Lionel
Lionel
A gyertya lángja bágyadtan sárgállott, mintha halott mellett virrasztana, a tükör fényes lapján gyönge homály támadt az éj közben felszállt porból, amelyet tánccal és francia sarkakkal vertek fel. November volt, reggeledett, Lionel most fordult be a kapun, az öreg kapusnő „kezét csókolom”-mal fogadja, míg Arany Anya az emeleten csak ennyit szól felé:
– Na.
Arany Anya – mindez nagyon régen volt – táncosházat tartott Pesten, és Lionel volt a vőlegénye. Húsz esztendeje.
Arany Anya a szürke szalonban maradt a díványon ülve, mint egy ottfelejtett kép. A falról egy félig mezítelen francia hercegnő pillantott alá, másfelől erdei faunok vállukon cipeltek fehér, csipke formájú nőket: középen Arany Anya szürke brokátban, kivágott derékban, a szoknyáján egy paradicsommadár, karján temérdek karperec, fülében mogyorógyémánt, amelyeket most mintegy elfáradtan viselt, mintha estve óta jött volna valamely sivatagban. Szürkülő haja olyan erősen látszik megfésülve, mintha minden este arra számítana a fodrásznő, hogy Arany Anya másnap délig táncol a bálban, arca rózsaszínű és néha jóságos, gyöngéd, barátságos, midőn az élet örömeire figyelmezteti táncosháza látogatóit, de most fáradt, fásult, mint valamely régi szerelmes levél, amelyet évtizedek múlva olvas ismét, aki kapta.
Lionel őszes, kissé hajlott úriember, csupán egy vékony karikagyűrű van az ujján, a monoklija kerete platinából van, nyakkendőjében a tű vörös rókafej, rubinszemmel, gallérja magas, széles, régimódias, mert nem szeretné, ha nyakán a ráncok feltűnnének. Kabátja selyemmel bélelt, és oly gondosan nyitja széjjel, mintha ez volna az egyetlen kabátja.
– Hol járt ennyi ideig, fiam? – kérdezte hirtelen gyöngédséggel Arany Anya, midőn az igen tisztességes külsejű férfiún gyönyörködve végigjárt szürke szeme.118
– Kis sétát tettem a Duna-parton, mielőtt lefeküdnék. Az embernek az egészségére is kell néha gondolni.
– Ez a ködös reggel nem volt alkalmas a sétára – felelt fontoskodva Arany Anya. – Inkább akkor vigyázott volna az egészségére, ha korán hazajön és lefekszik. Még meg talál hűlni!
Lionel feketére edzett ezüst dohánytárcából cigarettát sodort.
– Parancsol? – kérdezte igen gyöngéden.
– Köszönöm. Tudja, min gondolkoztam az előbb? Azon, hogy én meghalok, mielőtt egymásé lehettünk volna.
– Bolondság. Mi egymásé leszünk.
Arany Anya végtelen szomorúsággal ingatta a fejét.
– Majd meglássa, hogy itt hagyom magát, drágám. A szívem igen gyönge, napról napra fogy a kedvem az üzlethez, és mégsem tudom abbahagyni!… Pedig mily nagyszerű volna visszavonulni az üzlettől, amelyet tökéletesen utálok, falura költözni, csirkét, kacsát nevelni, kis kocsit tartani, amelyen napfényes délelőtt bekocsiznánk a birtokot. Egy kis szőlőt is vennénk, ahol ősszel szüretet tartanánk, maga meghívná egynéhány barátját, és igen csendesen elbeszélgetnénk; vacsora után mindenki hazamenne. Csak egyszerűen, rendesen, csendesen szeretnék élni szép fehér falusi házban, és soha többé nem jönni Pestre. Maga tudja, hogy igen értek a főzéshez, hisz falun nőttem fel. Ha jól viselné magát, az ebédjét mindig én főzném. Csak már elmehetnénk innen.
– Hát menjünk, Arany Anya, én mindennap készen vagyok.
– Utálom az itteni embereket, nőket, férfiakat. A házam előtt álldogálva, a kukoricacsősszel vagy a falusi kántorral szeretnék beszélgetni esténkint, ahelyett hogy részeg grófok ostoba élceit hallgatnám. A pénz sem kell már. Utálom a pénzüket, pfuj, be rossz szagú a bankó, az arany pedig akkor is penészes, ha fényes. A villanyfény bántja a szemem, a selyem égeti a kezem. Nem tudnék meginni egy pohár pezsgőt négy lóért sem. Miért vagyok tehát itt?
– Menjünk falura, drága hölgyem.
– Ó, hányszor sírok magamban, amikor senki sem lát, még maga sem. Az életemet céltalannak, elhibázottnak látom. Igazán, néha nagyon kételkedem már abban is, hogy szerelem van, pedig ebben az egyben mindig hittem. Hát szeret maga engem, Lionel?
– Ezt talán már nem kellene közöttünk szóvá tenni, gyöngyvirág. Vajon mulasztottam egy napot húsz év alatt? A felkelő nappal mindig megérkeztem én is! És kételkedik szerelmemben?119
Arany Anya sóhajtott, de nem a boldogtalanságtól.
– Szerelem? – ismételte, és felemelte strucctollas legyezőjét, mint a színházi páholyból látta. – Furcsa, hogy egész életemben mindig szerelemről hallottam körülöttem beszélni. Éjjel-nappal szerelmeskedtek nők és férfiak. És most öreg napjaimra mégis azt hiszem, hogy káprázat volt, amit láttam. Csupa hazugság a szerelem… Maga sem szeret, senki sem szeret. Mit is szerethetne már ilyen vénasszonyon?
– Asszonyom, ön biztosan tudja, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki kegyedet szereti.
– Köszönöm, Lionel. Ni, a nap már felkelt, és elűzte a ködöt. Látja, milyen aranyosak a háztetők!… Most lehet szép a rét és a réten átfutó folyó. Őszi csend van a mezőkön, és a napsugarak mint aranylábú pókok járják be a hervadt fákat, nedves kocsinyomokat. A parasztmenyecskék piros kendője virít, és nagyatyám, az egykori körorvos, most indult betegei látogatására brittanikaszagú bundájában. Igen jó meleg sapkája volt…
– Menjünk valahová, utazzunk el, gyöngyvirág. Szívjunk egy kis falusi levegőt. Elég gazdagok vagyunk már úgyis.
Arany Anya talpra állott.
– Menjünk… Várjon, csak átöltözködöm, levetem ezt az utálatos ruhát. Van egy ócska zöld szoknyám és egy kis bársonysapkám, azt veszem fel. Jó lesz a szürke köpenyeg az útra? Nem nagyon kopott?
– Igen jó lesz.
– Várjon tehát, mindjárt jövök! A kis bársonysapka helyett talán mégis inkább kalapot veszek fel.
– Helyes.
– Az ember öltözzék fel, ha idegenbe megy. Utóvégre nincs az orromra írva, hogy kétszázezer forintom van a bankban…
– Öltözzék rendesen.
Lionel egy másodpercig egyedül maradt. Ásítozva nézte öreg arcát a tükörben, mire Arany Anya hirtelen visszatért.
– Megbuktunk – mondta elszomorodva –, nem mehetek ma sehová. Szerda van, s ilyenkor nem utazom.
Lionel halkan nevetett.
– Tudtam előre, de mégis jó volt az utazásról beszélgetni. Nemde, gyöngyvirág?
– Mintha máris boldog lettem volna.
(1912)120
