Ne vigyél tanút Budára
Ne vigyél tanút Budára
Bánati úr, akiről már valahol írtam, minden szomorúsága és életfájdalma mellett, bár kalapját mindig szemére vonta, és még éjszaka is a házfalak mellé húzódva, lehajtott fejjel bandukolt a csendes utcákon, arról is nevezetes, hogy ő volt az a férfiú a fővárosban, aki örökké szerelmes.
Régebbi időkben, mikor ráértek az emberek a bolondságoknak és hóbortoknak élni, Pesten a Bánatiak sűrűn előfordulnak. A szerelem az élet célja, és mindegy, hogy boldog vagy kesergő azon szerelem. Csak ne hiányozzék sohasem a férfiak és nők szívéből. Igazán szerelmes emberrel nem is történhetik semmi baj. Azzal sem törődik, ha elgázolja a kocsi, mert bévül, a szívben még az életet is kárpótolja a szerelem gondolata. A börtön falán is van egy tenyérnyi hely, ahová vérrel és korommal fel lehet írni a kedves nevét. Bánati úr mendegélt az életben, Pesten vagy Budán, téli bunda födte tagjait vagy strumflis Pejácsevics-nadrágban lépkedett, a vastag, rövid sétapálca volt divatban, vagy a színes öv a derékon. Strausztól dúdolgattak a gavallérok, miközben a kioszkban a katonabanda szólt, és a Duna-parti fák zöld függönye megett mint egy igéző álom suhant el a gőzhajó fehér kéménye, vagy az volt divatban, hogy a magányosan sétáló úrihölgyek után rézkrajcárt szokás dobálni, hogy a dáma megzavarodva megálljon, mintha elejtett volna valamit: Bánati változatlanul, hősiesen szerelmes volt. Természetesen mindig attól félt, hogy belehal a szerelembe, a homloka komolyan elfehéredett, ha az imádott nőre erősen rágondolt, és éjszaka beszélt magában az utcán. Minden alkalommal olyan volt a helyzet, hogy hinni lehetett: Bánati most végérvényesen elpusztul, addig kereste az esetlegességeket, hogy halálosan beleszerethessen nőkbe, akik tán nem is viszonozták mindig hő érzelmeit.
Egy alkalommal Bánati különösen bajba keveredett. Két hölgybe volt egyszerre szerelmes, mostohatestvérek valának, mindig együtt voltak,398 karonfogva jártak, és ha megtehették, éjszaka egy szobában aludtak. Finom és kedves nők voltak. Az egyik vörös hajú volt, mint az alkonyat Spanyolhonban (midőn a postakocsi Madrid felé közeledik), és szent volt, mint a szenvedők gondolata a csodatévő oltárkép előtt. Cecíliának hívták, és talán senkinek sem illett e név, csak neki, aki finom cipőjében valóban alig érintette a földet, amint bizonytalanul, szinte meggyőződés nélkül, mintha attól félne, hogy nem érdemes a földre lépni, a budai korzó gesztenyefái alatt mendegélt.
A fekete nőt Fruzsinának nevezték. Szeles és hamar könnybe boruló szemű, felcsattanó kacagású és merengő szomorúságú volt ő, sohasem lehetett tudni, hogy mit gondol magában. Néha minden ok nélkül kezdett sírni – csodálatos volt ilyenkor, mint fenyveserdők felett lebegő esti köd, míg alant a mélyben csattogva vágtat a gyorsvonat, és a szerelmes asszony az ablakból a ködbe néz, s távoli város tornyait látja… Mintha elveszített volna valamit vagy valakit nagyon régen, akinek az emléke vissza-visszajár. Lehetett gyermek is, de férfi is, aki váratlanul kopogtatott az emlékezés pókhálós ablakán… Felcsendülő kacagása semmiségek felett, mikor hajfürtjei is kacagni látszottak, hogy ujjaival kellett rendben tartani őket, és orra gyengén elpirult… aztán halkan sóhajtott, mintha a kacagástól megtágult volna valami odabent… elmerülő tekintete, amelyet halk, turbékoló hanggal kísért, mint valamely színpadi jelenést a zenekari mélységben a karnagy… élvvágyó, nedves szája, amely arra látszott teremtve lenni, hogy gyönyört igyon, és ruhája, amelyet maga varrt… Fruzsina valóban észrevétlenül hercegnőnek született, de csak Budán, a Vízivárosban, és napjainak legfőbb eseménye az esti séta volt a Duna-parton, amidőn kézszorításával Bánati úrnak, az utolsó lovagnak gyakran elárulta, hogy tetszését kiérdemelte.
Bánati nem lett volna igazi férfi, ha kellő hiúság és büszkeség nélkül nem sétál vala a két feltűnően csinos nő között. Gyakran karjára vette őket, ha a sétaút a hegynek emelkedett, és sohasem súghatott olyasmit az egyik fülébe, hogy a másik nyomban meg nem kérdezte volna, hogy mit mondott Bánati úr. Olykor, ha a hölgyek családi körülményei megengedték – mert szigorú otthonokban nevelkedtek, ahol az apák és az anyák meglehetősen rideg törvényeket tartottak, és a leányokat húszéves korukban férjhez adták –, Bánati az alkalmas estéken rejtett kiskocsmákba vitte a hölgyeket, összeesküvő korából beszélt el kalandokat, elmondta, hány embert ölt meg párviadalban, hamispénzverésről399 beszélt, majd boldogtalan, reménytelen éjszakáit sorolta fel: amint a férfiak hazudozni szoktak a nőknek, akiket meghódítani akarnak.
Fruzsina, a sötét hajú, rejtélyes, odaadó, helyeslő mosollyal, fejbólintással fogadta Bánati szavait, mint ama szegény nők, akik a szülei háznál korán megtanulják, milyen álláspontra kell helyezkedni a férfiak hencegésével szemben. Csodálkozott, szomorkodott, nevetett, helyeselt Bánati előadásai alatt, amelyet mindig fokozott az elfogyasztott bor. Nem csoda, ha estefelé, mikor az éjjeliőrök már elfoglalták helyüket: Bánati elfelejtette bánatát, szerencsétlen sorsát, és boldog, szerelmes ember módjára, gondtalan szívvel kísérte haza a dámákat.
Cecília Bánati előadása alatt egy arcizmával sem árulta el érzelmeit, mozdulatlanul, komolyan hallgatta a férfi szavait, mintha ítélet alá venné a szenvedélyes hazugságokat. Sohasem csodálkozott, de egy estve, midőn Fruzsina mögött már bezárult a kapu, és Bánati a szomszéd utcába kísérte megmaradott hölgyét, ahol piros virágok voltak az ablakokban, és a tornyon a hold sugarai keresték a lépcsőket, Cecília váratlanul kijelentette, hogy szereti Bánatit. Szereti, amint egy ártatlan leány szerethet valakit, komolyan, elszántan, egész életre, rendelkezzék vele a bánatos…
Bánati, bár élete nagy részét nők társaságában töltötte, meglepetten kérdezte:
– Miért szeretsz, te földre szállott angyal?
– Szeretlek azon szép szavakért, amelyeket szegény, szomorú, csalódott barátnémhoz intézel. Szeretlek, mert olyan jó szíved van, hogy mulattatni, megvigasztalni akarod azt a szegény Fruzsinát. Szeretlek, mert nemes jellem vagy, és egyetlen szóval sem akarod elcsábítani boldogtalan barátnőmet.
Bánati rajongva csókolta meg Cecília kezét:
– Sohasem fogom Fruzsinát megbántani.
– Akkor mindig szeretni foglak – felelt Cecília, és vonakodás nélkül csókra nyújtotta az ajkát.
Bánati ezután tovább sétált még a két barátnővel a budai korzón. Fruzsina hű testvér módjára mindig beszámolt Cecíliának azon szavakról, vallomásokról, ajánlatokról, amelyeket Bánati a fülébe sugdosott. Viszont Cecília megelégedetten és szerelmesen simult Bánatihoz:
– Ó, mily jó vagy te, hogy oly szép szavakat tudsz kitalálni szegény barátném számára! Csak boldogítsd őt, csak vigasztald, okozz neki mentül több örömet… Én mindig jobban szeretlek. És ha estve megcsókoltad400 a szobor mögött az ajkát, kérlek, akkor szívesen megcsókollak én is, megölellek azon a helyen, ahol ő megölelt. És a szívem kinyílik neked, mint az ő szíve kinyílott… De semmit sem szabad eltitkolni előttem, még ha vétkeztetek is. Mert én nagyon szeretem Fruzsinát.
Sokáig sétált ezután Bánati és a két szerető barátnő azon rejtett utakon, amelyeket a szerelmesek felkeresni szoktak, míg egy napon Fruzsina elgondolkozottan kivonta karját Bánati karjából:
– Már egy fél esztendeje megyünk, elfáradtam – mormogta.
Bánati boldogan fordult Cecíliához:
– Most már egyedül maradunk, szerethetjük egymást.
Cecília szomorúan csóválta a fejét:
– Nem, fiam… Én megmaradok a barátnőm mellett. Valóban már sokat sétáltunk hármasban, ideje, hogy hazamenjünk.
– Tehát már nem szeretsz? – kérdezte kétségbeesve Bánati, mint annyi sokszor az életben.
Cecília lehajtotta a fejét, mint a templom körül a Mária szobra, midőn beesteledik:
– Nem tudom elmondani, hogy mi történt… Érthetetlen, boldog, furcsa idők voltak. Amikor a barátnőm nyakát dicsérted, mintha nekem szólott volna a dicséret. Midőn a szeméért, a fekete hajáért, a hollószínűért, röpke kacagásáért és váratlanul borongó bánatáért rajongott, uram: úgy éreztem, hogy hozzám intézi a szavakat a barátnőm lelkén át. Ő közvetítette esténkint, midőn aludni mentünk, hogy ön mennyire szeret engem. Ő mondta el a szerelmi vallomást, amely valóban jó illatú volt. Szerettem önt, Bánati úr, mert Fruzsina szerette. Szerettem a poharából inni, amelyből előbb Fruzsinát kínálta. Tanúja voltam gyönyörű hazugságainak, drága erőfeszítéseinek és szenvedélyeinek; láttam önt sírni és nevetni barátnőm miatt, s ez nagyon boldoggá tett. Szerettem önt, mert Fruzsina oly nemes, oly tiszta, oly szomorú, hogy párját nem lelni a nők között. Vigyázott volna Fruzsina szerelmére, megtarthatta volna az enyémet is.
Bánati, bár próbált férfiú volt, jó darabig járt-kelt fejcsóválva a fővárosban, setét utcácskákban megállott, magában beszélgetett, és érthetetlenül nézett a barátnők után, akik karonfogva mentek el mellette.
– Vajon mikor ismerem meg már a nőket, hogy többé csalódást ne okozhassanak – kérdezte magában sokszor.401
