A százgalléros
A százgalléros
A Radákovics, akit önök Vas Gereben néven ismernek, még benne járt, de Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, mert a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is hordták. Köpenyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette baj. Megmaradt, ameddig az ember. Sőt azután is. Éppen egy gazdátlan százgallérosról mesélek most önöknek.
A százgalléros köpenyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban. Podmaniczky Frigyes is nemzeti viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal, árvalányhajas kalapban – csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A „Csigá”-ban függött egy szegen, a söntés mellett, és Kurz Fánni – természetesen az öreg Kurz menyecske leánya – intézkedett a százgalléros sorsáról. Írók kölcsönbe kapták, költők télen viselhették vagy éjjelente, ha megeredt az eső odakünn, a „Csiga”-beli asztaltársaság illusztris tagjai hazamehettek benne. Ódon vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon évtizedekig megmaradnak, és az öreg markőrtől – Fuxtól vagy Homérosztól, amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik – kölcsönkértük az esős időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az „Arany Golyó”-t vagy a „Privizer”-t, holott a hűséges házőrző eb sem él eddig.
A „Csiga”-beli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a férfiakat, akik a „Csiga” borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanánt a százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának vagy takarónak, vagy talán szobának – amilyen pajkos gyerekek ez idő tájt a költők voltak!121
A talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel, odakünn karácsonyi kedvvel hullott a hó, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még ébren Pesten (mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísérni, s elszokott az alvástól); a pipafüstben, a „Csiga”-beli borok dohányszagú ködében, a költők álmában a csöndes százgalléros köpenyeg legendás hírre tett szert. A megbízható jó barátról, amelyet a kövéres Kurz Fánni aggodalommal és figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb legenda az volt, hogy Vas Gereben felejtette a kocsmában, midőn meghalt. Igen öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak fantaszták, akik Kisfaludy Károlyénak mondták a köpenyeget. A köpenyeg igazi múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fánni – kék szemű, szőke és piros arcú menyecske – csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Liliomfi úrtól kapta vissza a köpenyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban. Bizonyos csupán annyi volt, hogy a gallért viselte Jókai, s egy télen, lapszerkesztő korában, Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők, írók és egyéb szerkesztők a „Csigá”-ban vigadtak, névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen felköszöntötték a régi köpenyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író úr száz pengőért eladta regényét.
Így élt, éldegélt a százgalléros köpenyeg Pesten, a hatvanas és hetvenes években költőkkel aludt, velük álmodozott, és Kurz Fánni vigyázott rá, mint a pesti burgerasszonyok abban az időben még mindenre vigyáztak, ami a házi vagyonhoz tartozott.
Egy napon sápadt képű, búskomoly szemű és szomorú mosolygású ifjú jelentkezett a „Csigá”-ban, aki a földkerekség minden más részén megfelelő feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést – de a „Csigá”-ban a vendégek maguk is mindannyian szomorú mosolygású és sápadt képű emberek voltak, ugyanazért nem sokat törődtek a jövevénnyel. A „Csigá”-ban csupán egy megyéspüspök kelthetett volna feltűnést – kár, hogy Bartakovicsnak sohasem jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves íróival!
A sápadt képű ifjú a sarokban foglalt helyet, és nem sokat törődött sem írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amivel a szomorú ifjú figyelmét magukra terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek Aladár új hódításairól szürcsölgetve regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője oroszlán módra kiáltott fel:122
– Friss, új talentumot keresek! Ti már nem tudtok semmit!
A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan és fájdalmasan köhécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjféltáján vércsepp buggyant ki ajkán, a henteskülsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól kicseppenő vérét. A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott:
– Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest-Budán… Kár, hogy elmúlt e szép idő.
Később a boldogtalan ifjú felállott helyéről, és színészi állásba helyezkedett a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt.
– Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám köpenyegét.
A hosszú asztalnál a süket Buzárovics kiadó hallotta meg először a söntésben elmondott szavakat, mert a süketek néha csodálatos módon hallanak.
– A Petőfi fia? – mondta, és talpra állott.
Az írók felugrottak helyükről, és a söntésbe tódultak.
– Mit keresel te Pesten? – kiáltotta a szigorú Kertbeny, aki sokszor dicsekedett Petőfi barátságával. – Neked Debrecenben van a helyed!
– Persze hogy ő az… A Zoltánka. Mindjárt ismerős volt! – szólt közbe Erdélyi Gyula. – Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg Szendrey úrral a Váci utcában. Kis pörge, pántlikás kalapot… Emlékszel, Zoltán?
– No már erre iszunk! – lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve jogász, akit az írók tartottak a „Csigá”-ban.
Kurz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja felhatalmazására, és teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben már csupán a Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem kaptak.)
A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekividámodott írók között.
– Jó barátom volt az apád! – hangzott jobbról-balról.
Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül, és K. bácsi állandóan hosszú hajában markolászott a két kezével.
– Uram, teremtőm, hogy múlik az idő! Tegnap még az apád ült ezen a helyen! – mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna vele a kalendáriumcsináló, az asztal alá dobta az éveket, hónapokat.123
A bakter kopogott a „Csiga” ajtaján, megkapta fél messzely borát.
– Hazafelé – kiáltotta Fánni a söntésből.
– Kié a köpenyeg?
– A Zoltánkáé! – felelte egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy férfiú a társaságban, aki a Kemnitzer kávéházban lakott, csupán egy márványasztalon, és titkon reménykedett a köpenyegben.
Fánni ünnepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem dobta a kiválasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves szemmel borította a tizenhat éves ifjú vállára.
– Aztán visszahozza! – mondta anyáskodó hangon. – Mert csak úgy kapja meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram.
Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták, Tóth Pál az elmaradt toaszt miatt veszekedett K. bácsival:
– Ti is mindenkit felköszönttök, kutyát, macskát, faliórát, csak a Petőfi fiát nem!…
A pipákat kiverték, és Buzárovics úr hárászkendőt kötött a nyakára.
Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók krákogva vagy némán ballagtak a házfalak mellett a bokáig érő hóban.
Az ifjú megszólalt:
– Csak valami olvasnivalóm volna, mindjárt rövidebb volna az éjszaka.
A százgallérosban kotorászni kezdett. A zsebeket megtapogatta, a rongyos bélést kifordította… Egyszerre megcsörrent valami a köpenyeg zsebében.
– Pénz! – kiáltotta Tóth Pál.
Három ezüst húszast vett ki Petőfi Zoltán a köpenyeg zsebéből, amelyet a koldusok és költők viseltek.
Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt megállott a társaság, és mint valami csodát bámulták a húszasokat. A hó szakadt, a Duna felől dermesztő hideg áramlott.
– Kié a pénz? – kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt.
Aztán a romantikus K. bácsi szólalt meg:
– A tied a pénz. Bizonyosan az apád hagyta benne, hogy legyen ma éjszakára szállásod.
De K. bácsi rendesen sokat ivott, és csupán évek múlva hitték el ezt a dolgot, amikor már se köpenyeg nem volt többé, se Zoltán.
(1912)124
