Egy régi uraság pesti utazása
Egy régi uraság pesti utazása
Hollólendvai, felső-magyarországi földbirtokos és gordonkajátékos telenkint rendesen a fővárosba utazott, néhány hetet eltöltött a divatos helyeken, bálakon és szalonokban, ahol az akkori előkelő fiatalság megfordulni szokott. Az „Arany Sas”-nál vett szállást, és csupán az inasával beszélt tótul, négyszemközt.
Akkoriban körülményesebb dolog volt a pesti utazás, mint manapság. Hollólendvai kocsin tette meg az utat, és alkonyattal örvendezett, ha útszéli csárdába vergődött a havas országútról. Betyárokról, farkaskalandokról hallott esténkint a csárdában, az alföldi szél úgy zúgott odakünn, mint az utolsó ítélet, a mécses lángja népmesék ijesztő árnyait táncoltatta a kormos falakon, és gyakran hangzott lódobogás a keményre fagyott országúton, szegénylegények és pandúrok kergetőztek. Hollólendvai egy pár hosszú csövű pisztolyt tartogatott az utazóbundájában, de maga sem bízott valami nagyon e fegyverek jóságában. Szolnokon túl, a Tiszán innen mintha barátságosabb lett volna a vidék, vásáros szekerek tünedeztek fel az országúton, fel-felhangzott a robogó posta kürtje, és a fogadókban jókedvű kereskedők, iddogáló kurtanemesek támogatták a kemence oldalát. Hollólendvai ilyenkor elővette a zsákjából hangszerét, és az érzelmes húrokon eljátszogatott a kocsmatársaság nagy mulatságára. Néha éjfélig sírdogált a kisbőgő Pilisen Grossinger uramnál, az öreg kocsmáros mindenféle rejtett butéliákat ásott ki a pince sárga homokjából, és Fánika álmatlanul sóhajtozott leányszobájában, amíg az öreg Grossingerné aludni küldte a társaságot. De hetek múlva is a kanyarodó országút méla nyárfáin felejtkezett néha egy pár barna szem elgondolkozó tekintete, mint ahogy elröppent álom után néz az ember hajnaltájban: vajon mikor jön vissza a muzsikáló tót uraság.
Hollólendvai Jeromos azért utazott minden télen Pestre, hogy megvegye a legújabb könyveket és ruhadarabokat a Váci utcában, valamint319 végighallgasson egy-két koncertet, amelyen olykor külföldi művészt is volt szerencséje élvezhetni a hazai égboltozat csillagain kívül. Egyszer éppen a híres flótaművész, Hubert Henrik koncertezett a Redout-ban, máskor Berensky, a jeles lengyel brillírozott a zongorán. A Nagykalapnál új föveget vett, néha kettőt is, és a fegyverkovácsnál megtekintette az új veretű vívótőröket. Azonkívül hetenkint háromszori látogatáshoz volt engedelme egy budai patríciuscsaládnál, Heckertéknél, ahol a hölgyek csaknem úgy rajongtak a zenéért, mint Szent Cecília angyalai. Az inas áthozta a viaszosvászonba takart kisbőgőt és a kékülő, alkonyi háztetők alatt hosszú léptekkel sietett gazdája után. Majd órák hosszáig melegedett a „Vadgalamb” söntésében, amíg odaát a franciás tetejű, vaskosaras ablakú úrilakban áhítatosan hangzottak régi és új mesterek zeneszámai. Emília hárfázott, Ottilia a legújabb Beregszászy-féle zongorán kísérte Jeromos játékát. Az öreg Heckertné ezüsthajával, bombassinselyem ruhájában szinte átszellemült arccal ült a társaság központjában. Kicsiny altwien csészékben kávét szervíroztak, és mindenféle furfangos külsejű sütemények illatoztak a fehér sásból fonott kosárban, amelyeknek receptjét Jeromos sohasem mulasztotta el tárcájába zárni.
Jeromos huszonnégy esztendős volt, és egy Mozart-indulóba volt szerelmes.
Egy napon zöld dolmányos, arannyal gazdagon kivarrott ruházatú katonatisztet talált Hollólendvai Heckerték szalonjában. Fürtös fejű, ábrándos arcú tiszt volt – valóban kipiroslott a dolmánya zsebéből egy miniatűr kiadású Kisfaludy. Bátonyi volt a neve, Bátonyi Arisztid, és karját összefonva mellén, álldogált az ablaknál, amíg a zenélés tartott. Estefelé, midőn Hollólendvai elindult inasával haza Pestre, a tiszt Jeromoshoz csatlakozott, és a Krisztina-templomnál felgyűrt bundagallérjából megszólalt:
– Kérem önt, hogy parancsot adjon szolgájának, maradjon kicsit hátrább.
Hollólendvai minden meglepetés nélkül teljesítette a tiszt kívánságát.
– Miben lehetek szolgálatára?
A tiszt világoskék szemével erősen a Jeromos arcába nézett. – Emília? – mormogta összeszorított fogai mögül.
Jeromos némán csóválta a fejét.
– Akkor még rosszabb. Ottilia tehát… – kiáltott fel a zöld huszár keserű fájdalommal. Annyi érzés vibrált a hangjában, hogy Jeromos meghökkent, és nem tudott mindjárt felelni.320
A katona erősen megragadta Hollólendvai karját.
– Uram, ön nemes ember. Tudja, hogy ilyenkor mi a tennivalója. Ön hitvány nőcsábító.
Jeromos unottan legyintett.
– Ha éppen kardommal óhajtja összemérni kardját…
– Azt nem tehetem – felelt rövid lélegzetvétellel a tiszt. – Tagja vagyok egy titkos egyesületnek, ahol fogadalmat tettem, hogy nem ontok vért.
– Őfelsége valóban jó kezekbe helyezte országa védelmezését – felelt némi gúnnyal Jeromos.
A tiszt indulatosan toppantott sarkantyús lábával.
– Ön azt nem érti. Vannak magasabb szempontok, mint a haza… Vannak titkok, amelyeket csak beavatottak ismernek az élet rejtélyeiből. Én megesküdtem, tehát megtartom, amit fogadtam. Én önnel karddal nem párbajozom.
– Nos? – kérdezte Hollólendvai, és szétvetette meglehetős széles vállát.
– Golyót fogunk húzni. Aki a feketét húzza, az bizonyos határidőn belül végez magával. Kettőnknek kicsiny ez a földgolyó. Nos, van-e bátorsága, ifjú gavallér? – szólott a tiszt, és lángoló szemével tetőtől talpig végigmérte Jeromost.
Jeromosnak összeszorult az ökle. Leginkább a tiszt arcába szeretett volna csapni.
– Aljasság és ostobaság ez a mérkőzés, míg jó acélokat vernek a fegyverkovácsok, ám ne mondja, hogy gyáva vagyok. Húzok önnel golyót.
A tiszt sapkájához emelte a kezét, és röviden biccentett a fejével. Fehér köpenyegében csakhamar eltűnt egy kanyargós budai utcában. Hollólendvai egy darabig utánanézett, aztán elgondolkodva, hosszú léptekkel ment át a Duna jegén, amelyet szalmával fedtek be a gyalogjárók számára. Estve sokáig üldögélt egyedül az „Arany Sas” ebédlőjének sarkában, és az egri bikavért nézegette a metszett pohárban. Tulajdonképpen azon gondolkozott, hogy milyen színe is van az Ottilia hajának, akiért golyót fog húzni. Éjfélfelé abban állapodott meg, hogy szőke a leány, pedig ő csak a barna nőket kedvelte, lehetőleg a nagyon barnákat, akiknek szemében szevillai éjszaka szerenádja muzsikált. A szobájában elővett a sarokból egy újonnan vásárolt vívótőrt, és pár mozdulatot végzett a hajlékony pengével. A levegőbe döfött, s magában azt gondolta, hogy a tiszt szívét szúrta keresztül.321
Másnap délben lepecsételt dobozzal állított be Bátonyi az „Arany Sas”-ba. A tegnapi ábrándos arc helyén egy álmatlan éjszaka dúlt, eltorzult álarca mutatkozott.
– Elegendő idő lesz három hónap? – kérdezte a tiszt, és a szája széle nagyon sápadt volt.
Hollólendvai nem akart gyávábbnak látszani a tisztnél.
– Mondjuk, a mai naptól számított két hónap alatt köteles önmagával végezni a fekete golyó húzója.
– Két hónap! – mormogta a tiszt, mintha arra gondolt volna, hogy már csak két hónapig tart fiatal élete. Hollólendvai kitalálta ezt a gondolatot, mert fölényesen mosolygott.
A tiszt remegő kézzel tépte le a dobozka pecsétjeit.
– Tessék, húzzon ön – mondta.
Jeromos a dobozba nyúlt. Két golyócska akadt az ujja közé. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és egyszerre a fehér oszlop jutott eszébe, amely egy messzi kis falusi temetőben édesanyja nyugvóhelyét jelöli. Mikor hazulról elutazott, már az első gyenge hó szürkült a kis temető mélyebb részein, és az örökzöld téliesen csillant meg a délutáni napsugárban a sírhalmon.
Megfogta az egyik golyót, és mint előre gondolta, valóban a feketét húzta ki a dobozból.
A tisztnek oly fehér lett az arca, mint a fal.
– Ó – dadogta, és a következő pillanatban felborította a dobozt, amelyből kigurult a fehér golyó.
A zöld huszár a golyó után kapott, és lassan, ünnepélyesen a dolmánya zsebébe csúsztatta. Mintha szeretett volna valamit mondani, de a torka nem adott hangot. Támolyogva, mintha nagyon sokat ivott volna, ment le a fogadó lépcsőjén. Hollólendvai az ablakból látta, hogy egy tiszttársa várta odalent az utcán, és azzal karonfogva elmentek a Duna felé. Jeromos azután csomagolni kezdett, anélkül hogy tudta volna, hogy mit cselekszik. Már az ebéd ideje is régen elmúlott, Jeromos fel és alá járt a szobában, mintha álomban cselekedne. Az ablakhoz lépett, és messzi Buda felé a barna alkonyi felhők alatt fehér hattyúkat látott repülni, mint másvilági álmokat. Aztán megint a fekete golyót vette elő a mellénye zsebéből. Kis csontgolyó volt, mint egy állatnak a szeme. Két hónap alatt hogy megnő majd a kis semmiség a mellényében. Ráfekszik a szívére, a torkára, az agyvelejére. Most is mintha sokkal könnyebben érezné magát, midőn a golyót az asztal lapjára helyezi.322
Öreg cselédnéni kopogott az ajtón, a kendője alatt lepecsételt levélkét hozott Budáról. „Szívesen látjuk ma délután. O.” – mondta a levélke. Végre, végre megtudja, hogy miért kell meghalnia, ma azután megnézi alaposan a Heckert kisasszonyt, aki a fekete golyót kezébe adta. Egy húszast dobott az öregasszonynak, s nyomban öltözködni kezdett. Felvidámodott, mintha francia bor gyöngyözött volna szívében, ah, hát meglátja, hogy milyen az a halálos szerelem.
Az inasát jókedvűen hátba ütötte, mielőtt elindultak.
– Ihatsz az egészségemre! – mondta, és a legény két kezével dobta hátára a kisbőgőt.
A zöld huszár már az ablakközben állott, és a két karja össze volt fonva mellén. A szemhéja kissé vörös volt, mintha egy megható temetésről jött volna. Keményen akart Jeromos szemébe nézni, de Hollólendvai keresztültekintett rajta, mintha nem látná. Szinte fejedelmi bőkezűséggel játszotta egyik zenedarabot a másik után. Mintha végtelen, de titkos jókedvre ingerelné a húrok szomorkás zengése, és magában nagyban mulatna azon, hogy nemsokára meg kell halnia. Úgy repült az idő, mintha szárnya volna minden percnek. Egy gyönyörű Csajkovszkij után egyszerre csak felhangzott az udvaron az öreg Heckert bácsi köhögése, aki ilyenkor szokott hazajönni a kávéházból. Hollólendvai letette a vonót, és körülnézett. Ottilia égre emelt szemmel ült egy vékony lábú széken. Igen jelentéktelen teremtésnek látszott, de most a zene hatása alatt fehér árnyék támadt a homlokán, és Hollólendvai egy percig rajta felejtette a szemét a leányon… Aztán derűsen búcsúzott, a macskabőr kesztyűket gavallérosan húzta kezére, és sokáig lengette a kalapját búcsúzásnál.
A Krisztina tér tájékán egy kapumélyedés alól előlépett Bátonyi. A fehér köpenyege a fülére volt hajtva, és a hangja rekedt, lázas volt:
– Uram, bocsásson meg… kérem… Felejtsük el, ami köztünk történt. Ostobaság volt…
Hollólendvai megbocsátólag mosolygott:
– Hadnagy úr, ön valóban ártatlan! Én azonban tudom kötelességemet – felelt, és hideg közönnyel továbblépkedett.
Nemsokára ezután a pilisi csárdában ismét felhangzott a tót uraság muzsikája: Hollólendvai utazott hazafelé felvidéki falujába. Fánika tágra nyitott szemmel hallgatta kis szobájából a csodaszép zenét, Grossinger úr a század elejéről való aszút bontott, és a holdvilág mélázva sétált a télies égboltozaton, mint egy hallgatag vándor. Az országúti kocsmák,323 éjjeli szállások, ahol néhány hét előtt Jeromos útja a fővárosba vezetett, ismét vendégül látták a szótlan uraságot. A betyártörténetek még a régiek, a farkaskalandok sem újak.
– Istenem! – mondta magában Hollólendvai Jeromos. – Vajon ki hallgatja majd jövőre a farkasok által felfalt drótostót történetét?
Mikor esténkint lefeküdt, egy nagyon fehér homlokú leányfő jelent meg olykor a gyertya lángján túl, a kék fénykör mögött. Majd elfújta a gyertyát, a jelenés eltűnt.
(1914)324
