A névtelen nő
A névtelen nő
A gondolatom néha játszi lepke, hajnali madár, amely boldogan, bolondan énekel, vagy fürge, csengő-zengő nyári eső a folyó tükörén, amelynek olyan hangja van, mint a sarkantyúmnak; máskor öregasszony a gondolatom, mostanában mindig vénebb asszony, aki görnyedten viszi a rozsét az erdei úton, hol a fák lehullajtották már levelüket, és szél tépdesi a föld kopott haját, a hervadt füveket. Hadd mondjam el önnek, Kedvesem, hogyan történt az, hogy a gunnyasztva fonogató öregasszony egy napon eltűnt a sarokból, honnan baljóslatú szemét reám meresztette – hogyan történt, egy napon ismét fiatal lettem, és egy fehér lepke szálldosott a képzeletemben.
Tél volt vagy nyár?… Az évszakok nem fontosak, mert az ember mindig magának csinál tavaszt vagy telet. Amint odabenn a szívében elgondolja, az történik körülötte. Nálam akkor késő őszre hajlott, midőn a városba egy ifjú hölgy érkezett.
Mint afféle dologtalan lovag, szemmel tartottam az utazókat, a fogadó előtt benéztem a postakocsi belsejébe, unalmamban szerettem kitalálni az utazások célját, s egy vén pap tolakodó kérdésemre egyszer fejemhez vágta a bibliát. Ah, a vén pap Lengyelhonba utazott a fejedelemasszony gyóntatására, és én nem mehettem volna, holott egy évtized óta a szívemben hordtam a királyné arcképét!
A fiatal hölgy, akit első pillantásra akár hercegnőnek is vélhettem volna finom öltözetéről, a „Medvé”-nél megszállott. A kor divatja szerint aranyba foglalt, ragyogó kristályüvegen át nézte a városbeli tornyokat és háztetőket. A szolgaszemélyzet, valamint az unatkozó lovagok részére nem volt pillantása. A cipője flandriai vörös bőrből varratott, amilyenbe mifelénk az úrinők a naplókat köttetik a könyvkötőmesterrel. És a lépésének volt valamely bizonytalan imbolygása, mintha nem szívesen érintené cipője sarkával a fogadó kopottas állatbőreit. (Később megtudtam, hogy a rövidlátó nők járása ez, de akkor már vénember394 voltam, az ördög sem törődött velem.) Még harisnyájáról szeretnék sokat beszélni, amely köntöse alatt egy másodpercig látható volt a lépcsőkön. Szürke selyemből volt ez, mint a papok ruhája böjt havában, és sok esztendeig gondoltam magamban e harisnyákra. És nemesen kivágott öltözete oly nyakat mutatott, amelyhez hasonlót sem azelőtt, sem azután nem láttam.
– Mit bámészkodik a lovag? – kérdezte az erkélyen, szobalányához intézve a szót, és a ragyogó kristályüvegen át észrevette kopottas tollaimat kalapom mellett, amelyet még a lengyel királyné szolgálatában viseltem.
Jelt adtam, mint e korban szokásos volt: a két kezemet a szívemre szorítottam. A grófnő intett a „Medve” erkélyéről, amely kézmozdulatot engedelemadásnak véltem. Egy perc múlva már szobájában termettem, s ezen idők divatja szerint kalapomat bal kezemben tartva fél térdre ereszkedtem a királynőm előtt, s megadással vártam bizonytalan sorsomat. Mindig gondom volt arra, hogy az ingfodraim fehérek, nemesek legyenek, bármily szegénységgel sújtott a sors. E percben szerettem volna, ha csupán ingfodraim volnának láthatók kopott ruházatomból. A grófnő kegyes volt, és nem látszott észrevenni, hogy kabátom ujján nyomok vannak, mintha könyökkel törtem volna utat a sűrű, szitkozódó sokadalomban.
– Hiszen nevemet sem tudja – szólalt meg mély, zengő hangon, hosszas hallgatás után.
– Majd ha érdemesnek tart, úrnőm, közli velem nevét, hogy beírhassam a szívembe, ahol eddig csak a lengyel királyné neve lakott. Tíz évig jártam reménytelenül, céltalanul, ődöngtem dologtalanul, hogy mindig csak a királyi hölgyre gondolhassak. Még a zajos kockázó lovagokat is elkerültem, mert gondolataimat, ábrándjaimat zavarta a lárma. Magányban, eldugott kocsmaszobákban szerettem tanyázni, és a borba mártott ujjaimmal a királyné nevét felírni az asztalra. Ez történetem.
– Lustaságát tehát szerelmével védelmezi? – kérdezte új királyném.
– Nemesnek születtem, csak a kardforgatáshoz értek, a királyok mostanában nem csinálnak háborút.
A homlokomra tette a kezét, és lassan felemelt térdeplő helyzetemből. A nyakamba fonta a kezét.
– Nem tudom, miért teszem – mormogta magában. – Húszesztendős vagyok, s eddig még nem választottam senkit. Miért választom magát?395 Miért áldozom fel magamat az ismeretlen lovagnak? Mondja meg, hogyan szólítsam, ha már többé nem látom… Mondja meg, hogyan mondjam ki a nevét az imádságomban, amelyet az apátsági templomban holnap önért elmondok… Világosítson fel, hogy kinek a nevében tegyek jótékony alapítványokat a kolostoroknál, és kiért mondassak misét… A szegények, akik között adományokat osztok ki az ön nevében, kit dicsérjenek?…
Ekkor eszembe jutott, hogy tíz év óta nem mondtam ki nevemet, mióta a Jagelló-torony pincéjéből a púpos porkolábleány segítségével megszöktem. A haragos lengyel király közölte a szomszédos országok királyaival, hogy a jobb kezemre M betű van tetoválva – Mária királyné tiszteletére, s nem mertem a kesztyűmet lehúzni azóta. A grófnő azonban mind határozottabban sürgette a nevem – és az ember szeret néha szédítő meredélyeken sétálni –, kimondtam a nevemet, amelyet egykor megbecstelenítő jelzőkkel a krakkói kapukra kiszögeztek, és az utazókereskedők, elfelejtve a király zsarolását, gyáván kiköptek a nevem előtt…
– Frankó a nevem – mondtam meglehetős bátorsággal, és a szememet lehunytam, mintha a hóhérbárd suhanását várnám.
A gyönyörű ifjú hölgy ekkor szájára vette nevemet, sokszor, boldogan, dédelgetve, simogatva mondta a nevemet, hogy végül magam is kezdtem elhinni, hogy sajátságosan szép nevem van, és csupán rossz álom volt azon sok baj, amely e név körül már történt.
– Frankó – monda pártfogóm –, holnaptól kezdve a város szegényei áldani fogják ezt a nevet; harangot öntetek, amelyet e névről keresztelnek; s e nap évfordulóján misét mondanak az ódon apátság templomában…
Tudtam, hogy mindez nem enyhíti a lengyel király haragját, hamarosan hurokra kerülök, és a legszentebb imádság sem mentheti meg nyakam épségét: most azonban mégis boldog voltam, legboldogabb életemben, midőn egy előkelő, gazdag, finom és bizonyára jó családból való hölgy engem választott első szerelmének. Már negyvenesztendős voltam ekkor, és dühös haraggal fonta lelkemben a gond a maga szomorú bánatait, sötét reménytelenségeit… Csak az ingfodrom volt már nemes rajtam, és megszoktam, hogy útszéli csárdákban kitegyenek az út közepére… Csúf vénasszonyoknak mondtam jövendőt, elhájasodott polgároknak kotyvasztottam bűvitalt, amely szerelemre gerjeszti396 az ifjú nőket; így tengettem életemet, s nem csodálkoztam, ha néhanapján eltángáltak a vásárokon…
És most egy angyal földre szállott, hogy megmentse bűnös, elvetemült lelkemet, hogy megtisztogasson a salaktól, a szennytől… Diadalmas ifjú lovagnak éreztem magam ismét, csodálkoztam, hogy nem zörög oldalamon kard, és fövegem tollai vajon hol konyultak le?… Mint a napsugár a templom ablakain kék fénybe füröszti a tömjénfüstöt: oly ájtatosak voltak gondolataim, midőn az ismeretlen grófnő kezét fogtam. Ó, még nem vesztem el – még ifjú lovag vagyok!…
A torony, ahol meghúzódtam éjszakára, szeles, léghuzamos hely volt. A korhadt szarufák beszélgetni szoktak egymás között. Ez éjjel azt beszélte az egyik gerenda a másiknak, hogy az erdőn kivágtak egy fát, amelyből nem házat építenek, hanem akasztófát ácsolnak, s a piacon felállítanak.
Reggel, amerre mentem a városban, a koldusok áldása kísért. Ó, e förtelmes nyomorékok mily hangosan kiáltozták nevemet, a bénák szinte kárörömmel harsogták, hogy Frankó lovag a legnemesebb ember… Egy förtelmes varangy, egy láb és kéz nélküli szörny a város kapujánál, midőn szökni akartam, a fogaival a ruhámba kapaszkodott, nem engedett tovább, míg meg nem áldott. És a kapunál szerencsésen elcsíptek Szaniszló király vitézei, miközben a nyomorék hozsánnázva kiáltozta nevem.
…Most már megint öreg, szomorú férfiú vagyok, bibliát olvasok egy toronyban, és a bibliába szeretném beírni néha az ő nevét, az ismeretlenét, a legdrágábbat, akiért börtönbe jutottam ismét… Szeretnék érte imádkozni reggel és estve… A falra vésni nevét, és halálom közeledtével mindig csak az ő nevét mondani… Sajnos, elfelejtettem megkérdezni…
(1915)397
