T. L.
T. L.
Az esték azzal múltak, hogy kártyáztak a családi lámpa alatt, amelynek burkolata csaknem olyan égszínkék volt, mint a messzi orosz puszták felett a láthatár. Szergéjevics Iván csak a filkóst tudta játszani, ez együgyű játékot, amelyet még odahaza tanult az anyja falusi házában, Lutovinnovóban, a végtelen kisorosz teleket átkártyázván az öreg nemesasszonnyal és nemkevésbé öreg dajkájával. Egykor – az anyai ház hideg ebédlőjében, a jégszürke nők társaságában – bizonyára nem hitte Szergéjevics Iván, hogy az ostoba filkós játék lesz azon kapocs, amely őt a nagyvilággal, az előkelő társadalommal, Baden-Baden legbarátságosabb nyári lakával összeköti.
Ah, mily más volt egykor Orelben a filkós, mint a baden-badeni villában! Amott, a falusi magányosságban szinte tudatlanná válott öreg nemesasszonyság és egy babonás vén cseléd kedvéért keverte a kártyát az ifjú Szergéjevics Iván. (Pedig a pétervári újságban már napvilágot látott néhány elbeszélése, alatta a titkolódzó T. L. betűk, amelyekről annak idején senki, míg manapság minden orosz tanuló tudja, hogy jelentése ez volt: Turgenjev Lutovinovóból.) És az öreg orosz asszony szinte szívtelen gúnnyal emlegette, hogy fia „firkonc”-nak készül, és a vén cseléd kötelességszerűleg vigyorgott. Ah, mily sötétek voltak az esték Orelben! Jermoláj – a vadász –, sajnos, nem ismerte a betűket, és így Szergéjevics Iván ez egyetlen falusi barátja sem ismerhette meg a „Kortárs”-ban megjelent elbeszéléseket.
És mily korán sötétedett.
Míg itt, Baden-Badenben az esti felhők alatt még javában hangzik a térzene a távoli parkban (most Glinkától játsszák a Csók-románcot), bizonyos előkelő oroszokat pillantott meg a karnagy a sétálók között. A nyári lakban kellemes ebéd utáni hangulat, déligyümölcsillat, és a mokka szaga tölti meg a nyájas ebédlőt. A falakon koszorúk és szalagok – csupa kedves ismerősök a múltból, és biztatások a szép jövőbe, a színésznő239 emlékei, aki elmerengve üldögél a nyitott ablaknál a kora őszi alkonyatban, és kezére támasztott fejjel hallgatja a távolról hangzó zenekar játékát. Szergéjevics Iván háromlépésnyire áll a színésznőtől – mindig ilyen távolságban van tőle –, és titkon és nyíltan, szemével és szívével mindig őt nézi, amilyen imádattal egy drága, finom és lelkes francia nőt nézhet egy Kisoroszországból való fiatalember, akit anyja kitagadott, mert az írói pályára lépett. Hetedik éve már – hét évet mutatnak a gyűrűk a baden-badeni orosz fa kérgében, gyönyörűséges, boldogságos, szerelemmel, imádattal és elbeszélő kedvvel, sőt írói sikerekkel eltöltött hét esztendő múlott el a francia énekesnő háza táján, midőn a hatórai ebédhez először terítettek a messzi Oroszországból jött fiatalembernek. Az óriási termetű fiatalember haján fehér árnyék borongott, mint a korán jött havazás estenden világít a csendes kerti utakon, csupán melankolikus kék szemében lakott a fiatalság, életkedv és büszkeség, midőn Európa legjobb énekesnőjére, a francia nőre nézett – midőn titkos kedvesét lopva, hosszan, csodálkozva és imádattal, mint a kazáni templomban a selyemruhás Máriát, hét esztendő óta esténkint nézte, és mindennap valamely újat, sohasem látottat pillantott meg az énekesnő arcán, haján vagy ruháján.
Az énekesnő fölemelte merengő tekintetét, amelyből Mozart-dalokat vélt hallani Szergéjevics Iván.
– Szeretsz?… – kérdezte oroszul. (Mert csak ennyit tudott észak nyelvén.)
– Szeretlek! – felelt Iván, akinek vezetéknevét akkor már nagyon sokan ismerték a moszkvai kávéházakban és vendéglőkben.
Az énekesnő férje, egy igen finom és galambősz fejű francia úr (otthonkáján a becsületrend piros jelvényével), menüettlépésben közelgett a merengőkhöz.
– A kedves mamának néhány játszma filkóshoz volna kedve! – mondta estéről estére bocsánatkérő szelídséggel, mintha csupán elháríthatatlan udvariassági kötelességből zavarná felesége álmodozását.
És a görbe lábú kanapéról, mintha láthatatlan rugó segített volna, hirtelen talpra ugrott a nagyon kicsire összeszáradt öregasszonyság, aki csupán azon szokott elszomorodni, hogy leánykáját, a világhírű énekesnőt sohasem láthatja színpadon, testi fogyatékossága miatt, ám a kártyázáshoz élénken talpra állott.
– Mossziő Iván! – mondta alig hallhatólag, és az óriási orosz már karját nyújtotta, hogy a kártyaasztalhoz vezesse a boldogtalan madame-ot.
Vajon tudta-e Szergéjevics Iván hét év előtt egyetlenszer is, hogy a240 kártyákat kiosztják, és filkóst játszanak négyesben? A francia figurák bután, ismeretlenül bámultak az orosz fiatalember arcába, aki gyakran összetévesztette a dame-ot a filkóval, midőn is az énekesnő anyja méltatlankodva felkiáltott, játékpénzét gyorsan összeszedte, és ugyancsak elégedetlen veje karjába kapaszkodva, rövid, megfontolt, boldogtalan sétára mentek a kertbe. Az összedobott kártyák felett szelíd szomorúsággal mosolygott Ivánra az énekesnő.
Az öreg hölgy sántikáló léptei, valamint a gyöngéd vő udvarias, biztató szavai lassan elhangzottak az ebédlő ablakai alatt. Az énekesnő és az orosz csöndesen, boldogan, szentséges szerelemmel nézték egymást a kártyaasztalon át. E percek voltak arra szánva, hogy egyet-mást megbeszéljenek életükből, amely összeforrott, egybe olvadt elválaszthatatlanul, már talán azon pillanatban, midőn 18**. január 19-én, enyhe téli napon a „Conversation” előtt egymást megpillantották. Egymásra néztek, az elszomorodott orosz fiatalember és a tüneményes hangú énekesnő – a mamát a Wéberhez kísérték éppen, a kedves férjen újmódi cilinder volt, és az énekesnő krémszínű kalapja mellett piros, paradicsommadár-toll volt – a zenekar a fedett teraszon Strauss-keringőt játszott.
És a kártyaasztal felett hallgatva mélyedt Szergéjevics Iván búbánatos tekintete a francia nő szemébe, amelynek egyike bús és búbánatos volt, mint a lemondás, de a másikban tajtékzó jókedv és életöröm lakott, mint a tanóra után pajzánkodó leányokéban. Ha bal oldalról nézett T. Szergéjevics Ivánra az énekesnő, az orosz óriás bánatában a földig hajtotta a fejét. Míg jobbról – a tavaszi jókedv tündöklésében –, T. L. szinte bakot szeretett volna ugrani, mint egykor régen, Orelben, midőn még gyermek volt.
Az énekesnő ma este lehunyta hosszú pillájú szemét, és arcán, amelyet sohasem festett, a szomorúság gyengéd szeplői tünedeztek fel, mint a barackon májusi eső után.
– Veled álmodtam, Iván… Az anyáddal, akit nem ismerek. Fehér ruhában volt.
Szergéjevics Iván csendesen bólintott.
– Jól álmodtál, szerelmem. Mindig előre megálmodsz mindent. Levelet kaptam az oreli kormányzótól, az anyám, a földesasszony meghalt.
– Már eltemették?
– Eltemették. Gazdag vagyok. Háromszáz „lélek” tulajdonosa. Orelban háromszáz jobbágy nagy vagyont jelent.
Az énekesnő megrázkódott.241
– Tehát jobbágyaid vannak, Iván?
– Háromszáz léleknek vagyok ura.
Az énekesnő a szomorú szemét fordította Ivánra.
– Emlékszel, mit ígértél?
– Emlékszem. Felszabadítom a jobbágyaimat – ingyen. Lemondok egy nagy vagyonról.
– Nos? És még Baden-Badenben vagy? Gyorsan beszélj. Anyám és férjem már visszatérnek.
Szergéjevics Iván megérintette az énekesnő kezét.
– Az történik, amit te akarsz, szerencsecsillagom. Holnap Oroszországba megyek, és felszabadítom a jobbágyaimat.
– Köszönöm.
– Elmegyek, de vajon gondolsz-e rám?
– Mindig rád gondolok.
– Gyönyörű gyémántokat vehetnék neked…
– Nem kell a gyémánt. Te kellesz csupán.
– Független, gazdag lennék.
– Azt szeretem, hogy dolgozol. Regényt írsz. Nekem.
– Gondold meg, egykor öregek leszünk…
– Velünk leszel mindig.
– Melletted?
– Velem. Nem tudnálak szeretni, ha rabszolgatartó lennél. Én téged nemesnek és jónak ismertelek. A jövőd: az én jövőm. Hiszek benne. Mert este én imádkozok érted. A szívem felé teszem a két kezem, és a nevedet mondom…
– Istenem – felelt Szergéjevics Iván.
Az énekesnő anyja és férje ekkor az ebédlőbe léptek. A finom és disztingvált külsejű úr szinte magánkívül panaszolta, hogy a kerti sövény előtt baden-badeni oroszok sétáltak, és tüntetőleg hangoztatták, hogy a Lutvinovóból való Turgenjev áruló orosz, aki francia nőtől tanulja az arcfestést.
Az énekesnő lágyan mosolygott.
– Vigyázz, kedves, ne beszélj olyan sokat, mert álmodban újra fűszeressegéd leszel, cukorsüvegeket emelgetsz, szappanosdobozokat csomagolsz, és reggelre halálra fáradtan ébredsz.
A finom francia erre ijedten elhallgatott, és az énekesnő Szergéjevics Ivánnak meleg, puha tenyerét búcsúcsókra nyújtotta.
(1913)242
