A színész estéje
A színész estéje
A jellemszínész Bolingbrooke-ot játszotta, és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a „Zöldfá”-ba ment sört inni.
A „Zöldfa” nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Ercsei. A kocsma majdnem a városon kívül volt, és hosszú kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszú épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a kocsmárosnét Fánninak hívták, és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat, és komolyan megharagudott, ha a színész legyeskedett a köténye körül. A szeme könnyes lett, és kis, kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán mint álombéli, mesebeli növény göndörödött. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszínész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.
Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák sajátos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból, és a ködben feltűnt a postakocsi. A jellemszínész nemigen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletű kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszú fülük!… Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor101 Shakespeare-t mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.
A postakocsi már a „Zöldfa” udvarán állott, mire a jellemszínész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a postakocsiból egy fehér parókás, elegáns úriember intett aranyvégű pálcájával a színésznek.
– Ön a színész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr.
– Szolgálatára.
– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre – folytatta az előkelő úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a színpadra?… Igazán elment gyalog Londonból Wallszbe? Mert én voltam fiatalabb évemben!
Ercsei már korábban levette a süveget, és ritkán fakó haját a szelekre bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán idekerült. Akárhogy került ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.
– Tessék besétálni, lord úr – mormogta Ercsei.
– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolingbrooke.
– Ó, igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire szárazkolbászt szoktam enni vöröshagymával, és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomrúak részére is van itt valami. Szilva, magvaváló szilva. A primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.
Bolingbrooke gyorsan határozott.
– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok – mondá Ercsei úrnak. – Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat művészi tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?
– Nagykátán – felelte Ercsei úr, és kissé szégyenlette magát.
– Nézzük csak… Én Bolingbrooke-ban születtem, a déli Wallszben. Talán a planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.
– Az enyém is – felelt nyomban Ercsei uram, és a kolbászból hatalmasan102 evett, messzelyszámra hajtogatta a fehér bort, és Bolingbrooke-ot már legközelebbi rokonának vélte.
– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a színész.
Bolingbrooke jóakarattal nevetett.
– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog.
A színész a vendégszobán keresztüllépkedő kocsmárosnéra mutatott.
– Háromszáz asszonnyal elbántam már életemben. Ez egyszer nem találom a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?
– A legjobb korban van – mormogta Bolingbrooke, és furcsa metszésű, igen nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, szemügyre vette Fánnikát.
– Keleti asszony – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták magukkal vérüknek fűszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.
– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszínész.
– Természetesen. Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész úr. Természetesen a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő megtiszteltetésben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anne királynő korabeli hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják, Ercsei úr. Most isten önnel!
A selyemköntösű férfiú eltűnt a jellemszínész mellől, de hogy nem álom volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára felhangzott az udvaron.
Ercsei egy pillanatig sajnálta, hogy a többi kollégáinak nem mutatta be barátját. Az efféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász színészeknél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy valódi lord!
A szárazkolbász elfogyott, Ercsei becsattantotta a bicskáját, és olyan meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni, Fánni menyecskéhez fordult.
– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy elszöktessem. Bármelyik várába…
– Hallottam – felelt Fánni –, mert azért van fülem. Igen szívesen103 hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.
– A parancs, parancs – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom lesz még magával, Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, mondhatnám, testvérem parancsának. Jöjjön velem, Fánni.
Megragadta az asszonynak a kezét.
– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba, a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot, és azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jöjjön, Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.
Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét, és vállára hárászkendőt borított.
– Tehát menjünk – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa a közelben, vagy legalábbis postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.
Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt, és kipirult arccal várta a történendőket. Vajon mi minden következik e szép szavak után. Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…
– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbunk? Az ármány kígyói lappanganak keblében?… Lappanganak… Lappanganak…
Mintha a súgót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszínész az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította homlokára kezét, és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a levegőben.
A sapkát végleg levette fejéről, és összeráncolt homlokkal, dühösen ült vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet elfelejtette.
(1912)104
