Bánatos utazás
Bánatos utazás
A postakocsi alkonyattal egy határszéli városkában kikötött, és Orbán, az egykori katonatiszt elfoglalta helyét az „Oroszlán” ebédlőjében. Mindig az ebédlőbe ült, és már úgy ismerte a fogadók mindenféle természetét, mintha egész életében utazott volna. Holott fél esztendeje csupán, hogy a tót inasa egy hajnalon kicsavarta a pisztolyt a kezéből, és inkább a fejét törette be, mint a fegyvert visszaadja. Reggelre Orbán gróf bánatában, szégyenében, szomorúságában elutazott a régi házból, ahol már azt remélte, hogy idővel pókhálóvá válik valamelyik meghitt sarokban; künn dudál az őszi szél, régi újságpapirosok zörögnek a padláson, és az ecetfák a ház körül a sötétség jöttével úgy eltávolodnak, mintha tovamendegélnének éjszakára a magányos ember magányos házától: valahol, az országúton tán egy kocsma van, ahol a környékbeli halottak piros bor mellett, ősz fejű cimbalmos zenéjére táncolnak, és az ecetfák bekandikálnak a párás ablakon, mint a lakodalomból kimaradott vendégek. Bizonyosan elszökdöstek éjszaka a házból az unatkozó edények, fémből vert boroskorsók és karcsú kristálypoharak, amelyek hivatásukhoz mérten egy aranypiros lámpásokkal megvilágított házban mulatják át az éjszakát, bort öntenek nők csalékony ajkai közé vagy kis félcipőkbe, amelyekből a vad, keserves férfiak isszák le magukba a káromkodást és a nők hűtlenségét. A nagymama egykori Mária Teréziás ágya bizonyosan könnyű madárszárnyakon repül ki a kéményen, hogy valahol nászozó párt találjon a szomszédban, mert régi időkben a nagy ágyakat nem arra építették, hogy üresen maradjanak. És az elhalt asszonyok csipkés ingei és éji kabarjai vajon nyugodhattak-e éjszakánként a bezárt szekrényekben? Szép meséket mondanak egymásnak életükből, az úrnő kövirózsa fenn a várfalon, a lovag mint gyík leszakadt farka vonaglik valahol, és a tündéri ingek bizonyosan kibújnak néha a kulcslyukon, hogy szegény leányok szolgálatára lehessenek, akiknek tán nincsen ingük. Még az óra is megáll estefelé, a remete329 a kis ezüstkalapácsot – amellyel napközben a kis harangot megkondítja az óra kunyhójában – vállára veti, és ellohol a kocsmába. Csak a róka- és farkasbőrök gunnyasztanak nyugodtan helyükön, nekik jobb sorsuk van a régi házban, mint egykor a nedves és hideg erdőn volt.
Orbán gróf – akiről már egyszer megírtam valahol, hogy egy krakkói ezrednél a legjobb lovas és pisztolylövő volt ifjúkorában, amíg valamely baleset folytán elveszítette kedvét a makrancos paripák megfékezésétől, a pisztolyairól lefújta a lőport, hogy szívébe ne lőjön éjszakára bizonyos nő miatt – ecetfái példájára útra kelt, és a fogadók ebédlőinek sarkából hosszan elnézegette idegen, ismeretlen emberek mulatozásait, fél füllel hallgatta a kupecek hazugságait és jámbor vásáros népek babonás meséit.
Hajdanában, mikor hősünk élt, nemigen volt arra szükség, hogy az ember a néma könyvtárszoba poros levegőjét szívja – az útszéli fogadókban annyi tanulságos történetet, szép regényt lehetett hallgatni utasemberek szájáról, hogy továbbutazván a postakocsival, nyugodtan, saját bánatát feledve andaloghatott az utazó a hallott történeteken, szeretőkön és megholtakon.
Az „Oroszlán” fogadósa egy vidrabőr sapkás, zöld hajú és korán elfonnyadt emberke volt. Amint száraz kezét egymáshoz dörzsölgette, és barátságos, szinte biztató pillantást vetett a cserépkályha tüzére, Orbán gróf megállapította magában, hogy nemigen kell kinyitni a száját estére, a zöld hajú csárdás beszélget helyette is. Amint a gyertyát megigazította az utas asztalán, és a boroskancsót szinte korholó tekintettel szemügyre vette – majd hozok a jobbik boromból –, mondván, és a falon végigjártatta a szemét, mintha most látná először az olajnyomaton a Brenta színes tájvidékét és a két kormos kovácsot, amely elpattant kerekét javítja az utazókocsinak, odabent a hölgy kis kalapban, mint préselt virág az imakönyvben, a rövid mellényes, frakkos postakocsis ostornyelére támaszkodva leereszkedőleg nézi a kovácsok munkáját, és a nyerges ló furcsán hátrafordítja fejét: Orbán gróf bizonyos volt arról, hogy a vidrasapkás tud egy nagyon hosszú mesét, amelyet éjfélig szokott elmondani a vendégeinek, ha erre engedelmet kap.
Így is történt.
A második kancsónál Orbán gróf felemelte tenyeréből homlokát, a borcseppekből többé nem rajzolt betűket az asztal lapjára, elfojtott sóhajtással330 vetette hátát a falnak, és a fogadós nyomban megszólalt a kályha mellett, miután levette sapkáját:
– Hogy messzire van ide Váralja? Azt tetszett kérdezni? Nem mondhatnám. A tekintetes úr lovaival, amint szemügyre vehettem őket, egy félnapi hajtásra esik ide Váralja. Ámbátor, ha messzebb volna, az sem volna nagy baj…
Orbán gróf elfelejtette kérdezni, hogy miért… A csárdás ezért fejét csóválgatva nézett a tűzbe, egy kipattanó szikrát a pádimentumon eltaposott a csizmájával – beste lelke –, mondván, s ezen az alapon tovább folytatta az elbeszélést.
Bizonyos özvegy asszonyság lakott valamikor Váralján a fogadós előadása szerint, azaz nem is volt egészen özvegy, de leány sem volt, férje sem volt, de szeretője sem volt… Április Zsuzsannának hívták, és közeli atyafiságot tartott az akkori váci püspökkel. Mindig fekete ruhát hordott, és a szemét lesütötte. Ez utóbbit a püspök bátyja tanácsára cselekedte, mert az a híre volt, hogy akire ránézett, azt megverte a szemével. Ezért nem is igen tudná senki se megmondani, hogy milyen is volt az Áprilisné szeme. Egy ember tudna sokat beszélni erről a dologról, bizonyos Komoróczy nevű, aki valahonnan a határon túlról jött egyszer lóháton, a lovat megkötötte a juharfánál, az asszonyság ablaka alatt, maga pedig bement a házba. A paripa várt, várakozott, majd éhségében lerágta a fa kérgét, megette a juhar levelét, elfogyasztotta a kötőféket, végül éhen döglött a szegény pára az ablak alatt. Komoróczy csak akkor jött elő a házból, mikor a paripája bőrére alkudoztak egymás között a parasztok. – Jaj, mit tettem! Egyetlen vagyonom, mindenem, drága jó lovam! – kiáltotta Komoróczy, és elment a várhegy alá, a régi temetőbe, ahová már ötven év óta nem temettek senkit, mert mindenki hazajött még onnan a nedvesség miatt, de hát Komoróczy nem volt idevalósi ember, és éppen arra a sírra talált lefeküdni, amely olyan horpadt volt, hogy beszakadt a lovag terhe alatt. Három napig jajgatott Komoróczy a sír mélyéből, senki sem mert a segítségére menni, mert Április Zsuzsanna megtiltotta. Harmadik napon kisétált a régi temetőbe az asszonyság, és felvette a legszebbik ruháját akkor. Olyan köntöse volt, mint Zrínyi Ilonának, midőn a kis magzatait siratta Bécs városában, ha igaz. Bekiáltott a mély sírba Zsuzsanna:
– Itt vagyok, Komoróczy. Mit akarsz?
– Szeretlek! – felelt alulról a lovag.
– Jobban szereted te a lovadat, mint engem! – mondta az asszonyság.331 – A lovad jutott eszedbe, amíg az én két karom ölelte a fejed. A lovadat sirattad, mikor engem elhagytál, nem pedig az én mélységes bánatomat miattad. A megholt lovad miatt borultál a sírhalomra, nem pedig az én megholt szívem miatt, amelyet te megöltél. Hát csak halj meg odalent, mint a lovad.
Így szólt a menyecske, és a lepkés cipőjével belerúgott a sírba, hogy a göröngyök bőven omladozni kezdtek. Mint megannyi kövér békák hullottak a Komoróczy nyakába.
– Eddig van? – kérdezte Orbán gróf, miután a fogadós a mesemondók furcsa sóhajtásával elhallgatott.
A zöldhajú némán bólintott.
– Hát én tudom tovább is – szólalt meg Orbán gróf. – Komoróczy, aki három napig egyébre se gondolt a sír mélyében, mint annak az asszonynak a megverő szemére, lepkederekára, kis fehér kezére, jó szagú leheletére meg a hajára meg a kis virág alakú anyajegyére, a lábára, a hangjára, a hosszú, meleg csókjára és a harapására, és siratta, hogy újra nem lehet elölről elkezdeni a fiatalságot, búsult, hogy a kalendáriumban már átfordított a lapon, amelyre a fametsző repkedő pacsirtát és szántóvető parasztot rajzolt, meg szomorú volt a versekért, amelyeket elfelejtett, hisz az asszony csak víg dalokat énekelt mindig a fülébe: megcsikorgatta a fogát, megrázta két széles vállát, hogy lehullott róla a sírhalom.
Egy ugrással künn termett a sírból, és hazáig üldözte a hűtlen asszonyt. Áprilisné hamar bezárta az ajtókat, a nagy kutyákat előhívta, a béreseket vasvillára szólította.
Komoróczy krétával a kapura írta: „Verjen meg az Isten, te cudar!”
Aztán, már se lova, se szíve nem volt többé, gyalogosan továbbvándorolt az országúton.
A vidrasapkás helyeslően bólintott. Kezét, mely úgy ropogott, mint a pergamen, egymáshoz dörzsölte. Megpiszkálta a hamut a kályhában, és felsóhajtott:
– Éjfélre jár, tekintetes uram.
„Megint elmúlt egy nap” – gondolta magában Orbán gróf, és fekvőhelyét lassan felkereste.
(1914)332
