Találkozás egy régi hölggyel
Találkozás egy régi hölggyel
Egyszer, régen, az elmúlt század elején egy beteges kedélyű, magányos és igen csöndes férfiú éldegélt Pesten. Vágyai az irodalmi pályára csábították, amely ez idő tájt utolsóbb mesterség volt, mint a csepűrágók és színészek mestersége. A leányok, akik megcsalattak, vagy reménytelen szerelembe estek, a folyó fodrai helyett elszöktek a színészethez. A fiatal férfiak, akik már katonának sem kellettek, vagy csöndes őrültekként éldegéltek családjukban, aktorok lettek disznódi Nagy István társulatánál. Képzelheted, kegyes olvasó, mily tökéletesen hiányzott az élettudomány és a tiszteletre méltó gondolkozás az említett fiatalemberből, midőn nem okulva Kármán József vagy Csokonai sorsán, vándorútra kelt apai fészkéből – egy meglehetősen kényelmes és pincével, éléstárral felszerelt falusi házból, hol a kapun régi, kőbe vésett címer fogadta a vendéget, amelyek osztogatásával egykor az Anjou-királyok hízelegtek a magyar uraknak –, hogy majd íróságból tartja fenn magát Budán, költeményeket ír a nádorispánnéhoz, vagy tán újra közlönyt szerkeszt… A régi könyv, amelyből e történetet másolom, boldogtalan Amadénak nevezi a férfiút, és természetesen a szerelmesek bőséges, regényhősi köpenyegébe öltözteti szegény Amadét. Valamely vidéki földesasszony élt valahol, valamerre, bizonyos Fruzsinka nevű, fekete hajú és hattyúnyakú, az Uránia című közlöny kegyes megrendelője, és Vitéz verseinek vevője; állítólag ez asszonyság iránt érzett leküzdhetetlen és reménytelen vonzalom kergette Amadét a messzi nagyvilágba.
Budán lakott a franciskánusok utcájában, egy Kercsik nevű polgárnál, aki rendszerint szállást szokott adni az ország fővárosába utazó vidékieknek. Nagy bajuszú, meggondolt, csendes és jószívű férfiú volt Kercsik, csupán a nevét tudta leírni, a felesége még áldottabb asszonyság, és foglalkozásuknál fogva minden embernek ügyes-bajos dolga iránt érdeklődtek. Kihallgatást tudtak kieszközölni a nádornál, a hétszemélyes Tábla elnökénél, Alvinczi generálisnál vagy Thron úrnál, a gazdag kalmárnál.364 Amadénak minderre nem volt szüksége, hiába kínálgatta befolyását a jószívű Kercsik. Naphosszat a házhoz tartozó ivóban üldögélt fél messzely bora mellett, és mindenféle kis könyveket olvasott, amelyeket a köpenyege zsebéből előhúzogatott kifogyhatatlan bőséggel… Legalább egy tucat könyvecskéje volt. Kercsikné csendes fejcsóválással nézett be néha a konyhából. A boldogtalan Amadé mindig olvasott. Egy őszi napon – förtelmes, nedves, hosszú ősz volt, Kercsik haragosan nézte a hegyek felett lomháskodó esőfelhőket, mind elmaradnak a vidéki uraságok a járhatatlan utak miatt – Amadé letette könyveit, megdörzsölte a szemét, és borát egyetlen hajtással megitta. A franciskánusok utcáján egy megtermett, derék, barna dáma lépegetett végig.
– Fruzsinka! – mormogta hangosan Amadé. – Hogyan kerül ide Fruzsinka?
Szemérmes, félénk férfiú létére nem merészelt nyomban az ivóból az utcára kimenni, csupán a tenyérnyi ablakon át lesett a dáma után, ahol erős vasrudak védték a falnyílást, és odakünn egy ágaskodó fehér ló volt deszkára föstve.
A dáma tovalengett, mint Vitéz verseskönyvében az ölelkező rímek, Amadé halkan, messziről utánaszökött, és a házak fala mellé lapulva, követte a kanyargós budai utcákon.
Az úrnő a temetőnek vette útját.
A budai temető már ez idő tájt is régi temető volt. Mindig haltak az emberek, és merő legenda volt az a híresztelés, hogy a budaiak örökké élnek. Volt ott sírkő és fakereszt bőven a nedves völgyben, ahol terebélyes, nagy fák nőttek a halottak sírjaiból.
Amadé még sohasem járt a temetőben, és módfelett csodálkozott azon, hogy mi keresnivalója van a Fruzsinkának, szép asszonyságnak a régi sírok között, holott a fű nedves, és a sírokon megpihenni sem lehet a tegnapi eső miatt. Az úrnő lehorgasztott, ábrándos fővel andalgott, megállott néha egy sírkő előtt, és szórakozottan olvasta a felírást. Amadé faderekakhoz lapulva leste a hölgyet. A szíve a torkában dobogott. Istenem, mit keres Fruzsinka a budai temetőben?
Nemsokára választ kapott kérdésére. A fák alól, egy sisakos, zöldre mart ércoszlop mögül előlépett egy katona. A ruházata, mint azon idők katonáinak öltözete, csillogott, pompázott. Tiszt volt a nádor ezredében, mint Amadé messziről megállapította, fekete bajuszú, elszánt, sasorrú vitéz.
Sietve közelgett egymáshoz a dáma és a katona. Boldogan, mosolyogva365 kezet fogtak, mintha már nagyon régen várakoznának egymásra. Amadé szinte a kedves szavakat is hallotta, amelyeket egymáshoz intéztek… Bár foglalkozása révén elég gyakorlata volt a boldogtalanságban, ebben az órában mégis azt érezte, hogy szerencsétlenebb férfi nincs nála. Imádottját, mindenét, reménységét, az arckép eleven mását, amelyet vékony ezüstláncon szíve felett hordoz, idegen férfiú karjaiban látja. Valóban csak azért időzött még a temetőben, bujkálva öreg, nyugodalmas polgárok sírhantjai között, mert azt remélte, hogy jelenléte, rejtett tekintete megőrzi imádott Fruzsinkája erényét. Utánuk, mindenütt utánuk, amint karba fogózva, boldogan nevetgélve, hosszan egymás szemébe nézegetve, hangosan felnevetve mendegéltek a barna, esővíz és felejtés sötétítette sírkövek között. A katona sarkantyús lábával néha egy sírdombra lépett, és a nő kezét kezébe véve, csengő hangon beszélt vallomásokat, amelyeket bizonyára már jól átgondolt magában. A nő epedve, szomjasan hallgatta a régen várt szavakat, mintha életének minden üdvössége függne ez órán, e boldog napon, e cifra katonán. Hosszú, magyaros mentéje, csigába fodorított fekete haja és halovány, sápadkás arca mint egy régi költői álom helyezkedett el a sírhantok között. Amadé sohasem hitte eddig, hogy ily szép tud lenni e nő, akit idáig csak lugasban, folyóparton látott merengeni. Szinte igazat kezdett adni magában a francia könyvnek, amelyből egykor azt olvasta, hogy az imádott nő értéke nagyban emelkedik, ha más férfiú karjaiban látjuk.
Hosszú, hosszú boldog csókoknak volt szemtanúja Amadé, amíg végül búcsút vettek egymástól a szerelmesek. A hölgy sokszor visszanézett a férfira, aki mindig süvegéhez emelte kezét. Repkedve, ruganyosan magát illegetve ment a drága dáma még azután is a budai utcákon, midőn már reménysége sem lehetett arra, hogy a katona messziről látja… Csak Amadé ment árnyékként utána. Egy bolthajtásos, sárga ház kapuján belibbent végül a dáma, és Amadé nem merészelt az ablakok alatt mutatkozni. Sárga függönyök voltak az ablakokon, cifra vaskosarak és téli növények. A leereszkedő alkonyatban ragyogva gyúltak fel a gyertyák, és zenehangok hangzottak a régi házból.
Amadé megzavarodva tért haza a „Fehérló”-ba. Kercsikné többször megkérdezte tőle, hogy miért vörösek szemhéjai, Kercsik bácsi forralt bort ajánlott lefekvés előtt. Amadé szótlanul meredt maga elé. Kis könyvei többé nem vigasztalták, és a lúdtollat is csak időtöltésből metszette, a diósgyőri papiros fölé nem hajolt, hogy arra sűrű betűket írogasson.366 Sápadtan ébredt, elgondolkozva nézegette halovány, bágyadt arcát a tükörben, eszébe jutott beteg édesanyja, és Kercsiknét megkérdezte, hogy melyik templomban lehet legjobban imádkozni Budán.
Néhány nap múlva mégiscsak erőt vett szemérmetességén a boldogtalan Amadé, és öreg budai polgároktól óvatosan tudakozódott az érdekes hölgy után. Kitűnt, hogy a dáma egy gazdag aranymíves özvegye – tehát nem azonos a bizonyos vidéki földesasszonysággal. Amadét ez még kevésbé nyugtatta meg. „Tehát mától fogva két nőért fogok szenvedni – gondolta magában meglehetősen elborulva. – Elvesztem, meghaltam, végem van” – vélte, amíg zúgó, nyugtalan szívvel járta az utcát a ház előtt, ahol az aranymívesné lakott. Egyszer mintha félrelebbent volna a függöny, máskor a télizöld megmozdult, midőn Amadé hosszú tekintetet vetett az ablakra.
És néhány nap múlva, álmodozó, ősz végi délután a dáma ismét végigment a franciskánus utcán. Amadé talpra ugrott a „Fehérló”-ban, és az asszony után vetette magát. Dobogó szívvel követte a már ismert úton, befelé a budai temetőbe, a sírkövek közé, amelyekről még emlékezett a budai polgárok neveire…
A dáma elmerengve bolyongott a sírhantok között, de a cifra hadnagy nem mutatkozott. A dáma a halottak keresztjeit számolgatta, mintha azt adogatná össze, hol volt boldog a múltkor vagy azelőtt. Hol röppentek el a csókok, a drága szavak, a vallomások és az ígéretek. Olykor hosszasan a hervadó avarra nézett, mintha a régi lábnyomokat keresné… Hirtelen hátranézett, mintha lépéseket hallana. Talán mégis eljött a katona…
A boldogtalan Amadé állott előtte levett kalappal, sápadtan, szomorúan.
– Ha megengedi, asszonyom, tudok néhány vigasztaló szót a kegyed számára, hogy megvigasztalódjon a halotton… Szép halott volt…
Az aranymívesné megrendülve vonta össze a keblén a mantilláját, amelybe a spanyol szenyórák öltöznek.
– Uram, én önt nem ismerem…
– De én már nagyon régen ismerem, asszonyom. Csaknem gyermekkorom óta él a szívemben, ahová sohasem tolakodhatott más nőnek a képe. Nagyasszonyom volt az, akit álmomban mindig láttam, akihez csillagos éjszakán beszélgettem… Engedje meg, hogy a halott katona helyére lépjek. Asszonyom, fogadja el karomat.367
– Majd elvezetem önt régi halottakhoz, akik nőkért haltak meg… Ó, én mindenkinek tudom a történetét. Szép, hosszú történetek. Okulni lehet belőlük. Hogy hajdanában mennyit szenvedtek a férfiak a nőkért… Itt csupa olyan halott fekszik, asszonyom. Az öreg polgárok hazudják nyolcvan meg kilencven esztendejüket a sírköveken. Meghaltak ők már húsz-, harminc- vagy negyvenesztendős korukban, midőn a bús, boldog, ábrándos szerelem, az egyetlen nő elhagyta őket, akiért érdemesnek vélték az életet. Akkor haltak meg ők, mikor üres lett a szívük. Jöjjön, asszonyom, hadd mondom el önnek az öreg Toperczer történetét, akit százéves korában, négylovas kocsin temettek, a hadastyánegylet tagjai gyertyát tartottak a kezükben. Az öregúr kétszáz esztendővel ezelőtt halt meg egy ablak alatt…
Az aranymívesné megindultan, csodálkozva hallgatta a boldogtalan Amadé szavait. Majd lassan, vonakodva, a karjába eresztette a kezét. Magában talán azt gondolta, hogy új férfival ismerkedvén meg, vajon mit fog ez neki hazudni? És vajon boldogítani fogják az új hazugságok?
Később, évek múltán hírneves magyar regényíró válott Amadéból. Szülei kényelmes házába visszatért, de mindvégig a halottakról, a régmúltakról írogatott vastag könyveket, akiknek történetét a budai temetőben az aranymívesnének elmondogatta.
(1915)368
