdőhelyen zöld lombok alatt kottából játszik a polgári zenekar egy régi vakért, s éjjelente végigsétál a holdvilág a zsalugáterek résein át a szobán, és egy női név, egy női hang muzsikál a néma sétához.
A szélkakas eldobta az álmoskönyvet, és büszkén felemelte fejét a háztetőn:
– Férfi vagyok, vagy mi! Nem siránkozhatok hűtlen asszonyszemélyek után!
És ilyenkor volt legboldogtalanabb a szélkakas, mikor megelégedetten simogatta a szakállát. A könnyek mint keserű csermely folydogáltak le torkán, felporozta a pisztolyt, hogy majd ledurrantja a szomszéd háztető szélkakasát, de leginkább saját szívébe óhajtott volna ólmot küldeni.
Ördög vigye el az asszonyokat! – gondolta magában, s titkon arra gondolt, hogy vajon eljön-e a temetésére ez vagy amaz a dáma, mint ahogy a szegény férfiak általában gondolkoznak a nőkről, mintha egyéb dolguk sem volna, mint elpusztult kedveseik koporsója után sírva mendegélni.311 A szegény szélkakast egy-két öregember kiviszi a város határába, míg a kacér hölgy a budai vadgesztenyefák alatt hallgatja egy férfi áradozó szavát – csodálkozik, mintha először hallana hasonló szavakat, pedig a város körül a temetők telve vannak férfiak hulláival, akik hajdanában, amíg járni tudtak, ugyanazokat a szavakat mondogatták a nőknek.
– Nem, madame, én többé nem adom ki magam, szent érzéseimet, magányos éjszakáim gondolatait, szívfájásaimat, esti imáimat, a párnáimban elsírt vallomásaimat kegyed többé nem hallja az én számból. Én már öreg gyerek vagyok, nevesse ki ön a fiatalembereket ezentúl… Vagy egész egyszerűen, haljon meg majd egy érdemtelen férfiért – mondta igen bölcsen a szélkakas, mielőtt még aludni mentek volna a csillagok, és a városban oly csend volt, hogy még az álmok is lábujjhegyen jártak ki és be az ablakokon. Az öngyilkosok már megnyugodtak, a sírok álomba sírták magukat, a boros emberek elkurjantották utolsó keservüket a néma házak alatt, a muzsikusok, mint vidám kísértetek, akik a városbeli fájó szívekkel a dolgukat elvégezték, behúzott nyakkal bandukoltak a havon, és a hangszerek aludtak tokjaikban. Itt-ott kesergett még egy haldokló ember a tetők alatt, és régi kedvesére gondolt. Egy fiatalember végrendeletét írta – no, reggelre még meggondolja a dolgot, nők furcsa bűnökkel álmodtak, a gyermekek karácsonyi játékokkal játszadoztak szendergésükben.
– Inkább a nyelvem harapom le – fogadkozott a szélkakas –, mintsem ezután egy hölgynek bevalljam, hogy szeretem.
Aztán lefeküdt aludni, és álmában zöldellő tölgyfákkal, napsugaras rétekkel, kis, falusi temetőkkel álmodott, hol szülei vannak eltemetve egy régi kő alatt, majd fiatal király volt, és később a folyóparton találta magát, ahol kendőt áztatnak piros szoknyás asszonyok, a folyó oly nyugtalanul szaladt egy régi kolostor alatt, mintha halott szerzetesek lelkét vinné túl a hegyeken, a másvilágra, egy-két csóka álmodozva szállott a habok felett, és messze-messze kerepelt egy malom, a kanyargós országúton kis kápolnában lakott a nagy, fehér szakállú szent, tán maga az öreg isten, és a tót fuvarosok rozsdás, keshedt rézkrajcárokat dobáltak be a vasrácson, egy kocsmakútnál piros szoknyás tót szolgáló dalolt, és kék szemében, midőn a távolba kanyarodó országútra nézett, vörös ajkú, lobogó szemű lengyel lovasok alakja tükröződött, arról, hogy jönnek, és a hosszú farkú lovak sörényébe pántlika van fonva… Majd meghalt a szélkakas, és egy jegenyefa tövébe eltemették, amelyen varjúcsalád lakott.312
Mikor felébredt, már fiatal, barnásfehér füstök szálldostak felé a kéményekből, mint sápadt arcú, fekete nők, akik a derekukat éppen úgy tudják mozgatni, mint a kezüket. Egy kis foszlány, amely olyan baljóslatúan barna volt, mint a pisztolylövés füstje, éppen a szélkakas feje mellett húzódott tova. A szélkakas kitárta a karjait, és felkiáltott: – Szeretlek!
Hosszú ideig szívére zárva őrizte a füstöt, amíg ez onnan lassanként megszökött. A szélkakas története elölről kezdődött.
(1914)313
