Zoltán estéje
Zoltán estéje
A téli estéken – hajdanában – a szél nagyszerű nótákat tudott a Váci utcában.
Összebeszélt a lámpásokkal, amelyeket különösen zörgő üveggel látott el a városi hatóság, de meghívták az estéli koncertre Fung kalapos régi cégtábláját, amelyen egyik felől árvalányhajas kalap volt föstve, másik oldalon sárga, nagy cilinderkalap; Berényi suszter aranyos csizmája (bádogból csüngött alá) serényen tercelt a hangversenyben, míg a francia fodrász réztányérjai fürge koboldokként táncoltak és muzsikáltak. Olykor, hogy a koncertnek nagyobb sikere legyen, a nyugtalan hópelyhek is megérkeztek a Rákosról jövő fellegben, és a Váci utca felett, ahol a zergebőr szagú kesztyűs már boltja bezárásához készülődött, olyanformán táncoltak, forgolódtak, repkedtek, hogy az első emeleti lakók lebocsátották az ablakfüggönyöket, fázósan néztek a sarokban álló vaskályhára, és talán azt gondolták, hogy ez a pesti időjárás csupán Jókai úrnak kedvező, aki nem mehetvén el hazulról, jókora részletet ír meg legközelebbi regényéből, a földszintes, sárga házban, kint, a Stáció utcában. De a művelt pesti lakóknak Jókai úr mellett okvetlenül eszükbe jutott a „Csiga” is, ahová most havas vállal állítanak be a színészek és a dologtalan írók. A sillerbort fehérrel keverik, és valaki megdörzsöli kezét a társaságban: „Valahol akasztottak, onnan van ez a csúf idő.” A színházban félig üres ház előtt leng még a gyönyörű függöny, és a leslyukon sorban kipillantanak a földszintre a színészek és a színésznők, ismerősöket, barátokat keresvén a félhomályban. Deák Ferenc már lefeküdt az „Angol királynő”-beli szobájában, és Arany János a Toldin dolgozik az Akadémia első emeletén. És szerte a városban bezárják az ajtókat, megrakják a kályhákat, a nők előveszik a Bolygó zsidó füzeteit, és kezükre hajtván fejüket, bizonyos ijedelemmel hallgatják az odakünn dudáló téli szelet, valamint a regényben tomboló alpesi vihart. (Az akkori regényekben tömérdek eső, szél, égiháború fordult elő, mert a regényhősök inkább voltak alávetve89 az időjárás viszontagságainak. És csak a Paul de Kock kétes hírű hősei viseltek nagy, színes ernyőket.) Csupán a „Kemnitzer”-ben folyik változatlanul a tekejáték, és Kemény Zsigmond sem gondol egyébre, mint ami ilyenkor már szokása: a vacsora sorrendjére, midőn a szerkesztői tollat letéve, a förtelmes időben, a fal mellett rendes fogadójába igyekszik.
Ilyenforma volt a téli este Pesten, midőn az öreg Lisznyai doktor meglátogatta a nagybetegen fekvő Petőfi Zoltánt a szobácskájában, és intézkedett, hogy a házmester bérkocsit fogadjon, és értesítse Zoltán anyját a beteg rosszra fordult állapotáról.
A házmester szívesen fogadta a megbízást, mert bérkocsin eddig csupán egyetlen alkalommal volt szerencséje helyet foglalhatni, midőn a temetőbe kísérte első feleségét. Azóta gyakran eszébe jutott a kellemesen ringó alkotmány, a bőrpárnák és az előkelően forgolódó kerekek, amelyek az ismerős kocsmák előtt a gyalogjáróhoz dörzsölődtek, hogy az ismerős kocsmákban az ismerős vendégek, barátok és ellenségek mindnyájan látták a bérkocsit, amelyből az özvegy házmester bizonyos megszokottsággal lépett ki. A doktor felszólítása után nyomban elhatározta magában, hogy mielőtt Zoltán édesanyjához kocsizna, a bérkocsit okvetlenül megállítja a „Majlandi harcos”-nál, ahol vasárnaponként szerényen szokta elfogyasztani fél messzely borát.
– Nincs valami különösebb kívánságod, fiam? – kérdezte Lisznyai doktor, amint a beteg fiú ágya mellett helyet foglalt.
– „Pici”-t szeretném látni! – felelte Zoltán, és lehunyta a szemét. Lisznyai doktor ezt a kívánságot már többször hallotta az ifjútól, de rendesen csak fejcsóválással válaszolt. Ő már öreg ember volt, majdnem olyan öreg és tiszta és finom, mint az elefántcsont a botján, tehát sehogy sem tudta megérteni, mi látnivaló van „Pici”-n. Ez estén – talán a különös szél okozta, vagy mert útközben Tompa Mihálynak egy verse járt eszében, amelyet délután olvasott – lágyabb hangulatban volt az öreg doktor, és az elefántcsont csupán a sarokba állított pálcán fehérlett.
– Jól van, fiam, elhozom neked „Pici”-t.
A farkasbőrrel bélelt bundát alaposan megigazította nyakán, a sapkát jól fejébe húzta, s a Zerge utcából csakhamar visszatért „Pici”-vel, aki ott, a „Medvé”-hez címzett bormérésben máskor a vendégeket szokta kiszolgálni, de ma este a rossz idő miatt kevesebben voltak a vendégek, hogy a munkát maga is elvégezhette a „Pici” atyja.90
„Pici” körülbelül tizenöt éves volt ekkor, és barna, lágy tekintetű szeme ijedten fordult az ágyra, amelyben Zoltán halovány feje most kissé felemelkedett. Piros hárászkendőjét levetette, kis kötényét megigazította, és csodálkozva állott, mert a „Medve” vendége – a gazdag Szendrey unokája, akinek egykor háza volt Pesten – semmit sem rendelt.
– Hát beszélgessetek – mondta Lisznyai, és az ernyőslámpát olyanformán fordította meg az asztalon, hogy az jól megvilágítsa a Szigligeti vígjátékát, amelyet zsebében hordott. „Fenn az ernyő, nincsen kas” – ez volt a színdarab címe, és az öreg doktor már sokszor elővette a barna fedelű füzetet Zoltán ágya mellett, de a harmadik oldalnál tovább sohasem jutott. Ott megállott egy sornál, mert szeme, amely egyébként igen jó volt, e sornál rendesen elhomályosodott, vízzel telt meg, és a fekete betűk kusza gallyacskákhoz kezdtenek hasonlítani egy lombjavesztett őszi kertben. Az öreg doktor sehogy sem tudta megérteni, hogy mennyire csalódott a jó Szigligetiben, akinek vígjátékán máskor nagyokat szokott nevetni a Nemzeti Színházban. „Persze, mert Szigeti Józsi játssza” – gondolta magában.
A kisleány ezalatt (bár a vendég még mindig nem rendelkezett) mégiscsak helyet foglalt az ágy mellett egy széken, és a karját összefonta mellén, mint anyja tanította egykor.
– Már régen nem volt nálunk a „Medvé”-ben! – kezdte hosszú szünet után. – Bácsbodrogi úrnak senki sem fizet azóta messzelyt.
– Szegény öreg színész bácsi – felelte Zoltán, és félig lehunyt szemét, tekintetét csöndesen végigvonta a „Pici” arcán, barna haján és kezén, amely vörös volt, de nem túlságosan nagy.
– És emlegeti, hogy úgy látszik, hiába volt a Petőfi úr barátja, a fia nem törődik vele.
Zoltán kezét, amely olyan fehér és keskeny volt, mint a holdnak sarlója a vihart ábrázoló régi fametszeteken, kivonta a takaró alól, és „Pici”-nek a kötényéhez érintette.
– Hát maga mit csinál mindig, kisleány?
A leányka megzavarodva sütötte le a szemét.
– A múlt héten esküvő volt a Zerge utcában, Krónyéknál. Margit férjhez ment – mondta, és fejével többször bólintott. – Bizony.
– Hát még mi történt?
– Aztán egy nagy temetés is volt. Az öreg Walter bácsi meghalt, és négylovas kocsi jött érte. A koporsó végig aranyos volt és csupa szűcsmesterek91 vitték a gyertyákat a kocsi körül. Az egyiknek meggyulladt a szakálla… A lövészek énekeltek az udvaron, és a bérkocsisok a „Medvé”-ben ittak addig. Azt beszélték, hogy négy ház maradt az öreg Walter után. Aztán felültek a bakra, és a gyönyörű koporsót kikísérték a temetőbe. Másnap mise volt a plébániatemplomban.
– Gyönyörű – mondta Zoltán, és csendben megfogta a „Pici” kezét. – Hát aztán mi történt?
– Aztán? – szólt „Pici”, és körülnézett a szobában, mintha a hóviharból egy kismadár tévedt volna ide, aki a kályhánál felmelegedve, félve, de kíváncsian körülnéz új otthonában.
Az ernyőslámpa, amelynek fehér golyóján kék madarak repültek a semmiségbe, és hátul a falon babérággal díszített képe a fiú atyjának, nem sokáig érdekelték „Pici”-t. De amint észrevette az orvosságos üvegeket, a szeme kerekre felnyílott, és őszintén megbámulta az üvegek sokaságát és különféleségét.
Voltak ott szép kék üvegek, és voltak nagy, fehérek. Az ezüstkanál fénylett, és a receptek fehér papirosa rendbe rakva hevert a bagolyt ábrázoló gyufatartó alatt.
– Mennyi orvossága van! – kiáltott fel „Pici” őszinte csodálkozással. – Nagyon gazdag ember lehet a nagypapája.
Zoltán csendesen bólintott fejével.
– Mindennap egy üveggel fogyasztok, de néha többet is.
– Nagyszerű! – mondta kétszer a kis vendég. – Szeretném megkóstolni. Olyan jó szaga van az orvosságának!
A fiú kinyújtotta a kezét, de az már erőtlenül lehanyatlott a takaróra. Az öreg doktor felemelkedett a lámpa mellől:
– Kívánsz valamit, Zoltán?
– Orvosságot! – felelte az ifjú.
A kiskanál csörrent, a folyadék opálszínűen csillogott, és a doktor fehér keze gyöngéden felemelte a fiú fejét.
– „Pici”-nek is! – mondta Zoltán alig hallhatóan.
– „Pici” nem beteg! – felelte a doktor.
– De szeretem az orvosságot! – mondta a leányka.
A doktor megcsóválta a fejét, és ismét olyan lett, mint a botján az elefántcsont. Bedugaszolta a kék üveget, helyére tette az ezüstkanalat, és felvette a füzetet, ahol az olvasást abbahagyta, a harmadik oldalon.
A ház előtt kocsizörgés hallatszott.
A házmester keresztben álló szemmel lépett a szobába. Bizonyos,92 hogy a „Majlandi harcos”-on kívül más ismerős hadfiakat is felkeresett.
– A tekintetes asszony nyomban itt lesz! – mondta, és erős borgőz áradt szét a szobában.
– Kisleány, haza kell menni! – szólt Lisznyai doktor.
A leányka felemelkedett, Zoltán kérő-könyörgő pillantást vetett rá, míg hárászkendőjébe burkolózott.
– Eljön a temetésemre, „Pici”? – kérdezte alig hallhatóan.
– Elmegyek – felelte a kisleány, és lesütött szemmel kiment a szobából.
(1912)93
