Esti órák
Esti órák
Abban az időben, mikor az „Esterházy” volt a világ legszebb fogadója, nemcsak Füreden, de egész Magyarországon, és a csizmahúzónak, valamint a vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak, a fekete kabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró platánleveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok, pörköltek és cigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon, amelyről havas télben nők álmodtak az alföldi úriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmúlt gyönyörű nyárról, egy éjjelizenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, húzatott meg az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornácán, és a hold is bizonyára a nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.
A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon! Adomákban, amelyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol, és a nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna ez embernagyságú embert, amelyet élettársának vállalt, és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna) vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a szél alig hallhatólag doromból a kémény körül, és nagyanyánk letette a regényt, amelyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire, és a láncaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és türelemmel nyújtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a vacsorához, és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint rókaugatást hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebórából,264 amely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel, és napközben elvitte azokra a helyekre, ahol Polkányi úrnak megjelenni kötelessége volt: a cukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra, és a füredi szívbajosok érverését kitűnően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő ősszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a pókfonál mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren vagy a tóparton, és a mutatólapra, amely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból volt), reápillantott:
– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta, és elhallgatva körülnézett a platánok alatt, amelyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat, és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.
Fruzsinka messze utazott. A bécsi táncosnő, aki azon régi és felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld és hervadtvörös színű bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön Magyarországba. A bécsi színházban új táncmutatványok várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó színpadán, talán Bolognába is elutazik, ahol egy temető van és egy sírdomb, amelyen egykor üldögélt. A füredi táblabírák után ismét elkövetkezik a nagyvilág, Párizs, talán London, nagy Európa, ahol a színházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Hamburg, ahol arany peng a zöld asztalokon, és a nyerők ékszert és virágot vesznek a táncosnő tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, amely manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, amelyeket boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen Bécsben fog táncolni a télikertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott Polkányi bácsi az „Esterházy” tornácán:
– Most ért Pestre Fruzsinka, és az „Aranysas”-ban megszállott.
Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve265 füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó, vég nélküli felhők és dohos, régi családi limlommal megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, akik nyáron és ősszel a bécsi táncosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról vagy Párizs esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt a svájci reggel a rózsaszínű havasok között, ahol az erdőkben a piros gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, amely helyet a britek virágoskertjének szokás nevezni. Barbolyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban, lefekvéskor vagy ábrándos délután a bécsi táncosnő hattyúprémes színházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Mitskei, nyírségi pajkos, egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy vendégfogadóban, amíg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a falon, messze alkonyodik, és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka, és a német városkába utaznak, amelynek cukrászboltjáról Turgenyev regényt írt, és a regényt együtt olvasta a táncosnő Mitskei Mihállyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyírben, ahová nemsokára menni kell – hisz a nyárnak vége –, csupán egy vén szuka agár ásít a tornácon, ahol régi újságokkal van kibélelve a nagyapjáról reámaradott karosszék.
Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és csillogó, őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon már alig volt levél, és a cigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az „Esterházy” fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pincér két karján hozta a pintes üvegeket, és a poharak szótlan szemlélődésének voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, akik az élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöld levelű csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi látnivalót nyújtottak esténként, amennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú, finom arcocskák mutatkoztak a búsongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek, és az odakünn kopogó266 őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek, aki innen messzire elment.
Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:
– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos biztonsággal.
A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az „Esterházy”-ban. Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk sohasem nyílott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem bírják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…
Az első hó is megérkezett, és a cinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi bácsi összeráncolta homlokát, amint órájára nézett.
– Ő már elfelejtett minket.
Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező kéményekhez, amelyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az akácfa füstje.
(1913)267
