A postakocsi éjjeli utasa
A postakocsi éjjeli utasa
A postakocsi rendszerint éjfél előtt érkezett meg a városkába hetenkint kétszer, és a delizsánc a „Fekete medve” udvarán pihent reggelig. A lovak abrakot és istállót kaptak, a postakocsis komolyan, de szundikálva üldögélt egy darabig az ivó sarkában, és fölényes fejbólintással vette tudomásul, hogy a fogadósné forralt bort készített a tiszteletére. Utas többnyire csak nyári időben akadt, aki a szomszédos, olcsó felvidéki fürdőhelyen óhajtotta visszanyerni egészségét. Golyvás tanítónők, halálra fáradt hivatalnokok ereszkedtek le a postakocsiról, mindennek megkérdezték előre az árát, és a szivart közepén kétfelé szelték. A pihenő delizsánc tetejére, kevéske holmijukra, bánatos kosaraikra, fáradt, hajszolt, régi bőröndjeikre őriző pillantást vetettek a folyosó mellvédjéről, mielőtt aludni mentek volna. Egy szomorú, öreg tanítónő egyszer hajnalfelé felkelt, hogy megnézze a befőttjeit az alvó postakocsin.
A fogadósné tehát csak szokásból maradt ébren, míg a postakocsi döngve, kalimpálva bedöcögött a „Fekete medve” kapualján. Többnyire régi követelésekre, adósságra gondolt odáig, és a vastag krétával nagy, gazdasszonyos számjegyeket írt egy táblára, amely számoknak értelmét másnap már nem tudta. Bár elég okos, körültekintő asszony volt, már az apja és nagyapja is fogadós volt, a vendégekkel kedvük szerint tudott beszélgetni, és új ruhát évek óta nem varrt magának, vasárnaponkint mindig megfájdult a lába a szűk cipőviselettől, szőkésbarnás haját hátrafésülte homlokából, a pénzt egy falba ásott lyukban tartotta vasajtó mögött, nagy, kopott bugyellárisban a bankókat, bőrzacskóban az ezüstöt: ez a nyugodt, kellemetes szájú, hidegvérű, meggondolt asszonyság évek óta gondolt valakire, amikor néha egyedül volt. Bizonyos Zagyvai nevű színész játszott egy este a „Fekete medvé”-ben. Hol katonatiszti ruhában, hol meg frakkban, majd a bohócok tarka öltözetében, később öregasszonynak öltözködve jött elő a spanyolfal mögül, bajuszt, szakállt ragasztott, parókát cserélt, és énekelt vagy tréfásan beszélt. Zagyvai meglehetősen369 értette a mesterségét, különösen sikerült a jelenet, midőn magyar huszárnak öltözve, több méteres nemzetiszínű zászlót vont elő a dolmánya alól.
Az előadás végén tarka, kávészínű ruhában, borotválatlanul, festékes füllel és vásott csizmában üldögélt az ivó sarkában, amikor is az aprópénzt megszámolta.
– Asszonyom – mondta a fogadósnénak –, sohasem fogom önt feledni. Kegyed volt a legkedvesebb, legderekabb nő, akit valaha ismertem. Kérem, vegye tudomásul, hogy egy vándor vendégművész kóborol ezután majd a Felvidéken, kócot és kardot nyel, görögtüzet lehel, de mindig mindig magára gondol Zagyvai illuzionista – így szólt a színész, bár meglehetősen kopott, töredezett férfiú volt, aki többet járt gyalog, mint kocsin. Nagy, lelkes, hóbortos szeme volt talán, vagy a hangjának volt különös meleg zengése, mint azoknak, akik életükben mindig kérelmezni szoktak az embertársaiktól?
A fogadósné mint nyugodt üzleti asszony, nem sokat törődött a színész szavaival. Szelíden válaszolt neki, mert senkit sem szokott megsérteni. Sört helyezett elébe, a szobája számát megjelölte és közölte vele a postakocsi indulásának idejét.
A színész bánatosan bólintott:
– Sajnos, tovább kell innen utaznom, holott mindig itt szeretnék maradni a kegyed közelében. Csak nézni önt, messziről, tisztelettel, rajongással, hódolattal… Mint egy középkori lovag, egy keresztes vitéz, aki messzi, idegen városbeli hölgyre gondol élete végéig. Sok esztendeje járok-kelek hazánkban, mert a végzet azt rendelte, hogy a mostani emberöltőt a vándorszínész alakjában harcoljam végig. Azelőtt bizonyosan főúr voltam Erdélyben, marsall a Napóleon seregében vagy udvarmester Anna királynő háztartásában… Aztán leszek majd megint valami, ha újra feltámadok. A sírban, a földben feloszlik mostani külsőm, és egy napraforgó virágjából a szelek szárnyán elszállok, hogy ismét emberi alakban mutatkozzam. Magányos, szomorú utazó leszek, aki néma, csöndes vendégként üldögél ismét a „Fekete medvé”-ben, és halk rajongással nézi a nőt, akit mintha száz évek óta ismerne.
– A szüleim is kocsmárosok voltak – felelt elgondolkozva a fogadósné. – Tán az anyámat látta valamikor.
– Bizonyos, hogy egyszer mi már szerettük egymást – mormogta lágy hangon a színész. – Mondja, sohasem jöttem elő az álmaiban? Ó, én oly sokat álmodtam magáról.370
– Hiszen nem ismert.
– Ismertem. Mikor a zsoldoskatona tollasfövegében jártam ebben a városban, a köd felszállt a régi tornyok felett, és kegyed reám mosolygott az ablakból, amikor elhaladtam, vagy hím galamb voltam az eperjesi régi templom fedelén, és reggelenkint önnel csókolóztunk egy öreg kőszent fején. És még majd újra visszajövök egyszer, téli estve, mikor már kegyed, asszonyom, engem elfelejtett. Kérem, ajándékozzon meg addig a keresztnevével!
– Rizának hívnak, ha ez elég önnek – felelt a fogadósné, és gyorsan tennivalói után látott.
Bevallotta magában, hogy ilyen szépen még nem beszélt vele senki, mint a furcsa vándorszínész. Istenem, igaz volna, hogy az emberek több életet élnek, és találkoznak egymással a születés és a halál küszöbén túl?
Az éj hátralevő részében az történt, hogy valaki erősen megzörgette az ablakot, mely mögött a fogadósné aludt. Holdas, csalékony éjszaka reszketett a „Fekete medve” udvarán. A muszlinfüggönyt félrevonta az asszony. A színész frakkban, fehér mellényben, lakkcipőben állott az udvaron. Mintha egy vörös pont lett volna hófehér ingének bal oldalán, és az arca végtelen szomorú, nyugodt volt, mint a halottaké.
– Isten önnel, Riza – susogta egy alig hallható éji hang.
A fogadósné dideregve bújt vissza ágyába, és sokáig nem tudott elaludni. Sok ezerig olvasott borsószemeket, amíg végre álom ereszkedett szempilláira.
Reggel a delizsánc dübörgött az udvaron. Riza az ablakhoz lépett. A postakocsi a színész nélkül gördült ki a bolthajtás alól.
Délfelé a városka határában, a regényes temető közepében holtan találták Zagyvai vándorszínészt. Frakkban és lakkcipőben üldögélt egy régi fatörzsön. Lőtt seb volt a mellén. A városbeliek mindenféle regényes dolgokat találtak ki. A fogadósné hallgatott, és a kályha mellett, éjszaka, míg a postakocsit várta, néha elgondolkozott.
„Egyik ígéretét íme beváltotta – gondolta magában, míg a fahasábokon nyargaló szeszélyes lángokat nézte. – Nézzük most a másik ígéretét: vajon visszajön-e?”
A delizsánc késett. Hófúvásos, sötét éjszaka volt, a szél mogorván legyintett végig a kéményeken, és a kályhában egy mormogó öregember üldögélt a lángok felett. A fogadósnénak megint eszébe jutott a színész,371 amíg fejét a kályhához támasztotta. A falióra oly közömbösen mendegélt a maga útján, mint egy unatkozó vándorlegény.
„Éjfél! – gondolta a fogadósné, midőn az órára nézett. – A postakocsit megették a farkasok.”
Ezután nemsokára felhangzott a kerekek jól ismert döngése, nagyot nyerített a nyerges, az asszony felsóhajtott.
– Ismét elmúlt egy nap.
Az ajtót félig kinyitotta, és a postakocsi lámpását nézte. A bő köpönyegében mozgolódó kocsis a csizmája szárát ütögette. A ködből, hófúvásból most egy alak közelgett a pirosló ajtó felé. Belépett az étkezőterembe, és nyugodtan helyet foglalt az asztalnál.
A fogadósné a szívére szorította a kezét. A színész jött vissza.
Semmi sem változott rajta. Csak éppen frakk helyett vadászruha volt testén. A bársonykalapjánál vadréce tolla, a szeme hóbortosan, kerekre nyílva tapadt a fogadósnéra, mintha csak azt kérdezte volna, hogy már tán nem ismeri? Kis bajusza volt, és a kezén karikagyűrű.
Az asszony kiszolgálta. A vendég sódart evett, vörös bort ivott, és cigarettát sodort.
– Különös, kedves a téli utazás – mondta a vendég.
A hangja ugyanolyan, mint a színészé.
Ugyan miért titkolózik a színész úr? Hisz az asszony biztosan felismerte.
A fogadósné közelebb húzódott az asztalhoz, és karját összefonva mellén, a késői vendégre figyelt.
– Még sohasem voltam Magyarországnak ebben a részében – mondta a vendég. – Sajnálom, mert gyönyörű erre a tél. Szeretem a telet, a nagy havakat, az alvó országutakat, a csöndességet, amely a föld felett leereszkedett…
A fogadósné némán bólintott. Vajon mit akar vele a színész? Miért nem szól úgy, mint régen, kellemesen, választékosan, rajongva?
– Messziről jött uraságod? – kérdezte elfogódva az asszony.
– Csaknem a másvilágról – felelt mosolyogva a vendég. – Vadászni voltam a szomszédban, és eltévedtem egy ismeretlen erdőségben. Napokig bolyongtam az erdőben, mély hóban, hegyek között, amelyeket azelőtt sohasem láttam, mély völgyekben, amelyek oly csöndesek voltak, mint a másvilág. Embernek, állatnak semmi nyoma. Már azt hittem, idegen országba tévedtem, és számot vetettem, hogy elpusztulok a rejtelmes, nagy erdőségben. Amikor messziről fülembe hangzott a postakocsi csengője.372 És most itt vagyok, asszonyom. Remélem, nem jöttem a legrosszabb időben?
– Mindig szívesen látjuk a vendéget – felelt a fogadósné, és megtörölte a homlokát. Mintha egy alkalmatlan hajszál libegett volna a szeme előtt. Ejnye, mért nem szólal meg már a színész úr, régi, gordonkás, kedveskedő hangján: visszajöttem, itt vagyok, emlékszel még reám?
A vendég felemelte a vörös borral telt poharat. A lámpás elé tartotta, és jókedvűen kiáltott fel:
– Mégis jobb élni, mint meghalni! Ugyebár, asszonyom, kár lett volna értem? Hisz még aránylag fiatalember vagyok. Negyvenesztendős.
Az asszony mosolygott, aztán lassan felemelkedett. Szinte lábujjhegyen távozott, az ajtóból mosolyogva hátranézett, mintha várta volna, hogy az idegen úrnak lesz valamely mondanivalója… De az hallgatott, csöndesen mosolyogva gondolkozott, mintha valamely köd emelkedne felfelé a szoba hátterében, és ott pirosló tornyok, zöld fák között az élet lakik.
Az asszony behúzta az ajtót maga után. Éjjel sokszor felkelt, félrevonta az ablakon a könnyű függönyt, de a „Fekete medve” udvarán tökéletes csendesség volt. A színész úr frakkban, lakkcipőben nem állott meg többé az ablak alatt. Senki sem sóhajtott. Szép szavakat többé senki se mondott… És talán többé senki se fog mondani.
Az idegen úr korán reggel elutazott a postakocsival. A fogadósné sötét ruhát vett magára, és bágyadt, halovány arccal, mintha halott mellett virrasztott volna az elmúlt éjszaka, halkan járt-kelt… Egy drága álma, egy élet furcsa elgondolása, egy egyszerű polgárasszony furcsa reménysége szállott el éjszaka a „Fekete medve” háztetőjéről.
Estére gondosan megolvasta a réz- és ezüstpénzt, és korán lefeküdt, mielőtt a postakocsi megérkezett volna.
(1915)373
