Csurli
Csurli
Igen egyszerű a dolog: hősünk, Csurli őrült volt, és szinte maga is kíváncsi volt, hogy mikor viszik be a csendes házba! Csurli éjszakázó férfiú volt, egy német lapnál korrektor volt, holott (saját bevallása szerint) egy kukkot sem tudott németül, reggelig a kávéházakat és korcsmákat járta, de még néha délelőtt is elbolyongott a külső telkeken, Budán vagy Kőbányán, ahol véres szemű, tántorgó léptű és halottfehér orcájú ismerősökkel nem találkozhatott, mert csupán este tíz órakor volt dolga, és midőn ilyentájban felébredt, mindig csodálkozott, hogy még él, szabadon van, sem kezén, sem lábán nincsenek kötelek, keze nem véres, tehát senkit sem gyilkolt meg őrültségében, midőn alkohollal mérgezetten, ajkán vad vagy vidám szitkokkal, ocsmány trágársággal vagy a legfinomabb bókokkal, szívében pedig százféle vérző, régi, gyógyulatlan, lélegzetelkapó, hátat meggörnyesztő és nyelvet dadogtató fájdalmakkal, sebekkel, sejtésekkel és álmokkal bolyongott éjszaka, vagy ült lehorgasztott fővel a csapszékben, és minden második embernek bicskát szeretett volna döfni a szemébe. Csurli ugyanis azelőtt, valamikor igen tehetséges ember volt, mielőtt elzüllött volna azokért a nőkért, akik Csurlit nem szerették.
Csurli tehát megőrült, de ezt józanul nagyszerűen titkolta. Sem a német lapnál, ahol a nyomda padlásán, egy szűk ketrecben a lapot korrigálta, sem a lakásán, egy elhagyatott kis szállodában, amelyet még a szerelmespárok is elkerültek ódonsága miatt: senki sem tudta. Az arca fehér volt, no, mert éjszakázott, igen fehér, duzzadt, de nem csinosság nélküli, a szemét lesütötte, hogy ne látszódjanak teljes pontossággal a szesz és gondolatok véres ujjnyomai, a ruházatára ügyelt, körmét, fogát tisztán tartotta, bár szeretett kis összegeket is kölcsönkérni. Vad őrültségei alatt halálra mérgezte magát alkohollal, agyonvert hulla módjára aludt; csendes rohamok idején két-három napig nem jött szemére álom. Az ágyán hánykolódott, százszor elgondolta, miért és hogyan őrült meg, hol kezdődött, hol csalta meg az élet, a nő, energiája, szerencséje, önmagában125 való hite. Ha a bal oldalán feküdt, az alkoholtól elgyengült szívén, folyton-folyvást egy nőre gondolt, mindaddig, amíg akadozni kezdett a lélegzete, az agyát elöntötte a vér, a szíve rettenetesen vert és kihagyott. A jobb oldalán fekve, az életnek egyéb körülményeit is világosabban látta: félbehagyott tanulmányai, vagyoni romlása, nők, akik, mert ideig-óráig igazán szerették, s éppen ezért nem nagyon érdekelték, az álmatlan órákon, napokon ellátogatnak hozzá, magukkal hozzák egykor megcsodált bájaikat, barna vagy szőke hajukat, nagy szemek néznek a sötétben, fehér karok, lábak jelentkeznek, vidám vagy búskomoly mosolyú ajkak helyezkednek el Csurli szája mellett a párnán, illatok jöttenek vizitbe régi női ruhákról és testekről, kézfogások, csókok, hangok, bizonyos szavak, lépések, ülések, láb- és kézmozdulatok, fejtartások, elbúcsúzások játszódnak le a kis színpadon, amelyet Csurli jobb oldalán fekve látott az álmatlan napokban. Hanyatt fekve legtöbbször arra gondolt, hogy még megváltozhatna minden, ha orvosoltatná magát, de erre csak nagyon rövid ideig gondolt, mert félt bevallani elhatalmasodott idegbaját bármely orvosnak is, másrészt azt képzelte, hogy egy becsületes orvos neki már csupán az agyonlövést tanácsolhatná. Hess, te csúf, minden órában serényen házaló gondolat! Erre még ráér Csurli úr. És aztán hirtelen, gondolkozás, töprengés nélkül fog végezni. Mikor a mellére feküdt, és az arcát a párnába fúrta, akkor nem gondolt semmire, hanem sírt szakadatlanul, mint egy gyermek. Jóízű, bőséges, csukló zokogások közepette sírdogált magában, mindaddig, amíg egyetlen könnyet érzett égni szemében. A nagy sírások, boldogító zokogások után nagyszerűen megkönnyebbült, és folytatta az életet ott, ahol elhagyta.
Télen inkább őrült volt Csurli, mint nyáron. Talán a hideg vagy a sötétség, a fűtetlen szoba, rossz táplálkozás s az erős szeszfogyasztás tette, hogy Csurli vadállat módjára rohant az utcán nők után, akiket először látott, de a megszólításuktól mindig visszatartotta valami. Elhervadt arcú nők, formásan kövérek vagy apácásan aszottak, rövid szoknyás leányok, fiatal hivatalnoknők, színházba siető asszonyok vagy vasárnapi éjjelen a tánciskolából jövő, fehér ruhás, fehér harisnyás, tánccipős fiatal lányok, esetleg bepúderezett hajú mamájuk, piros arcú vidéki nők, akik a szállodában laktak, gyászfátyolos, viaszképű, keserű ajkú özvegyek, fiatal szobaleányok fekete vagy fehér kötényben, cselédek papucsban, gyümölcsöskofák, újságkihordó asszonyok és báli belépős grófnők, fekete zsidó asszonyok, gyémántokkal, amint a gépkocsin mellette elrohantak: mind-mind szíven találták Csurlit, aki az utca lányait, valamint a hivatásos táncosnőket126 sohasem szerette. Hajnalban, télen, sötétben, idegen házak elsötétedett lépcsőin barangolt, tejesasszonnyal vagy házmesternével barátkozott, megleste az öltözködő cselédeket, pincelakásokba dugta be az orrát, ahol nők és férfiak hevertek a szalmán, és hajnalban ásítva talpra állottak, a Városligetben tanyázó facér cselédeknek volt pártfogója, és a német nevelőnőnek célzatossággal köszönt, amidőn reggel a házikisasszonyt az iskolába elkísérte. De hát Csurli őrült volt, szomorú, szeszivó, életunt, tönkrement őrült, aki a fentebb elsorolt nőket csupán képzeletben szerette, és ha nagy néha megszólította őket, kísérlete többnyire kudarccal végződött… Mert ha tisztességtelen volt a nő, Csurli bizony eliramodott. Otthon jobb oldalára feküdt, és felidézte magában azokat a nőket, akiket véleménye szerint ő tántorított el az erény útjáról, meghívta őket teára, uzsonnára, vacsorára vagy délelőtti látogatásra, s a nők, özvegyek, hajadonok és férjezettek eljöttek, egykor a valóságban hozták bájaikat, különböző formájú lábaikat, kezeiket, hajaikat, hangjaikat, illataikat… Csurli sorban visszagondolt rájuk, mindegyikhez volt egy bókja, egy sóhajtása s egy kézcsókja, amelyet természetesen saját kezén helyezett el. Télen azonban még másfelől is ostromoltatott Csurli gyönge idegrendszere az iváson és a jó magaviseletű hölgyeken kívül. Télen, a hosszú, sötét éjszakákon a nyomdairodában vagy a ködös kávéházban, hirtelen látszólag minden ok nélkül lehorgasztotta a fejét, mint a meglőtt varjú. Ilyenkor ő jutott eszébe, az egyetlen, az imádott, a hűtelen, a csalfa, a szívkalapálást, szeszfogyasztást és nyelvdadogást előidéző nő. Csurli „Virágné”-nak nevezte magában a bizonyosat, holott más neve volt, de ezt a nevet Csurli sohasem merte kimondani. Virágné volt az őrület tárgya, Virágné miatt akart számtalan férfit meggyilkolni az éjjeli korrektor, Virágné miatt nem merte a valóságban megszólítani a nőket. Virágné, amíg volt, nemigen okozott nagyobb feltűnést bolondunk idegrendszerében. De amint elmúlott Virágné, amint elhagyta Csurlit, attól fogva éjről éjre visszajárt, mint egy szép álom, mert rosszul bánt vele. Nem hordta színházba, sem hangversenybe, de még kávéházba sem. Virágné egyedül töltötte a napot, Csurli szeszek és nők után járkált, néha napokig, néha hetekig nem szólt Virágnéhoz, mert meg volt győződve arról, hogy más férfiak nincsenek a világon. Virágné őt el nem hagyhatja. Ezzel vádolta magát Csurli, és csupán hanyattfekvése alatt jutott eszébe a gondolat, hogy ha Virágné igazán szerette volna, el nem hagyta volna soha… De nem feküdhetett mindig hanyatt, ülni is kellett, arcba temetett kézzel a korcsmában, és elgondolni minden jót és szépet az egykori Virágnéról,127 akivel három esztendeig élt egy fedél alatt, s akiért megőrült, mert elhagyta. „Csak legalább megöltem volna!” – rikoltott bévül Csurli a keserves téli éjszaka. „Csak legalább jól megvertem volna” – gondolta vad fogcsikorgatással. „Csak legalább megbecsültem volna a drágát!” – jajgatta az önvád mérgével.
Szédülve, támolyogva, öngyilkossági gondolatokkal eltelve ment ilyenkor haza az omladozó kis szállodába, s ha véletlenül szerelmesek aludtak az elhagyott fogadóban, az ajtó elé tett női cipőket felemelte, szemügyre vette, megforgatta, megszagolta:
Ilyen volt a Virágné cipője! – gondolta magában.
(1912)128
