Vallomások régi dolgokról
Vallomások régi dolgokról
Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arccal jött haza az erdei kápolnából, ahová reggelenkint imádkozni járt. A „tekintetes asszony” – olykor a gyermekei is így szólították – melankolikusabb volt, mint valaha és a nyersselyem napernyőt – amilyent Londonban a férfiak viselnek – elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a homloka két szeme között, és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után. Gyümölcsöt vett a kezébe, amelyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig észrevehetőleg villant:
– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…
Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor olasz őseivel hánykódott, akik udvaroncok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou királyok idejében. És csupán zsebkendőibe hímeztetett kilencgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak címere helyett a pelikános, kardos címert vésette, az apámét – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt. Valamely ősapa létezett, aki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldosvezérek bogarait! Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, aki azért lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után – igaz, beborozott állapotban – néha a csizmaszárra ütött:
– Mi a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…
Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a cinke az orrán sohasem fütyölgetett.231
Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már sonka- és szalonnafogyasztás után beletörődött a böjtös ebédbe – a Csákyak mind katolikusok voltak –, anyám tündöklő szép arcán a bánat, büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért, és a misemondó ruhát régi Thurzónék hímezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)
Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a lugasban tartózkodtunk ez idő tájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán legyeket fogdostam (papirosdobozba), amellyel jóllakattunk egy zöld növényt, amely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar színész volt, költő és első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, amint a tiszai töltésen kutyagolt, és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál, amelyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor volt, benne síp, amellyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviasszal, címerrel látta el nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.
A szürke selyemernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:
– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni. Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.
– Nőies felfogás – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból. Anyám elpirult, szája remegett, és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett rám:
– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a szomorúságtól és bánattól?
Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim. Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei írnok volt, aki egykor Klapka tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, ahol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk, és hősi tettekről beszéltünk.
– Asszonyom – feleltem megfelelő komolysággal, – a férfibecsület kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.
Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nemigen mertem ránézni. A gyászfátyolkát megigazította az arcán. Egy pillanatig hallgatott:232
– A nevelődet majd eltoloncoltatom – mondta nagyon csendesen. – Még ma írok a főispánnak.
Ezután szobájába vonult anyám, délig nemigen szokott mutatkozni, mert az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arckifejezése. Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.
És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, ahol nemrégen egy fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha ezóta hervadtabbak lettek volna a bokrok és a fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy faderékon, és néha gombostűfej nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtekutakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres, nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arcú párokat, kis varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta, és az lesütötte a szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:
– Miért nem ígér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén mogyorófabokortól.
Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.
Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, amit szíve diktált a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, ahol torony magasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlenegyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.
Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a francia borbély, már helyükön voltak. A megyei írnok arcán még piroslott a szégyen azon bizonyos kocsmárosné miatt, aki kegyes volt hozzám, és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött, és kis, fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy, szürke, keménykalapja világított a homályban.
Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú percek múltak el, a tisztáson fojtott hangon beszélgettek.
– Szé bon! – mondta végül a francia borbély, aki délutánonkint apámat borotválta.
K. Nagy úr egy hosszú csövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén komor arccal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.233
Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.
*
Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk. Nevelőm megállást parancsolt:
– A tekintetes asszony – mondta anélkül, hogy hátratekintene. Kisírtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta –, az anyám sietett utánam.
– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.
K. Nagy kivette a szájából a falevelet, amelyen fütyült.
– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelte szertartásosan mentorom.
– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky), és a két karjával átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.
(1913)234
