A halott szerető
A halott szerető
Az őszi égen vadludak húztak, és az éjszaka teljesen elcsöndesedett Budán, ahol búskomoly ecetfák alatt csendesen járkált egy fiatalember, név szerint Károly. Akit ez idő tájt egy halott asszony hívogatott a Farkasrétre.
Így történt: Szónya májusban utazni készült, miután az egykori molett asszony olyan vékonyka lett, mint a lehelet. Az utazáshoz lassan készülődött, mert hisz a ruhái sem voltak alkalmatosak. Meg aztán sokszor leült pihenni, valahová messze elnézett a Vérmező felett, megfigyelte a szállongó madarakat, az ablak előtt remegő akácot, és ült, üldögélt mindaddig, amíg azt a láthatatlan kezet nem érezte megint a vállán, amely az utóbbi időben hátulról gyakran megérintette. Ijedten megfordult. Senki. Ismét képzelődött. Felállott, és gyorsan rendezte a szénaszagú fehérneműket, amelyeket útjára magával vinni óhajtott.
Károly az ablak alatt járkált, mint tavasz óta mindennap, felköszönt, az arca kérdően mosolygott:
– Fel szabad menni? Itthon van az ura?
Irma (Károly szerint: Szónya) gyorsan előrántotta a fehér zsebkendőt, az öregúr a városba ment, az út szabad. Károly hármasával ugrálta a lépcsőket.
Ez valóban nem volt valami tisztességes ismeretség, de nem tehetett róla. Az asszony az öregúrral a Hűvösvölgyben sétált kora tavaszi délután, Károly utánuk ment, az öregúr egy padon helyet foglalva a napsugárba meresztette a szemét, míg Irma andalogva lépkedett tova a lila színű fák alatt. A kanyarodónál Károly természetesen melléje lépett, megfogta a kezét.
– Hogy hívják?
– Irma.
Megcsókolta az asszony arcát, mintha már nagyon régen ismerték volna egymást. Pedig csak az utcán találkoztak, vagy a kis cukrászdában,94 Coronininál… Az asszony hervadni, fogyni kezdett, olyan volt a természete, hogy nem bírta el a bűnös ismeretséget. A szülei budai polgárok voltak, ő maga mindössze egy tucatszor volt Pesten, engedelmes, jó, vallásos és tiszta volt, még az öregurat is szerette és tisztelte… nem csoda tehát, ha megromlott az egészsége, midőn a titokzatos és veszedelmes kalandba kezdett. S amint beteg lett, vakmerő lett. Károlyt gyakran felbocsátotta magához, holott előre tudta, hogy az öreg cseléd (aki gyerekkora óta mellette volt) órákig tartó szemrehányásokkal illeti. Azonkívül az öregúr is hazajöhetett…
Most a vasúti jegyek, útmutatások után futkosott Pesten, pénzt váltott, meleg takarókat vásárolt, estig bizonyosan nem kerül haza.
– Abba a cukrászdába szeretnék menni, ahol először találkoztunk – mondta Szónya. – Ki tudja, ha elutazom egyszer, láthatom-e valamikor a cukrászdát?…
Köpenyeget, kis kalapot vett. A fátyolt sokáig igazította arcán. Az előszobában a vén cseléd a fülébe súgta:
– Korán itthon legyen!
Amint a második utcába bekanyarodtak, az asszony keze már a férfi karja alatt volt. Hosszú, lágy, andalgó lépésekkel ment, amint egyszer a tánciskolában tanulta a négyes megfelelő figurájában. Hamvasszőke fejét félrehajtotta, nefelejcskék szemét lehunyta, igen boldognak látszott, pedig egy szót sem szólott Károly.
A lila színű köpenyegnek is szénaillata volt, a fátyolnak is hasonló illata volt, a kis kalap fehér tüllbokrétájával (ŕ la postillion!) ügyesen helyezkedett el az ábrándos asszonyfőn. Minek szólott volna Károly?
Coronini úr megismerte a vendégeket, habár tavasz óta nem látta őket. Az öreg cukrász mindig a kezét dörzsölte, ha szerelmespárok vetődtek kis boltjába. Szerette a szerelmeseket. A függönyöket összébb vonta az ablakon, habár e csendes budai utcácskában a madár sem járt. A gázt csak nagyon későn gyújtotta fel, lábujjhegyen járt a süteményespolcok körül, a feketerigónak az ujját nyújtotta a kalitka drótjai között, és minden ok nélkül jókedvűen bólingatott magában a gondolataihoz. A lábak, amelyek a márványasztalka alatt titkon összeértek, a gombos, nyerges cipők, a félcipők, áttört harisnyák és az asztal alatt reszkető szoknyapárok éppen elegendőek voltak ahhoz, hogy a vén cukrász bácsit életvidámmá és megelégedetté tegyék.
Irma lábát, harisnyáját nyomban megismerte, ezért a feketerigónak halkan azt mondta:95
– Kucc-kucc!
– Mikor utazol, Szónya? – kérdezte meghatottan Károly.
– Már holnap vagy holnapután… – felelt az asszony, az asztal lapjára nézett, és valamin nagyon gondolkozott.
– Holnap – ismételte, majd nagyon lassan felvetette fáradt szemét: – Tudod, hogy már nem látsz többet?…
– Irma! – rebegte megcsukló hangon Károly.
– Azért jöttem ma ide, hogy egyet-mást elmondjak neked… A Farkasréti temetőben fogok feküdni, néha hívni foglak, légy szíves, látogass meg… Ne félj, nem tart tovább egy esztendőnél, vagy talán még addig se, pedig nagyon-nagyon szerettelek. Ígérd meg, hogy jössz, midőn hívlak!
– Ígérem – felelte Károly.
– Higgyed el – monda most anyáskodó, elkomolyodott hangon Irma –, hogy így lesz jó. Én szépen, messze innen meghalok. Azért is megyek el, hogy könnyebb legyen meghalni. Ha itthon maradnék, Budán, hívni találnálak, haldoklásomban magamhoz szólítanálak, az uram mindent megtudna… Holott messze innen, csendesen és simán, lehetőleg éjszaka majd meghalok, egy szót sem szólok senkinek, csak magamban gondolok rád. Véges-végig: rád, egyetlen, drága kedvesem.
– Én kedvesem! – mormogta Károly, és könnyezett.
Az öreg cukrász bácsi krákogott odakünn, mert nem szerette, ha vendégei szomorkodtak. Minek szomorkodnak azok, akik szerelmesek? És a lábak miért mozdulatlanok? A kezekre sincs már szüksége annak, aki szeret! Micsoda új szokást akarnak meghonosítani a szerelmesek? Nem jók ezek a bús képű asszonyok; a kis varróleány vasárnap délután a budai kirándulásán mindig a legragyogóbb tekintetét ölti fel…
– Emlékszel, midőn itt találkoztunk? – kérdezte az asszony. – Sírva jöttem, mert még sohasem voltam találkán. Azt hittem, hogy belehalok az izgalomba. És a fagylaltból nem tudtam fogyasztani. Jó volt, szép volt, én voltam a legboldogabb nő Budán. Köszönöm neked, hogy elrontottál. Legalább éltem.
– Meg fogsz gyógyulni – mondta most minden meggyőződés nélkül a férfi.
Az asszony lágyan, szerelmesen, szinte könnyes szemmel mosolygott. Percekig nézett így a férfi arcába, aztán felállott.
– Elmegyek. Isten veled.96
Még egyszer karonfogva mentek, még egyszer összecsókolóztak egy régi kapu alatt a félhomályban.
– Ne feledd: a Farkasréten… – szólott az asszony, és elsuhant a férfi mellől.
…Talán egy hónap múlott el, és Károly állandóan a temető környékén sétált, mert azt érezte, hogy valamely titokzatos hatalom hívja. Éjjel, holdvilágnál Szónyára gondolt, lelkeket látott köd alakjában sétálni a mély úton, amely a Farkasrét felé vezet. A ritkuló fák mögött kísértetek bolyongtak felhőruhában. Vajon melyik az asszony? Istenem, milyen fiatal volt, és máris halott!
Egy alkonyattal a temetői úton találkozott Irmával.
Meghízott, egészséges volt, nevetett…
– Tudtam, hogy erre keresselek! – mondta a Károly karjába kapaszkodva. – Nem haltam meg. Szeretsz?
Károly a halott asszony helyett az elevennel találkozva, kissé megborzongott. Hűvös szél fújt az utcán. Az asszonyt tetőtől talpig végignézte, és bizonyos egykedvűséggel kérdezte:
– Hát hogy történt ez?
(1912)97
