Szilvafa hamva
Szilvafa hamva
Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát ígért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett megérkezni. Tíz év múlt el azóta, és a férfiú elsőbben mégis a randevú megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt, és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik, és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok messzire, és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget bujdosó lakói ébredeztek, és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről, és Nagybotos tíz év múltán hiába kereste lábnyomait a fűben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab idő elmúltával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a színpadról visszavonult, falusi birtokára költözött.
Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom bonbonniére-be zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak, és az ősz fejű pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelie-nek.
Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon törik a fejüket. A kalap és a kesztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis színpad van, és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A múltakról elbeszélgetnek, és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazúrt játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett, és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.
Amelie komoly nő volt, és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis falu, ahol megtelepedett.200
Lutheránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett, és az akácok jó szagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire hangzott a kovácsműhely hangja, és a kocsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett, és édes szaga volt az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak, és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron, és egy nagy, erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.
Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pej ló zörgős, rugó nélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg, és a bakon egy piros, babos kendőjű, terjedelmes hölgy ült, és sárga kesztyűiben keményen fogta a szárat.
A pejkók pompásan ügettek, és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek az edények.
– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról.
Viola néhány lépést tett a kocsihoz.
A kendő ugyan mélyen az úrhölgy homlokába volt húzva, de ó, Nagybotos nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztellarcocska barna lett ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.
– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.
– Magához jöttem.
– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.
Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a váratlan találkozás fölfrissítette vérét, és hamarosan a bakon termett. Az asszony megnógatta a lovakat:
– Sári! – mondta.
Gyorsan és biztosan hajtott, a vasúti síneken nagy zökkenéssel vágtak201 át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei súrolták Nagybotos kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.
– Tavaly ilyenkor itt fölborultam, és a lábamat törtem! – mondta kissé mélabúsan, és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.
A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha színházi dekoráció volna, és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra borítva.
– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem – mondotta Amelie, és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött.
Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl futott, és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral.
– Hát… azért a régi ígéretért! – mondta csendesen Nagybotos.
Az asszony lehúzta a kesztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik.
– Emlékszem – mondta igen egyszerűen. – Ígértem, megtartom.
Viola megragadta az asszony kezét:
– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfálkoztam önnel, hisz jobban szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?
– Mint egy kutya, úgy élek – felelt az úrnő, és biztosítótűvel föltűzte világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a fűzős, magas szárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb – most mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.
– Finom és nemes most is.
– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert. Magamban élek, és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem úgy, mint hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre, és jósolok magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok.
(1913)202
