Tivoli
Tivoli
A színészek nem tudtak elpályázni Füredről, a ruhatáron, a szép sárga csizmákon kívül zálogba volt vetve Eszterfy kisasszony is, akibe a hatvanas években minden jóravaló fiatalember szerelmes volt a Dunántúl. Surray Edmund, a társulat esze tehát elhatározta, hogy műkedvelő előadást rendez a fürdőző úridámák részvételével. Surray Edmund tudott egy nagyszerű darabot, amelynek Tivoli volt a címe. Nem is színdarab volt a Tivoli, hanem csupán élőkép, szerepet tanulni tehát senkinek sem kellett, mert a szereptanulás mindig kerékkötője szokott lenni a műkedvelői előadásoknak. A Tivoliban minden hölgy és minden férfiú fölvehette a legszebb ruháját, és Surray elnevezte az élőkép szereplőit mindenféle királyoknak, királynőknek és hősöknek. A föltevés az volt, hogy a történelem regényes nevezetességei egy athéni tivoliban találkoznak. Az öreg Garamváry úr, aki Attila nagy királyként szerepelt a színlapon, fél karjával Essex grófra támaszkodott (poleányi Pente Gáspár Zala vármegyei aljegyző úr közreműködésében). Surray részint római keresztes gladiátor, részint lovag, majd Kisfaludy Sándor volt, amint a függöny föl- és lement a teátrumban. Az utolsó tablón Deák Ferenc maszkjában fogott kezet Bizay úrral, aki mint intendáns a végső képben személyesen megjelent a színpadon, és kis csontpálcikáján fütyörészett, miután egész este koromfeketére festett haját kefélte fülére, és arcát vastag törülközővel dörzsölte üdére.
Garamváry Gizella Árpádházi Szent Erzsébetet játszotta – mit is játszhatott volna egyebet? – kötényében igazi rózsák illatoztak, pedig már szeptembert írtak a kalendáriumok, és csupán a Jókainé kertjében virágzott egy rózsafa. Vállára a Zrínyi Ilona mentécskéje volt dobva, gyöngyös, pártás szép feje, bánatos szeme és elgondolkozó, méla arca, amelyen enyhe szomorúság borongott, mint a Tisza-parti esti furulyaszóban, a tisztelt közönségnek bánatos anyánkat, Hungária asszonyt is eszébe juttathatta. Livin, jelenleg színházi szolga, de egykor lengyel emigráns, nem is takarékoskodott a görögtűzzel, midőn a függönyt ismételten fölhúzták. Kár,357 hogy Attila király megunta az üldögélést a háromlábú széken, és az utolsó fölvonás alatt a platánok alá ment rágyújtani. Ah, egykor – ötvenben és hatvanban, az elmúlt gyönyörű században – Hungária asszony a magyar urak szívében őszinte szerelemben részesült. Lórántfy és Eszterfy kisasszony a körmagyar néhány figuráját adták elő, és Eszterfy kisasszony bokázó lépteit általános figyelemmel fogadta a közönség.
És Fruzsina, aki Füreden ez évben először tanította meg a gavallérokat a cilinderkalap viseletére, valamint a strupflis nadrágra, választékos francia szavakra, bécsi valcerre és a finom köszöngetésekre: „Kisztihand, bon szoár, madám” – és Fruzsina, aki Füred védangyalát, Garamváry Estellát e nyáron csaknem megbuktatta, hogy még a bécsi öregurakat is, táblabírós tempójú, nehezen megmozdítható kártyaasztal mellett könyöklő, borospohárnál merengő férfiakat, amint Garamváry kisasszony egy évtizedig nevelte a füredi férfiakat, hogy az ősi erkölcs mit sem csorbuljon, elnehezedett, koravén fiatalembereket esténkint az „Esterházy” extra szobájából a partra csalogatta, magának később udvaroltatott, és a holdfényben verejtékesen húzta az evezőt Fruzsina csónakjában a bika-komorságú alföldi gavallér, valamint a léha dunántúli ficsúr, arról az idegenszerű hölgy románcokat és dalokat dúdolt, a Rajna vagy az Odera mellől, „Vergissz mich nicht”, mondta a férfiaknak, és Kisfaludy táblabíró úr (a Sándor rokona) naphosszat az angol szótárt böngészte, hogy estvére a csónakban vagy a tóparti vadgesztenyefák alatt, földbe ásott padokon, ahová még olyan fiatalurak véstek betűket és szíveket, akik azóta mamuzó nagyapák lettek, elmondhassa Fruzsinának, hogy: Love me! I love you!, és a biztonság kedvéért magyarul is hozzáfűzte, hogy valóban komoly az érzelem, amely az idegen szavakban foglaltatik. Fruzsina az előadást páholyból nézte. Kalapján száz vadrózsa volt, és abroncsszoknyáját oly magasra húzta, hogy a földszinten ülő helybeli és vidéki uraságok a nyitott páholyban valamennyien szemügyre vehették fehér harisnyáját és bokáján könnyű selyemszalaggal megerősített topánkáját, és elgondolhatták, hogy ez a láb, amelynél drágább és finomabb még nem taposta a balatoni partokat, a színpadon mily kecsesen járná a bokázót. Csupán egynéhány börtönviselt vidéki hazafi, a hátsó sorokban, húzta komoran süvegét homlokára, akik a kufsteini pincékben teljesen kiszerettek a világ gyönyörűségeiből, nőkből, női lábakból, a helyes kis legyezőcskékből, amely kacéran takarja el olykor az arc és szem mosolyát, és a hosszú szempillák segédkeznek a sejtelem ébresztésénél.
A száz kis vadrózsa megtette hatását – mire a függönyt tizedszer húzták358 fel a vidéki botok és csizmatalpak, vaskos karzati tenyerek biztatására, Garamváry kisasszony mélázva pillantott kötényére és a „nemzet bárója” madárfüttyöt csalogatott elő pálcikájából, a földszinti és páholybeli finom közönség többé nem az apátsági tölgyek levélkoszorúival díszített színpadra ügyelt, hanem Fruzsinára, aki ülést változtatott: bal karjával a páholy oldalára támaszkodott, miközben gyönyörű keblén a fehér gyöngyvirágokhoz hasonló gyöngyök mint harmatcseppek megrázkódtak, és az abroncsszoknya alatt két lábát keresztbe vetette – halk, játszi mosoly ült a földszinti gavallérok arcaira, a sóhajtó suttogásra a fehér fejű urak is előrehajtották a fejüket, a színpadon az intendáns kivette a fütyülőt a szájából, Livin megfeledkezett a görögtűzről és a kopott kulissza mellől kidugta italtól, bánattól, nyomorúságtól berozsdásodott arcát: mindnyájan Fruzsina páholyába néztek.
Fruzsina abroncsszoknyája alatt egy pár rózsaszínű szalag lengett, harisnyakötői könnyed csokrocskába kötve, pillangóhoz hasonlítva, és alsó lábszárainak oly nemes alakja volt, mintha régi velencei művész faragta volna elefántcsontból.
A földszinten olyan hangok hallatszottak, mintha őszi dongók szabadultak volna a hálóba, a szívbajos Garamváryné a hajáig elfehéredett.
– Hol marad a görögtűz? – szólalt meg egy gúnyos, éles hang a földszintről, mint későbben kiderült, Fruzsina legkitartóbb udvarlója, Bálintfalvi úr szólalt meg.
Surray, a főrendező – Gáborjánszky Pál fürdőbiztos úr maszkjában – fogcsikorgatva kiáltott a kulissza mögé:
– Livin, te gazember!
De Livin, az egykori emigráns nyitott szájjal, bambán állott helyén, a szeme Fruzsinára meredt, a szája kinyílott, tompa, állati lihegés hangzott melléből és a gyantás zacskót kiejtette kezéből.
– Görögtűz! – kiáltotta Kisfaludy úr is az első zsöllyében.
Livin azonban felmondta a szolgálatot, támolygó léptekkel kiballagott a színpadról; a függönyt ezután még néhányszor felhúzta Surray, ugyanezért elmaradt a füredi sánta lámpagyújtogatónak színpadon való bemutatása, a jó hangulatnak vége volt, a vidékiek belefáradtak a tapsba, Fruzsina nem is nagyon csodálkozott, hogy Garamváry kisasszony a színpadról nyelvét öltötte rá, mielőtt a függöny utoljára lement volna.
A színészek másnap továbbpályázhattak, kiváltván Eszterfy kisasszonyt a zálogból, és Livin unottan vitte a sárga csizmákat a társulat után, mint ezt megszokta.
(1914)359
