A szobor kísértése
A szobor kísértése
Két pesti táncosnő, a nagyopera tánckarából, egy nyári éjszakán arra vállalkozott, hogy a budai oldalon komoly méltósággal állongó Gellért püspököt megkörnyékezi, mert udvarlójuk, bizonyos szomorú és öreges férfiú: Csehfalvai, vacsorán, a rák és ananászeper mellett azon történetekkel mulattatta a hölgyeket, amelyek a szentek kísértéseiről szólnak.
– Nem is igazi szent, akit kétszer-háromszor ne kísértett volna az ördög – mondá oktató hangon Csehfalvai, hogy a hölgyek tiszteletét elnyerje.
A balerinák, akik csak Pesten voltak ismerősek, elgondolkozva hallgatták udvarlójuk szavait. A tánciskolában ilyesmire nem tanították őket. Rebék a Szerecsen utcában született, Fanny a Józsefvárosban, a mágnásnegyed közelében, egy házmesterlakásban, s ezért y-nal írta a nevét.
– Nehéz feladat szentnek lenni – vélekedett Rebék, aki olyan kalapot viselt, hogy a Tabánban grófnőnek nézték volna.
Fanny, egy okoskodó kis szőke, idegesen mozgatta az orrcimpáit, és az öreg udvarló kezét megragadta:
– Nem mondott igazat Csehfalvai bácsi… Lám, az öreg Gellértet senki sem kísértette. A magyarok hordóba dugták, és a Dunába gurították.
Csehfalvai, aki csak annyit tudott a szentekről, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy őszülő fürteinek és komoly magatartásának tekintélyt szerezzen a kis táncosnők előtt, bizonyos idő múlva helyeslően bólintott:
– Valóban nem emlékszem, hogy öreg Gellértünket kísértette volna az ördög, akár lány, akár asszony képében.
Rebék, aki asszony volt, de a férje egy semleges országban táncolt, göndör, fekete haját megsimogatta az ujjaival.389
– „Az elátkozott kastélyban” én táncolom a kísérőtáncot. Emlékszik, ugye, e szép balettre, uram?
Fanny sem maradt el:
– A „Varázs-papucs” első négyesében feladatom volt.
– Helyes, gyermekeim – bólintott Csehfalvai –, az éjszaka meglehetősen fűszeres, megpróbálkozunk az öreg püspökkel. Vigyünk egy üveg pezsgőt magunkkal.
S nemsokára ezután a komoly Csehfalvai karjára fűzte a táncosnőket, mint a régi kalendáriumokban, az adomák rovatában a fametsző ábrázolja, s megindultak a hegyről a szent püspök látogatására, aki áldó kézzel, kőbe vésetten, szürke óriásként állong a Duna felett.
A táncosnők, mint üzekedő gidák, lengő léptekkel vitték öreg barátjukat a hegyi úton.
*
A hold akkoriban a Gellérthegyre járt aludni.
És öreg csavargó módjára leste meg a szerelmeseket a bokrok körül, gyanús füttyjeleket hallatott a sötétségben, majd énekelt és nevetett a hegyoldalban, magasan a vén püspök szobra felett, siető léptekkel ment a szerpentin úton, hogy az alvó füvek, megpihent kavicsok felébredtek, és csodálkozva néztek a fehér harisnyás lábai után, mintha felemelt ruhájú nők futnának a hegyoldalban.
(Holdas éjszakán a magányos sétáló a Gellérthegyen bizonyára hosszan elgondolkozik a füves tisztásokról, a bokrokról, kidőlt vén fákról, ahol a régi pesti asszonyságok is üldögéltek már, miközben az abroncsszoknyát oly ügyesen rendezték el, hogy a csaknem bokáig érő, hímzett fehér nadrágok miatt bízvást álöltözetű férfiaknak is vélhette volna őket a félszemű kintornás, ki most is egykori sípládáját forgatja a citadella alatt. Nincsen olyan színes, hazug szó, amely már el nem hangzott volna a Gellérthegyen, a bokrok már gyermekkorukban számtalanszor hallották e szót: szerelem és a gyönge, tavaszkor tudatlan füvek őszre blazírtan elhervadnak, mint a megsárgult, kopasz férfiak. A gellérthegyi vén fák eljöhetnének énekelni a pesti bérházak udvaraira, mint ama vak hegedűsök, akik délutánonként a lányos házak udvarán bús szerelemről dalolnak, és könnybe borult szemű némberek papirosba csomagolják számukra az aprópénzt. És a zsíros újságpapirosok, amelyekből egykor a hideg kacsacomb a polgárasszonykák jótékony390 kezéből mindnyájunkat meggyőzött, hogy a nők jószívűsége határtalan; a fuvolahangok, amelyek az oldalszakállas, magas galléros telekkönyvvezető előadásában elmerengésre késztették Irmát és Annát, a kezek találkoztak, és a fuvola panaszosan szólott, hogy: „elmerengek sötét éjjel…”; a bő, jó szagúan lengő nyári szoknyák, amelyek alól a cipőszalagos bokák a mély, nagy hasú presbiterek társaságában olyan áhítattal pillantottak reánk, mintha azt példáznák, hogy a nők a legkomolyabb férfiakat is táncba óhajtják vinni: – tehát e régi korban, mikor a szerelemnek háziszappanillata volt, a nők gondolataikat és ábrándjaikat belévarrták az alsószoknyájuk hímzett szegélyébe, és az asszonyok keze még nem volt oly sima, hanem erőteljesen kapaszkodott a férfiak kezébe, a Gellérthegy szerelmei a pesti lionok memoárjaiban oly üdén feltalálhatók, mint a pünköstök.
Egykor, rajongó fiatalkorában bizonyára a legtöbb férfiú szeretett volna megismerkedni egy ifjan itt maradott régi asszonysággal, aki kedvesével az elhagyott Gellérthegyre járt, és a negyvenes évek divatja szerint bő, hímzett, hosszú nadrágot viselt, mint némely divatképeken látható. Vajon milyen lehetett a régi, múlt századbeli nőknek csókja, szerelme, ölelése? Mit mondtak a szerelem percében, tudtak-e úgy hazudni, mint a mai nők, költőket idéztek vagy szellemeket? Ha csak azt tudnánk, hogy miről beszélgettek a nők a Szinyei „Majális” című képén! Ha itt hagytak volna valamely jelet, útbaigazítást a Gellérthegyen, ahol andalogtak, álmodoztak, szerettek! Mit mondtak egymásnak a régi szerelmesek, midőn négyszemközt voltak? – A holdas éjszakák magános sétálója bőségesen elgondolkozhatik a gellérthegyi pesti nőkön, akik matróna korukban valamely temetőbe elvonultak, és tán még gót betűkkel írták fel a síremlékre, hogy a tiszteletre méltó nagymama élt 70 vagy 80 évet. Pedig fiatal nő korában tán kacsacombbal traktálta Kuthy Lajost a gellérthegyi vasárnapi kiránduláson.)
És manapság, amikor a júniusi éjjeleken a hold aludni jár a Gellérthegyre, a Tabán útjukra engedi a látszólag céltalanul csavargó szerelmeseket, a harmonikás kiskocsmák vadszőlős udvarán kitöltötték az utolsó poharat, lassan, elgondolkozva kezdenek egymás mellett lépegetni fiatal nők és férfiak, mintha arra gondolnának, hogy életük végéig ily tempóban mendegélnek egymás mellett, a lelkes leánykából onklis öregasszonyság lesz, aki az esti harangszót oly áhítatosan hallgatja, mint imakönyvében az öreg betűk mondását és a fiatalurak dörmögő vén katonák, budai kávéházban a regénycsarnok türelmetlen olvasói; a Gellérthegy391 nem panaszkodhatik, hogy ama temetőkben imára kulcsolt kézzel alvó matrónák unokái nem keresnék fel. A fák, amelyek a nagymamáknak hazudtak lengő leveleikkel, alkonyi szélben, és a sétautak, ahol az érzékeny füvek bizonyára megérzik a vér lüktetését a csípőkön át, már láttak hasonló fiatal lábakat, és a hajak mintha a sírból tértek volna vissza, megifjodva, lágyan, kellemetesen azon régi nagymamák fejéről, ma is kapnak harmatot a falevelekről. A csókák repülnek oly sietve a tornyokra, midőn estve elhangzott az utolsó harangszó, és a nap a szomszédos város mögött lemenőben van, mint a szerelmesek igyekeznek megszokott helyeikre a hegy szerpentinútján. A padok mint előre váltott színházi helyek várják őket, és a bokrokban alvó csavargók már tudják a nők keresztneveit.
– Rebék! – mondta egy álmodó hang, mintha madár zörgött volna a falevelek között.
– Fanny – szólalt meg valaki egy fa mögül.
Egy fehér szoknyafodor, mint Hamlet apjának fején a lámpás, bolyongva ment az erdőn.
*
A püspökszobor környékén tágas, sima rondó van, és a kőpadok azért látszanak itt elhelyezve, hogy az ember ölébe tegye a kalapját, és kedvese kezét kezébe vegye.
Rebék felhevülten mormogta:
– Hátha egyszerre dörgő hangon reánk kiált e szobor?
Fannynak jól hátra kellett szegni galambnyakát, hogy a püspök fejét láthassa.
– Ledob valamit a magasból – vélekedett.
A Duna felett a tornyok lassú kongása szállott, mintha a hullámokból esdeklő karok kapaszkodnának a hangok uszályába.
– Táncoljatok – szólt Csehfalvai, és kinyitotta a pezsgőspalackot.
Üvegből ittak, és a szénsav megcsiklandozta a balerinák nyelvét.
– Szent férfi, bocsáss meg! – kiáltotta Rebék, és két kezével felkapva szoknyáját, lejteni kezdett a szobor előtt. Fehér cipőjének sarka alig érintette az aszfaltot, és lábszárai mint szélben lengő fehér virágok szárai. Fekete szemét merően a püspökre szegezve, mintha már játszotta volna e szerepet a nagyopera színpadán, kétszer-háromszor körüllejtette392 a szobrot. A hold valamerről világított, mint egy lusta ügyelő, csupán Rebék homlokára irányítva sugarait.
– Szép volt? – kérdezte Rebék.
Fanny ezalatt gombostűt tartott a szájában, és ruháját feltűzte, mintha száma következne a színpadon.
Fanny egy halk dallamot dúdolt magában, egy taktust, és szilaj tánclépésben perdült a püspök elé. Tollas kalapja lengett, haja bomladozott, amint derekára szorított kézzel a kőszobor előtt táncolt. Majd összeölelkezett a két jókedvű táncosnő, és mielőtt újra megszólaltak volna a tornyok a pesti oldalon, még számtalanszor körültáncolta a szent püspök szobrát.
Csehfalvai, az öreg, ravasz gavallér kedvére gyönyörködött a táncosnőkben, majd figyelmeztetőleg emelte fel a mutatóujját:
– Gyermekeim, valahol megszólalt a kakas a hegyen. Ideje hazamenni. A hídnál az őrök még elkésett boszorkányoknak vélnek benneteket.
(1915)393
