A templomi énekesnő szíve
A templomi énekesnő szíve
Bálványosi a magányt szerette, mert az embereket megvetette. Ugyanezért a „Fácán”-nál éjfélkor mindig meg lehetett találni a sarokasztalnál, ahol szinte egymagának muzsikált kerti bor és szolyvai víz mellett, gyönyörűeket, hosszúakat ábrándozott, néha két hétig tartott, amíg egy-egy álmát megunta, de mindennapra tudott valamely új ábrándot fogni a csöndes étterem sötétes levegőjében, míg az ablak alatt meggondolva mendegéltek a fuvarosszekerek a lengyel vásárokra.
Egyszer például azt tette föl magában, hogy vőlegény. (Nappal egy csöndes állami hivatal újságpapirossal kitömött karosszékében nyújtóztatta a hosszú lábait, az ablak alatt csörögve futott a fekete bányapatak, és a falon a király piros kabátos arcképe és tiszteletre méltó szakálla, a „Fácán”-ban azonban az asztal fölött az ábrándos Rudolf hajtotta balra szőke fejét, és Stefánia oly finoman mosolygott, mint egy nemes rózsa; ah, rózsaszínű ruhája volt a koronahercegnőnek! Ábrándvilágát hányszor függesztette a láthatatlan szőke hajszálra, amely az éttermi képről lefüggött!)
Ekkor körülbelül negyvenéves volt Bálványosi, és a magányt azért kedvelte, mert elmúlt életében nagyon jól megismerte az embereket. A nőket… Húsztól harmincadik évéig az orfeumban ült, vagy magányos nőket lesett a bástyasétányon. Most a felvidéki városban, hivatali állásában jócskán előrehaladva, magányos sarokasztalánál senki sem mondta neki, hogy kései legény az uraság, a postakocsi már régen elment a fogadóból, a szürkülő hajak pedig csak akkor tetszetősek a hölgyvilág körében, ha ifjonti nemes homlokot öveznek a tavaszi tél hírnökei, mint napsütésben a szilvafa drága virágán maradt enyhe hópehely. Bálványosi tehát bízvást gondolhatta, hogy még vőlegény; szerelmes, mégpedig abba a kívánatos, sárga ruhás kisasszonyba, akivel csupán lustaságból, kényelemszeretetből nem állott eddig szóba, de holnap vagy holnapután kalapját megemeli előtte a régi püspöki templom környékén, midőn keblén353 remegő rózsáival a zenés miséről jön Ilona, hol a kóruson alt hangon énekel az angyaloknak és öreg kanonokoknak. A kalapját tehát kezében tartva, néhány fáradt szóval eljegyzi a püspöki templom énekesnőjét, aki pirossal szegélyezett sárga ruhájában, búzavirágos szalmakalapjában és délceg termetével már régen jön-megy a hegyi város hepehupás utcáin, a tisztek és diákok mindig utánanéznek a cukrász előtt, néhány öregúr a szájával csettint, egyébként meglehetős jó hírnévnek örvendez a leány, csupán egy templomi karnagyról beszélnek, aki még énekelni tanította, és akit részeges hajlandósága miatt megfosztottak állásától. Természetesen Ilonka sem beszélgetett tovább az elcsapott püspöki zenésszel, aki bizonyos ideig még bolyongott a városban, külső csárdákban üldögélt délutánonként az üres ivóban, amikor a gazda a sarokban szundikált, és a zöldre festett asztal lapjára a borba mártott ujjal nagy „I” betűket rajzolt, míg végképpen eltűnt a városból. Ilonka, mint zárdában nevelt leányhoz illik, a vallásban és az egyházi énekekben talált vigasztalást, sohasem tudakozódott a fuvolásnál a karnagy hollétéről, pedig a fuvolás jó barátja volt a vőlegénynek, még legutoljára is együtt látták őket a bástya körül sétálgatni, midőn a fuvolás pénzt csúsztatott az elcsapott férfiú kezébe… Ilona égre emelt szemmel adta elő szólószámait, és talán észre se vette, hogy a fuvolás ilyenkor égő gyűlölettel, lenéző megvetéssel függeszti rá a tekintetét.
Tehát Bálványosi, az állami bányák egyik igazgatója és néhány bel- és külföldi rendjel tulajdonosa, a „Fácán”-ban, ahol megközelíthetetlen zordonsággal üldögélt, Ilonát darab idő óta menyasszonyának tekintette, holott kényelemszeretetből még megismerkedni sem akart vele. Ah, egykor Natália, a boldogtalan királyné élt a szívben, akihez a szép valcereket írták a bécsi zenészek. Az özvegy trónörökösné másodszor férjhez ment. A spanyol királyné messze van a magyar Felvidéktől, Bálványosi tehát esténként a templomi énekesnővel társalgott, midőn a tisztek elmentek a hosszú asztaltól, az öreg pincér lábujjhegyen járt, és titkon megigazította a hamutartót a Bálványosi szivarja alatt.
Természetesen, sokáig csak a Kapisztrán János utcában sétálgattak.
Ugyebár, nem lehet házasságbontó, hogy a Kapisztrán János utca nem ebben a városban volt, hanem egy messze dunántúli zarándokhelyen, ahol Bálványosi egy darabig gyermekeskedett. Ez volt élete legszebb utcája, a házak esténként megannyi cifra templomi mécsesek, tömjénszagú barátok mentek nesztelenül bő köpenyegeikben, és az óra nyolcat ütött a toronyban, amely ilyenkor már láthatatlan volt, mintha az angyalok felhúzták354 volna a sötétség beálltával a régi mívű és cifra tornyot az égi kötélhágcsón, éjszakára egy sarokba helyezték, hogy az éjféli eső meg ne ártson a torony középkori királyéhoz hasonló ruházatának. Csak néha, óraütéskor adott hírt magáról a torony, hogy az égi lakosság kedvéért sem felejtkezett meg a Kapisztrán János utcáról. Bálványosi itt járt iskolakönyveivel, csizmácskában és hódprémes sapkában, a téli estéken csodálatosan tündököltek a csillagok az acélszürke égboltozaton és a földön, a lombfűrésszel készített házikók ablakaiban, Gyöngyvirágosi Rizába volt szerelmes, egy nyugalmazott százados leányába, akinek szeme, haja és szoknyája úgy lobogott, mint a láng, és akit, főként szép nevét sohasem felejtette el. Hová mehetett volna jobb helyre Bálványosi a menyasszonyával, mint a régi utcába, ahol véleménye szerint boldog volt.
A trónörökösné mint egy báli éjből megtérő tearózsa szendergett Bálványosi felett a falon, a jó úr azonban még néhány sétát tett a veszprémi várban menyasszonyával, elvitte Budára, az emlékezetes cukrászdába és a régen leégett nyári színkörbe és a „Hársfa”-vendéglőbe, Nyíregyházán. Bejárván emlékezetes ifjúsága helyeit, hódolatteljes kézcsókkal búcsúzott a templomi énekesnőtől.
– Kedvesem, ne haragudjon, hogy elvittem önt a „Hársfa” hordószagú kuglizójába, ahol kimondhatatlanul jó volt a zónapörkölt délelőtt, és a sör olyan sárga, mint az aranypénzű nyárfa levele, midőn a színészekkel és színésznőkkel kugliztam. Az ügyelő a bódéból hangosan kiáltotta a szereplő nevét, és akkor más aktor vette kezébe a golyót. Ó, mind jól dobott.
Kiöntötte maradék szolyvai vizét, és lassú léptekkel elindult hazafelé.
Egy estén, alighogy egyedül maradt Bálványosi régi és új menyasszonyaival a „Fácán” fogadó sarokasztalánál, Ilonkát éppen egy tűzoltómajális nagyszabású élményeihez öltöztette, lovaglópálcás, fekete ruhás, szürkülő hajú, elegáns hölgy nyitott be az étterembe, és csaknem ezt kérdezte:
– Ejha, Bálványosi, rólam teljesen megfeledkeztél? Pedig Pesten a kedvesem voltál.
Lujza volt a hölgy, aki akkoriban lóháton utazott Magyarországon, és alig talált várost a Felvidéken, ahol ne rejtőzött volna egy-egy férfiismerőse.
Férfiasan megrázta régi barátja kezét, miután tetőtől talpig végigmérte.355
– Megvénültél, Bálványosi.
A szürke úr ábrándjaiban megzavarva, kissé kelletlenül felelt:
– Pedig éppen vőlegény vagyok. Holnap lesz az esküvőm.
Lujza elefántcsont fejű pálcájával végigvágott az asztalon.
– Ezért aztán érdemes volt Pestről idáig nyargalni. Ne félj, Bálványosi, kezembe veszem a dolgot. Vagy elrontom, vagy rendbe hozom.
– Sajnos, még nem vagyok bemutatva a bizonyosnak – mormogta óvakodva Bálványosi, és a szivarhamut gondosan a porcelán baba kosarába verte.
Lujza legyintett:
– Régi szokás ez már a férfiaknál.
(1914)356
