Árvalányhaj
Árvalányhaj
Alkonyodott a Felső-Tisza mentén, a nádasokból ezer madárhang hallatszott, és a folyó aluszékonyan simult lankás partjaihoz, mintha elfáradt volna a hosszú utazásban. A négylovas hintó, amely a fiatal osztrák császárt és ifjú Erzsébet királynét vitte, mielőtt a nap leáldozott volna, törött kerékkel állott a tiszai nádasok szomszédságában. A hátsó kerék pattant el, az út mély volt a hosszú esőzéstől, gondolni sem lehetett arra, hogy az utazást folytathassák. A nyerges ló fölemelte a fejét, és nagyot nyerített a néptelen tájon. A királyi pár kísérete tehetetlen fejcsóválással állta körül a törött kereket.
A háttérben még két négylovas kocsi volt, amelyen a kíséret utazott, de mindkettő rugó nélküli szekér. A királyné gyenge állapota bizonyára nem alkalmatos arra, hogy a rázós kocsin utazzon tovább a göröngyös, hepehupás országúton. Olyan gyönge volt ez idő tájt a felséges asszony, mint egy liliom. De nem engedte férjeurát egyedül utazni. Ki tudja, hátha igaz az a híradás, hogy a magyar országutak telve vannak bujdosó haramiákkal?
Vadludak szálltak át az égen, talán éppen az ecsedi láphoz utaztak éjszakára. Túl a Tiszán harangoztak estire, a víz szomorkodva hozta hátán a kis harang szavát. A rőt mezőn egy lovas alakja bontakozott ki a füzesek árnyékából. Sebes ügetéssel közeledett a megrekedt társaság felé, két játékos agár cicázva vágtatott a paripa előtt.
A lovas ősz hajú, zömök, piros arcú férfiú volt, az arcán a bánat és az időjárás vetélkedve írogatták föl a maguk jelvényeit. Egy helyen a pusztai nap festette az arcára a maga hervatag fekete rózsáját, másfelé a bánattal virrasztott éjszakák húztak mély barázdát. Csak a szem tündöklött nyájas ravaszsággal a bozontos szemöldök alól.
A lovas leugrott a nyeregből, és megemelte árvalányhajas kalapját. Egy fehér kabátos udvari tiszt állott hozzá legközelebb, annak megmondta a nevét és szándékát.235
– Mit kíván? – kérdezte Ferenc József németül a tisztet, mert akkor még nemigen tudott magyarul.
– Környékbeli birtokos, fölajánlja a kastélyát éjszakára – felelte a tiszt.
– A neve? – kérdezte tovább a császár.
– Korniss Péter, szolgálatára – mondá az ősz hajú öregúr, aki a kérdést megértette. – Tízpercnyire van ide az udvarházam. József császár is töltött a házban egy éjszakát, amikor erre utazott.
Ferenc József elgondolkozva nézett nejére. A királyné fáradtnak, szenvedőnek látszott.
– A húgaim majd ápolni fogják a császárné asszonyt – tódította Korniss uram a beszédet. – Férfi csak magam vagyok a háznál.
– Pihenni szeretnék – szólalt meg a királyné. – Kimerített a hosszú utazás.
A királyné szava döntött. Elfogadták a földesúr ajánlatát.
A Korniss Péter háza olyan régi udvarház volt, amilyen egy időben sok volt Magyarországon. Minden faluban ott állott a nemesi ház. Némelyik tán rozogább, vénebb, elhagyatottabb, mint a mai idők házai, de télen barátságos füst szállott ki a kéményen, és a kapu nyitva volt. A falak bolthajtásosak, és rajtuk az ősök képei. Gyakran az ősapák csodálkoztak volna legjobban, ha föltámadva saját arcmásukat megtalálják, amelyet a vándor piktor utólag festett.
Két gyászruhás fiatal nő fogadta a vendégeket az ámbituson. A nők akkor mindnyájan gyászruhát viseltek Magyarországon. Senki sem kérdezte, hogy kit gyászolnak. Némelyeknek tán halottjuk sem volt, mégis alkalmazkodtak a divathoz.
Sugár, halavány arcú, barna nők voltak a háziak. A királyné kezét megcsókolták, és olyan nyájas közvetlenséggel segítettek körülötte, mintha a szomszéd faluból valamelyik atyafiasszony jött volna látogatóba.
– Hogy hívják magukat? – kérdezte Erzsébet.
– Az én nevem Emília. És özvegyasszony vagyok – felelte az egyik nő.
– Én Fruzsina vagyok.
– Szintén özvegy? – kérdezte Erzsébet.
A fiatal hölgy lehajtotta a fejét, és nem felelt.
A felséges pár kísérete ezalatt elhelyezkedett a házban. A szakácsok föltették fehér sapkájukat, a lovakat elhelyezték az istállóban, a falusi kovács lámpafény mellett látott neki a kerék megjavításának. Ferenc József az236 ámbituson foglalt helyet egy bő karosszékben, amelyben azelőttiben bizonyára a ház régi gazdái pipázgattak, ha egyéb dolguk nem volt. A császár fehér köpönyegét a térdére terítette, és elgondolkozva nézte a besötétedő tájat. Távol a Tisza, mint egy álom, olykor megcsillant a messziségben, mintha mécset vittek volna a víz alatt. A túlsó part nádasaiban már a hold bujdosott, és a lengő szél néha megmutatta az esti vándor boros arcát. Zsellérek jöttek hazafelé, és levették a fövegüket. A falusi este csöndessége, melankolikus bája mint egy enyhe költemény vonult el a tájon.
A szakácsok elkészítették a vacsorát és a hopmester jelentette, hogy az ebédlőben megterítettek. A császári pár a régi bútorzatú ebédlőben csendesen fogyasztotta vacsoráját. A vizet, amelyet Schönbrunnból hoztak magukkal, apró jégdarabokkal frissítették, és a császár vadászkését gondosan megtörölgette étkezés után. A falról egypár vitézkötéses, hajporos régi úriember szótlanul nézte az előkelő vendégeket. A sarokban spinét állott.
– Hol vannak a hölgyek? – kérdezte vacsora után a királyné.
A Korniss hölgyek nyomban megjelentek. A királyné a spinétre mutatott:
– Szoktak játszani?
Emília lesütötte a szemét:
– Ha parancsolja, felség…
– És ön? – fordult Erzsébet Fruzsinához.
– Egykor tudtam énekelni. De már régen nem gyakoroltam hangomat.
– Játsszanak nekem valamit – monda a királyné, és tündöklő szemét barátságosan a hölgyekre emelte.
Emília fölnyitotta a spinétet. A hangszer poros volt, holott a házban egyébként a legnagyobb rend és tisztaság volt található. Az első hangnál azt is észre lehetett venni, hogy már nagyon régen nem használták a muzsikát.
Emília lehajtotta a fejét, mintha gondolkozna az eljátszandó dalon. Aztán megnyomta a pedált.
A Földiekkel játszó égi tünemény… kezdetű dal hangjai jöttek elő a hangszerből. Fruzsina a két kezét leeresztette, és halkan, dúdolgatva kísérte a zenét.
Amint a dalnak vége volt, mind a két hölgynek könny csillogott a szempilláján.237
– Elég volt – mondá a jószívű királyné. – Önöknek fájdalmat okoz a zene, tehát nekem nem szerez örömet.
– Régen nem zenéltünk – felelte Emília, és fölemelkedett a spinét mellől.
Ezután nemsokára nyugalomra tért a felséges pár. A hálószoba ablakai a messzi síkságra nyíltak, amelyen most már mint egy ezüstszalag húzódott át a Tisza. Könnyű pára lebegett a hold előtt, és végtelen csend volt mindenfelé, mintha egész Magyarország aludt volna.
Éjféltájban Ferenc József fölébredt, és félrevonta a könnyű függönyt az ablakon.
Az ablak elé állított császári katona egy fatuskón ült, és mélyen aludt. De mégis járt fel-alá egy fekete árnyék a holdfényes térségben. A császár megismerte az öreg házigazdát, amint vállra vetett fegyverrel őrködött az alvó silbak helyett.
Hajnalban, amint továbbutaztak, a királyné a hintóban egy nagy csokor árvalányhajat talált, ám a szomorú hölgyek nem mutatkoztak.
Délfelé Újhelyre ért az utazó császár, és az ismeretlen helyen töltött éjszaka miatt kétségbeesett császári biztos előtt kijelentette, hogy nyugodt éjszakát töltöttek a Korniss házban.
A császári katona ijedten csapta össze a kezét:
– Korniss! – kiáltotta. – A legveszedelmesebb rebellis a környéken. (A császári katonák ilyenkor mindig nagyon kimeresztették a szemüket.)
– Nos – mosolygott Ferenc József –, én mást tapasztaltam. És miért volna oly veszedelmes ember Korniss?
A biztos keservesen mosolygott.
– Az elmúlt magyarországi zendülésben, tíz év előtt négy fia esett el. És a leánya férje börtönben ül hazaárulás miatt.
A császár elgondolkozott.
A királyné kezében még ott volt az árvalányhaj-bokréta.
– Milyen furcsa emberek a magyarok! – mormogta Erzsébet, és búskomoly, harmatos tekintettel nézett a pusztai virágokra.
(1913)238
