A hóember szeretője
A hóember szeretője
Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen feljegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tűzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok múlva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyú és a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bízzuk ezen dolgoknak a megírását a háborúk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghúzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen szeretnék utazni Párizsba, és a felvidéki háborús eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetű, kövér, zsíroshangú férfiúra, aki a helybeli költő volt, és a városnál írnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tűzoltóság szervezésekor.
Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jól sikerült majális valceros, dalos, ábrándos emlékével a szívében), és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város különböző kocsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve dalolni kezdett. Bámulatos mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt. Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmúlott, amint a Kutyaszorítóból kiért, és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a kalapot, megfürösztötte114 homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok, és az ég sötét kárpitja lila színű volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyújtottak a kísértetek vagy a vándorok.
Olykor Rozmaring utcának, máskor Csillag utcának, egyszer meg Barna Kislány utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a „Zöld Vadász”-nál vagy a „Vörös béká”-nál, ahol barátaival érintkezni szokott. A „Makk-alsó” vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszú életű öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyan formájúak voltak, mint a bábszínház hátterében meghúzódó gyermekházak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kísértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a növekedő hógolyót könnyű volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy Pista megállott, és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a „Zöld Vadász”-ból kivetették Stánczy Pistát.
Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász” kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjúkorából számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok” asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén, családos emberek, sárkányfeleséget tartó férfiak is megjelentek e napon, s vígan éjszakáztak, mert a vízipuska s vele a tűzoltóegyenruha első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tűzoltói vörös sapkát, az kézről kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öregurak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, újra kezdődik a fiatalság.
Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén, és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tűzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségű bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász” vendéglőse már este nyolc órára berúgott. Anton, a vén, csoszogó pincér titkon nagyokat húzott a borospalackokból, és tavasszal,115 a dalárdisták majálisa után tűzoltómajálist is lehet tartani, odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon tűzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégiscsak keze ügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta, és a fejébe nyomta.
– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tűzoltót! – kiáltott fel Nieszer, a kéményseprőmester.
A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsúbb virzsínia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy a „legelegánsabb önkéntes tűzoltó” fején van szerencséje helyet foglalni.
Bár éjfél elmúlott, a kocsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül felemelkedett, mert húsz év óta mindennap ilyenkor szokott felemelkedni a „Vadász”-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet. Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott, és a máskor nyugodalmasan szívogatott virzsínia szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl minden napra esne egy tűzoltóünnepély a „Zöld Vadász”-ban.
Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító utca környékére, szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sírboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.116
– Szép sapkád van, Pista – mondta a nagy csendben az asszonykendős hóbálvány.
Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tűzoltósapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni! Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt.
– Ne bánts, Pista – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon –, hisz én téged szeretlek.
Stánczy Pista megrázkódott.
– Engem nem szeret senki – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő.
– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!” Kihez írtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.
– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista, és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca, kerek válla, gömbölyű nyaka.
– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy énhozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd állok, és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltósapkában.
– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista.
Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely láthatatlan nyíláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyújtotta feléje. Pistának mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához.
(1912)117
