Rumfy Artúr
Rumfy Artúr
1
Tiszai bohém volt, hírlapíró, mint névjegyén a kék betűk büszkén hirdették, a Forradalom politikai napilap főmunkatársa, Hársfa utca 2., magas földszint, Y-ban. Ekkor tizenhét esztendős volt Tiszai.
Lehetséges, hogy a vidéki hírlapíró urak közül még néhányan emlékeznek Rumfy Artúrra, aki mint híres bohém egész Magyarországot bejárta. Rumfy beretvált arcú, koravén és gúnyoskás tekintetű férfiú volt, szerette a rossz cipőt, a felleghajtó köpenyeget és a művészkalapot, midőn több esztendő leviharzott fölötte. Rumfy is hírlapíró volt, vidéki hírlapíró, vándor hírlapíró. Ment egyik városból a másikba, gyalog vagy szekéren, és elszerkesztette a keze ügyébe eső hírlapokat. Mindig tudta, hogy hol van szükség hírlapíróra, és nem restellt a székely havasok közé elutazni, ha az ottani hetilap szerkesztőjét bal oldali szélhűdés érte. Rumfy mindig facér volt, mindig útra készen állott: más városok, más hírlapok, mondta a német dalköltővel, s ha pénze nem volt, gyalogszerrel is nekivágott a kassai országútnak, mert egy ottani újságtól fegyvergyakorlatra hívták be a hírlapírót. Rumfy ezt nevezte az ő sajátos élete költészetének. Falusi nyomdászoktól két forint előleget kérni, vidéki szerkesztőket az igazi hírlapírásra kioktatni, és színházi kritikát írni (ŕ la Sarcey) Nagyszalontán a helyi lapba: ezért élt Rumfy, holott gyakran hangoztatta, hogy atyja még lengyel gróf volt, majd politikai menekült, és mi sem természetesebb, hogy a lengyel koronához való jogát mindvégig fönntartotta. S így Rumfy Artúr bizonyos ismeretségi körre tett szert a magyar vidéki városokban. Gyakran írattak vele röpiratokat, midőn a polgármester gazságait kellett leleplezni, de ott volt minden követválasztáson, sőt a kálvinisták papválasztásain is. Ő volt a „tollbérenc”, mint az akkori időben a nyugtalankodó hírlapírót nevezték: párbajozott, királysértésért fogságot szenvedett, de mégis az volt a legnagyobb büszkesége, hogy tizenegyszer ült sajtóvétségért. Mint a régi Cooper-regényekbeli sápadt arcú vadász járt-kelt105 az ellenséges indián törzsektől lakott magyar prériken, elöltöltőjéből hol Kisvárdán, hol Kaposvárott röpült ki a félelmetes tűzsugár. És midőn egy napon Y-ba megérkezett, az ifjú Tiszai urat nyomban pártfogásába vette.
Tudni kell, hogy az ifjú Tiszai úr olyanformán szökött el az apai háztól, hogy hírlapíró lehessen Y-ban, mint hajdanában a romantikus kisasszonykák szökdöstek el a társulat után. Atyja gazdag és előkelő férfiú volt egy Y-tól nem messzire fekvő vidéki városban, és azon az őszön éppen arról volt szó a szülei háznál, hogy az ifjabbik Tiszai úr Oxfordba vagy Cambridge-be megy egy esztendőre, hogy a lordok fiaitól angol finomságot és udvariasságot tanuljon, midőn is Tiszai Nándor – mert hisz így hívták – fölült hűséges Tarragonjára, amely névre a jeles félvér kanca hallgatott, Y-ba lovagolt, és Tarragont a lóvásáron áruba bocsátotta. Hírlapíró lett, mert az óhajtott lenni.
Az öregebb Tiszai úr nem nagyon ijedt meg fia elhatározásától, csupán kijelentette, hogy Nándort többé nem ismeri el fiának. A nők a háznál és a ház körül sírdogáltak, és titkon ruhát, elemózsiát és kevés pénzecskét küldözgettek a rossz útra tért Nándornak. Nándor titokban megküldte a névjegyét húgainak és nénjeinek, valamint több példányban a Forradalom azon példányát, amelyben a Corneville-i harangok előadásáról referál. A tudósítás alatt a jellegzetes t-i n-r betűk, és Rápolti Józsáról olyan elragadtatással ír a megemlékezésben a hírlapíró, hogy a család idősebb nőtagjai megjegyezték, bármennyire elzüllik Nándor, nem éppen szükséges egy vidéki színésznőt feleségül venni.
A „Kék Palack”-nál, déli sörnél, mikor is a kövér komikus elnökölt az asztaltársaságnál, és a jelentkezőket vizsgának vetette alá, magát a polgármestert sem kímélve – Rumfy Artúr nyugodtan helyet foglalt, holott több éve nem járt már a vad mezők ezen részében, miután Y-ban végképpen fölkavarta a kedélyeket bizonyos névtelen levelek hírlapi közlésével. Mintha csak tegnap távozott volna a városból: a német vendéglőst megkérdezte, hogy még mindig annyit lop-e a sörön, Fixler nevű fizetőpincért megintette a számlákon ejtett tévedései miatt, a pikkolónak meghúzta a fülét, és a kövér komikustól, a jeles elnöktől viharos nevetéssel kérdezte, hogy az éjjel megverte-e a felesége, miután éjfél után ért haza. A helyi hírlapírókkal múlt héten vagy fél esztendő előtt megjelent cikkeik fölött vitázott, és midőn Morgovay felelős szerkesztő kövér, pápaszemes alakja föltűnt a sörház ajtajában, teli tüdőből fölkiáltott:106
– Nem, Morgové, ez nem modern hírlapírás. Harminc krajcárt már nem szokás fizetni egy költeményért! Ezennel forradalmat hirdetek a Forradalom ellen.
Majd a színésznők szerelmi élete iránt érdeklődött, és az isteni Rápoltit, az imádott Józsát, öreg harmonikának nevezte. Megkérdezte, hogy a színigazgatót még mindig nem lincselték meg a gyalázatos előadásokért, és miért tűrik az emberek, hogy Fixler olyan bajuszt viseljen, mint egy hősszerelmes? „Főúrnak nagy bajusz való!” – mondta ki a határozatot, és adós maradt az ebéd árával.
Följegyezzem-e külön önöknek, hogy hősünk, Tiszai Nándor, a cambridge-i főiskola reménye, jelenleg csupán hírlapíró Y-ban, a világ legnagyszerűbb és legpompásabb férfiát vélte megpillantani Rumfy Artúrban? Délután már együtt ültek a kávéházban, és Nándor boldogan föltárta szíve titkát: két hölgyet szeret a városban, alakban, színben, szemben igen hasonlatosak, az egyik elöl a színpadon táncol és énekel, a másik napközben könyvel a nyomdairodában, és a neve Zsoli, Zsil, Zsüliett.
Rumfy komolyan végighallgatta a vallomást. Igen fontosan szívta a cigarettát, és a kávéházi pincérre rákiáltott, hogy úgyis hiába hallgatózik, semmit sem fog megérteni, mert japánul beszélgetnek. Aztán cinikusan elnevette magát.
– Nos, és hogy vagy a könyvelő kisasszonnyal? Meddig jutottál vele?
Nándor elpirult.
– Azt hiszem, szeret. Esténként, midőn hazakísérem, a zsebembe dugja a kezét, és én fogom a kezét, midőn sötétebb utcába érünk.
– A kapunál? – kérdezte türelmetlenül Rumfy.
– Néha, midőn nincs veszély, megcsókoljuk egymást.
– Hányszor?
– Egyszer, legföljebb kétszer.
– Kevés. Legalább tízszer kell megcsókolni minden este, olyanformán, hogy reggelig kerülje az álom szemét. Én így tennék – mondta Rumfy gunyorkás arcfintorgatással.
– Remélem, a színésznő szerelmed mindezen szenvedésekért bőségesen kárpótol?
– Írni szoktam róla a kritikában.
– Ez helyes. Ezért vadul szoktak szeretni a nők. A lap, a prés, a kurzív betű a legszebben pengő gitár az öltöző előtt. Bizonyára karjába veszi barna, ifjú fejed, és így nevez: én csillagom, én Uránusom – mire107 te nevezd Fiastyúknak! Nem fogja megérteni, mert a színésznők nem jártasak a csillagászatban. De imponálni fog.
Tiszai Nándor megrágta a cigarettát.
– Egy baj van, mester, még nem vagyok neki bemutatva.
Rumfy megütközve nézett körül a kávéházban, mintha valami illetlenség történt volna.
– Miért írsz tehát róla kritikádban?
– Mert nagyszerű színésznő. A legjobb, a leggyönyörűbb, a legkedvesebb. És tehetséges.
Rumfy Artúr egy darabig szótlanul nézte a biliárdjátékosokat. Arcán hideg megvetés, unalom, gőg tükröződött. Egy szakállas idegen úrra rákiáltott, hogy „rosszul fogja a golyót”, a dákóval „balról beadni a falsot”, hangsúlyozta, a lökés sikerült, az idegen fejbólintva, mosolyogva köszönt, Rumfy halkan fölsóhajtott.
– Gyakran tapasztaltam, hogy ha egy városról hosszabb időre leveszem a kezem, ott a viszonyok nyomban megváltoznak, elzüllik a társadalom, napirenden vannak az erkölcsi és anyagi bukások, az emberek elfelejtik a tisztességes sajtót. Nem félnek már senkitől, semmitől… Íme, itt van a te eseted. Ez a nyomorult, tehetségtelen, még a nagybetűket sem biztosan ismerő helybeli hírlapírói kar engedte, hogy egy fiatal és tapasztalatlan kollégájuk agyba-főbe dicsérjen egy ripacsnőt, anélkül hogy kedvese lett volna annak a komisz teremtésnek. Azt hiszem, jó időben jöttem Y-ba. Rendet kell csinálni ebben a városban. Majd a tyúkszemére lépek én itt egypár embernek. De annak a színésznőnek is megmondom a magamét. Hogy is hívják?
– Rápolti Józsa – mondta suttogva Tiszai Nándor, és a mennyezetre nézett.
– Ismerem a kis hamist. Majd máskor beszélek róla. Most valami dolgom van – így szólt Rumfy, és hirtelen a másik asztalnál termett, ahol két kereskedő csendesen beszélgetett. Rumfy megkérdezte a kereskedőket, hogy miért fixírozzák állandóan, szóljanak, ha kardja vagy pisztolya elé óhajtanak állani, az ő neve ez és ez, lakik a Malomgát utcában, aztán elviharzott a kávéházból.
Nándor, szegény hősünk estefelé természetesen a színház körül sétálgatott, amely fából volt, de a lámpák mégis tündéri fénnyel tündököltek a kis ablakon át. A zenekar már hangolt, és a színlapok olyan pirosak voltak a bódé falán, hogy az embernek megdobogott a szíve, pirosak, zöldek, a női öltöző tejüveg ablakai mögött rejtelmes árnyékként108 jelentek meg az öltözködő színésznők. Virág- és festékszag áramlott ki egy nyitva hagyott ajtócskán, mint a tavasz bódító illata.
Egyszerre egy kéz nehezedett a Nándor vállára. Rumfy egy szivarcsutkát tartott fekete foga között.
– Csak menj föl az öltözőbe, kopogj az ajtaján, és mondd, hogy én küldtelek. Azt hiszem, ez elég lesz – mondta fenyegető hangon.
Nándor mintegy félálomban lépett be a sötétes színpadra. A díszítők csaknem fölborították, a süllyesztő nyitottan, feketén, rejtelmesen sötétlett lába előtt, valaki megmutatta a primadonna öltözőjét.
A kilincs engedett.
Nándor megzavarodva állott meg a szagos kis kamrában, amelyben nyugtalankodva libegett egy gázláng drótkosárban. A tükör előtt félig öltözötten ült Jozefin, és arcát festette. Egy kék-fehér kendőt borított vállára, és mosolyogva hátrafordult:
– Ön az? Már régen vártam. Csakhogy eljött egyszer. Köszönöm – és telt, puha kezét, amely piszkos volt a festéktől, boldogan Nándor ajkához emelte.
Aztán újra tükrébe nézett, a szénnel igazított szemöldökén, majd ölébe ejtve két kezét, bűvös mosollyal Nándorra nézett:
– Ugye, maga szeret engem? – kérdezte fojtott hangon.
– Meghalok – hebegett az ifjú hírlapíró.
– Ne haljon meg, sőt éljen… értem – felelt gyorsan, titokzatosan a színésznő. – Csak azzal az utálatos Rumfyval ne barátkozzon. Az nagy ellenségem. Ugye, megteszi?
Természetes, ugye, hogy Nándor ezt nyomban megígérte.
2
Rumfy Artúr, vándor hírlapíró és kegyetlen, amint magát néha nevezni szokta, megtelepedett Y városkában, és erre nyomon követték egymást a nyílttéri háborúk és párbajok. Rumfy Artúr Magyarország utolsó igazságos embere és vértanú, amint barátai előtt bemutatkozott, azon régimódi hírlapírók közül való volt, akik a karddal jobban bánnak, mint a tollal. Volt vagy ötven párbaja, megskalpolták, darabokra vagdalták, és X-ben, ahol a párbajsegédek oroszlánvadászatra töltik a pisztolyokat, golyót is kapott. Rumfy Artúr tehát nyomban fölkeverte Y városkában a szunnyadozó békés kedélyeket, és jó példaadásból kardpárbajt109 vívott a katonai vívómesterrel, egy vörös bajuszú szörnyeteggel. A párviadal Rumfyra szerencsésen végződött, mire kihirdette a városkában az általános hadüzenetet, kiütött a háború. Egyik párbajt a másik után rendezte, és ilyenformán jó darab ideig megfeledkezett Nándorról, a regényes jellemű fiatalemberről, aki két hölgybe volt egyszerre szerelmes Y-ban, hírlapíró korában, de már jóval a koronázás és a tokaji tűzvész után.
Nándorunk, kedves fiatal hősünk, miután a Forradalom című kormánypárti lap hasábjain a hírrovatban ügyeskedett egy elzüllött és nihilista hajlamú volt néptanító vezérlete alatt, és maga sem tudta, hogy miért kell neki ellopott csirkékről és verekedő fuvarosokról hőskölteményeket írni, holott előkelő és gazdag családja Cambridge-be szánta, hogy együtt evezzen a Temzén a lordok fiaival, hat óra tájban, estefelé a nyomdairoda körül álldogált vagy sétálgatott, a kapumélyedésbe rejtőzött, avagy vakmerően az iroda ablaka elé állott, de mindig egy név járt-kelt a szívétől az agyvelejéig, mint rózsaszínű fénnyel megvilágított szökőkút sugara: Zsoli, Zsil vagy esetleg Zsüliett, amely nevekre egy barna és ábrándos termetű hölgy hallgatott, aki estéli hét óráig a könyveket vezette a nyomdai irodában, ahol még a pohárban nyíló rózsának is (Zsil asztalán) ólombetűszaga volt.
Zsoli fácánkakas tollát hordta kis kalapja mellett, és a kedves toll már messziről jelezte a drága hölgy közeledtét. Nándor megigazította a nyakkendőjét, és alázatosan a kis nő elé lépett.
– Megengedi, Zsüliett, hogy elkísérjem? – kérdezte minden este.
A nőcske (egykorú volt Nándorral, tehát sokkal okosabb) meglepetten mosolygott, mintha egy kedves vágya vált volna valóra, midőn Nándort az utcán megtalálta.
– Amint parancsolja, uram – felelte halkan, és könnyű nevetés gördült ki mozgékony ajkán, amely nevetés mindig az erdő fölött elvonuló nyári eső hangját juttatta Nándor eszébe.
Mentek, mendegéltek, korán sötétedett, és mire a régi tűzoltótorony mellett elhaladtak, Nándor már megkérdezte:
– Hogy van, kedves kis Zsüliett?
Az alkony pompásan ereszkedett lefelé, mint a színpadon a hátulsó függöny és Zsil ekkor mindig a Nándor felöltőjének zsebébe dugta a kezét, amit Nándor olyan gyöngéden fogadott, mintha egy kismadarat rejtett volna zsebében.
Így sétálgattak majdnem egy óra hosszáig a tűzoltótorony körül, ahol110 csupán egy régi, rozoga létra hallgatózott a fal mellett, de még az sem hallott soha semmit.
– Haza kell mennem – mondta Zsüliett bizonyos idő elmúltával, és ott hagyták a régi tornyot, hogy az kedvére eltemetkezzen a reszkető sötétségben.
Egy napon azonban azt mondta Zsil a rendes időben:
– Ma tovább elmaradhatunk. Anyámék vizitbe mentek rokonokhoz.
Nándor igen boldogan vette ezt tudomásul az első pillanatban, hisz reggeltől fogva csupán azért élt, hogy este Zsolit hazáig kísérhesse. Később azonban nyugtalankodni kezdett: hopp, a színház, a női öltöző, hol esténként, előadás előtt Rápolti Jozefinnél tisztelegni szokott, kézcsókját átnyújtja, és a drága mosolyt szívébe zárva, elmerengő léptekkel ballag a hírlapírók páholyába, hogy szótalan ábrándozással hallgassa a csengő színházi muzsikát. Midőn is boldogan megállapítja magában, hogy sokkal jobb Y-ban a női öltöző ajtaját nyitva találhatni, mint Cambridge-ben evezni.
– Nos, nem örül nekem? – kérdezte idő múltával Zsüliett, mert a zsebben a Nándor keze talán árulkodott.
– Meghalok – mondta a hírlapíró, mert hiszen még csak ennyit tudott akkoriban a nőknek mondani.
(Későbbi években többre is megtanították a nők, de vajon volt-e oly meleg a kezeknek érintése és a hang és az el nem mondott szó, mint akkor, eleinte?)
– Menjünk a népkertbe, ott este már senkivel sem találkozunk – indítványozta Zsil.
– Az őr szigorú ember – mentegetőzött Nándor, és a kövér komikusra gondolt, akivel a színház hátulsó kapujánál esténként kezet szokott fogni.
– Hát maradjunk itt – mondta csendesen Zsoli, és fürge kezével Nándornak minden ujját megtapogatta a zseb mélyében, és mindegyik ujjnak szerelmet vallott külön és egyszerre.
Ám Nándorban az áradó vér már egy másik nő nevét követte a szív közepéből az agyvelőig. A komikus kézszorításán kívül igen hozzászokott a női öltöző sajátságos illatához, és a festékes nyúllábat úgy vélte ismerni, mintha gyermekkori barátja lett volna. Búsan ballagott a régi tűzoltótorony körül, és amint az idő folyton haladt, nem érezte többé magát azon nagyszerű és pompás nőhódítónak, amely érzés akkor támadt111 föl benne, midőn Zsüliett friss és üde csókjával ajkán már a színfalak közé rohant, és Rápolti kisasszony kezét megcsókolta.
Valóban az előadás javában megkezdődött, midőn Nándor végre a színházhoz ért, tehát az öltözőbe már nem mehetett. A páholyban lehorgasztotta fejét.
– Hol jártál ma este? – kérdezte Rumfy Artúr, és tüntetőleg hátat fordított a színpadnak. – Egy katonát láttam ma este imádottad öltözőjébe belépkedni. Sarkantyúja vígan csörgött. Ott ül az első sorban, és Zsozfén folyton ránevet.
Valóban ott ült a szőke és kék szemű katona. Fiatal, boldog hadnagy úr volt, az arcán tán a művésznő csókjától oly rózsaszínű?
– Megölöm – mormogta Nándor.
Rumfy helyeslően bólintott.
– Majd én elintézem ezt a dolgot. Mit szeretsz jobban, a kardot vagy a pisztolyt?
– Megölöm – felelte Nándor, és fájdalmában majdnem sírva fakadt, mert a katona az első sorból és a művésznő a színpadról e percben csendesen összemosolyogtak.
– Csak aludj nyugodtan az éjjel – mondta Rumfy nyelvével csettintve. – Lehet, hogy reggelre te leszel hulla vagy a katona.
– Hulla leszek – felelt Nándor búskomolyan és telve meghalni vágyással.
A fölvonásközben már látta is, amint Rumfy egy állatszelídítőhöz való pózban, egy hórihorgas jogász társaságában párbajra hívja a katonát.
– Rendben van – mondta a második felvonás után Rumfy. – Szerencséd van, Nándor, lovagias ellenfeled akadt. Csöppet sem vonakodott vagy húzódozott. Katonákkal élvezet dolgozni. Reggel hatkor a kaszárnyában lesz: kard, végkimerülésig, bandázs nélkül. A harcképtelenséget majd én állapítom meg. Engem nem lehet megcsalni, mint a doktorokat.
Még sokáig beszélt a derék Rumfy párbajokról, amelyekben segédkezett, midőn a vér patakban ömlött a vívóterem padlóján, de Nándor mindezt csak félálmában hallotta. Arra gondolt, hogy már többé nem érdemes élnie. Az első szerelme, a gyönyörű, tehetséges színésznő, akiről olyan ragyogó tollal írt, és kiről éjjelente álmodott a magas földszinten, Hársfa utca 2. szám alatt, Y-ban, ugye, megcsalta, elhagyta, eldobta. Bár inkább evezne Cambridge-ben, és sohase ismerte volna a jó112 szagú öltözőt, a rejtelmes színpadot, ahol az erdők mozognak, és a vászonhoz dőlve komolyan áll a tűzoltó. Egyszer a harisnyakötőjét engedte fölhúzni a művésznő, máskor tréfásan bepúderezte az arcát… Uram, istenem, mi marad még hátra az egész életből!
Nándorunk regényes és hosszú végrendelkezést írt éjszaka, nevét szilárd betűkkel aláírta, reggel pedig szerencsésen megvágta a szőke katonát.
Este a nyomdairodából kilépő Zsolit, Zsilt, Zsüliettet közömbösen e szavakkal fogadta:
– Azt az izét… azt a katonát, aki a múltkor fixírozta kegyedet, ma egy kissé összevagdaltam.
(1912)113
