Nők zenéje
Nők zenéje
A liget fáiról úgy hullott a hó, mint az emlékezet, és a hóvirágos lombok között mindig karácsony volt. A Rudolf trónörökös szobránál egy gácsérbajuszú dragonyos kapitány várta Visztula Bellát, természetesen civil ruhában, zöld vadászkalapban; három napig utazott idáig a galíciai határszélről. A puskaporos, vasderes arcon szinte gyermekes bánat tükröződött, amint egyik negyedóra a másik után múlott. Visztula Bella híres volt arról, hogy a legkeményebb férfiakat is gyermekké gyúrta. Ha a liget elhagyott részeiben hókafejű, robusztus gavallér titokban megtörölte a szemét kendőjével, mérget lehetett rá venni, hogy Visztula Bella miatt hasogatta a szívét fájás. Hében-korban egy előkelő úr agyonlőtte magát, látszólag minden ok nélkül; szegények szégyellték megírni, hogy Visztula Bella adta kezükbe a pisztolyt. Öreg izraelita kereskedők egyszerre nem tudtak összeadni és kivonni. A könyveik felett mint szállongó lepke árnyéka repdesett az ábránd Belláról; költők, akik eddig Pepi Slumbergerhez írták verseiket, vagy szelíden daloltak az őszi fákról, őszi tóról és elutazó hattyúkról, egy napon Visztula asszony körme közé kerültek, s mint gyenge agyvelejű emberek, többnyire a környékbeli élőhalottak házában végezték. Visztula Bella egykor olyan járvány volt a fővárosban, mint a himlő. Talán boszorkány volt, éjjel lovagolt, és görögtüzet fújt a férfiak álmaiba. A fiatalemberek csupán meghalni óhajtottak ez idő tájt, és a nyárfasorban végrendeletet komponáltak versben. Szerelem, szerelmeskedés! Soha annyit nem emlegették e szavakat. És a szegény férfiak, ahelyett hogy közös erővel eltaposták volna a kígyót, magukba zárták szerelmi titkaikat, a drága szavakat, amelyek Visztula asszony ajkáról elhangzottak, egyedüllétben úgy ismételgették, mint az imádságot. Ah, mikor tegezni kezdte rajongó férfiát, és veréssel fenyegette udvarlóit, az asztal alatt a térdükbe rúgott cipőjével, amelynél kisebbet csak a gyermekek hordtak a fővárosban; ha vad volt, mint egy makrancos gyermek; ha lágyan325 sírdogált a hangja, mint a megsebesült madáré; ha fekete szemével alulról felfelé nézett, és ajkával csalfa mozdulatot tett; ha titkon megszorította a férfiak kezét, és suttogó szóval rejtett bájairól beszélt: – sokan szívesen mentek volna érte akár a halálba is, pedig a legtöbb okos férfi tudta, hogy a Rudolf szobránál hiába várakozik reá másnap délben, Bella a Duna-partra megy sétálni, vagy a barátok templomába imádkozni, és senkit sem szeret igazán, csak az elvált férjét.
Táncolni úgy tudott, mint egy spanyol táncosnő, fütyülni, mint egy hortobágyi juhász, minden nótát ismert, és a háztartása olyan rendes volt, mint egy derék háziasszonyé. Kis halott gyermekéről való emlék rejtőzött nyakában a gyémántcsillagok alatt, sűrű haját ügyesebben fésülte maga, mint a francia fodrász, varrni és hímezni tudott, szép verseket mondott emlékezetből, és az elvált férjét mindig koholt szerelmi kalandokkal mulattatta esténként, mikor egyedül voltak. Fekete szeme villogott az elképzelt szenvedélytől, mint a balvégzet, együtt meghalni valakivel, falusi temetőben feküdni, és vadvirágot szedni tavasszal az erdőn: úgy szeretett volna, mint élni. Sápadt arcára olykor búbánat telepedett, mint valamely régi románc, amelyet erkélyek alatt énekeltek boldogtalan szerelmesek, és takarékosságból szívesebben járt gyalog, mint tramwayn. A cipője a legdrágább cipő volt a fővárosban, a ruhája kelméjét francia selyemgyárakból hozatta, ékszereit egy bank fiókjában őrizte, és mikor egyedül zongorázott, nem gyújtotta meg a csillárt a szalonban, mert felesleges a pénzt a villanygyár zsebébe dugni.
Orbán gróf, aki kedvéért elhagyta a katonai pályát, körülbelül két esztendeig szelídítette a párducot. Hatalmas, tagbaszakadt, szinte rendkívüli jelenség volt Orbán, aki százados koráig úgy bánt a nőkkel, hogy néha megengedte nekik a szerelmük kifejezését. Asszonyok, lányok jöttek-mentek a katonatiszt életében, és Orbán körülbelül akkor örült nekik legjobban, mikor kiszellőztette utánuk a lakását. Ha egy aranyszínű vagy fekete hajszál az atillája gombjára csavarodott, a legénye reggel erős kefével esett neki a kabátnak. Az úgynevezett rózsaszínű posták kedvéért sohasem szakította félbe délutáni álmát, estve unottan ült a télikertben, és minden különösebb érdeklődés nélkül hallgatta a francia szubrettet. A bajtársai itt-ott elmaradoztak mellőle az élet folyamán, a szolgálati pisztoly ólma gyakran átfúrt női arcképeket jó tiszt urak szíve fölött, mikor nagyon unalmassá lett a vidéki élet, érzelmes főhadnagyokat találtak reggelenként az asztaluk felett egy-egy asszonylevélre borulva, és a halántékból lassan csepegett a hidegülő vér, vadászatokon326 a vakmerő lovasok Istent kísértették, ha rossz hír jött a fővárosból: Orbán gróf tunyán legyintett kezével, midőn hölgyismerősei a halálra hivatkoztak mint egyetlen segedelmükre. Aztán egy napon utolérte a nőhódítók végzete, a sors útjába sodorta Visztula Bellát, aki egy kelmekereskedő felesége volt a fővárosban, és hír szerint már több férfinak kitekerte a nyakát. A kapitány a galíciai vonat étkezőkocsijában megindultan hallgatta a bécsi utazó elbeszélését, aki egykor jómódú kereskedő volt, de Visztula Bella miatt öngyilkosságot kísérlett meg, hitele elveszett, üzlete tönkrement…
Orbán gróf hidegen legyintett:
– Nem értem a dolgot. Igen közönséges, mondhatni, csúnya fekete asszony őnagysága, amint a múltkor megismerkedni voltam szerencsés vele a cukrásznál.
A szőke fiatalember, akinek őszinte kék szemét álmatlanság gyűrűi övezték, jólelkűen figyelmeztette Orbán grófot:
– Vigyázzon, kapitány úr, ne sokat beszélgessen vele. Elveszi az a lelkét az embernek. Eszét, szívét, életét. Én – pedig három éve az esetnek – nem merek a fővárosba menni; hátha találkozom vele…
– Gyönge férfiak – mormogta a kapitány, és a határszéli hegyeket bámulta a cigarettája füstjén át. A havas kísértetek között néha feltünedezett egy gyermekes, sápadt arcocska, gyöngéd áll és keleti hangulatú orr, amely a dzsinneket, a csodalámpást és az utazó Szindbádot az Ezeregyéjszakából juttatta az Orbán gróf eszébe. És a haja sűrű volt, mint az álom, amely erős lengyel pálinkák fogyasztása után következik. Orbán gróf három nap múlva újra a főváros felé utazott a határszéli állomásról.
„Megnézem – gondolta –, mi van ebben az asszonyban! Majd én belenézek két megverő szemébe.”
Ezután már nem is igen ment vissza a régi állomására (hátha találkozik a bécsi utazóval!), az asszony elvált, és a gróf felesége lett. Hat hónap múlva egy estén az ágy szélére ült. Keresztbe vetette pillangós papucsait, és a haját fonni kezdte éjszakára.
– Emlékszik arra a szőke katonára, aki valamikor együtt szolgált magával Galíciában?…
Orbán gróf nem emlékezett.
– Főhadnagy volt? Vagy százados?
– Én bizony nem néztem a csillagát. Délután találkoztam vele a városban, kocsizni mentünk a ligetbe, mert fontos mondanivalója volt.327 Bevallotta, hogy őrülésig szerelmes belém. S én nem tudtam neki ellentállani.
Orbán gróf előbb a revolvert vette elő, aztán a szomszéd szobában töltötte az éjszakát, és reggelig sírt a díványon. Másnap, harmadnap tűvé tette a várost a szőke katona után. Az asszony hízelkedve simult hozzá.
– Csak kitaláltam az egészet. Kíváncsi voltam, szeretsz-e még!
Egy hónap múlva megismétlődött az eset hajfonás közben. Most egy állatorvost vádolt meg Visztula Bella elcsábításával. Orbán gróf őrjöngött, célba lövöldözött reggelig a szobájában, a rendőrséget is mozgósította – az állatorvosnak se híre, se hamva.
Harmadszor és negyedszer is megismétlődött az eset bizonyos időközökben. Egy selyemárussegéd, majd a bécsi kék szemű utazó került szőnyegre, akivel való találkozását egyszer Orbán gróf elmondta. Az egykor daliás gróf őszülni kezdett, álmatlanság gyötörte, végrendeletet írt, és kékesszürke szemében többnyire olyan fájdalom ült, mint egy megvert gyermek szemében.
Ötödszörre egy külvárosi házmestert emlegetett az asszony mint szerelme alanyát. A gróf csendesen felvette a köpönyegét, fejébe nyomta kalapját.
– Most itt hagylak! – mondta az asszonynak.
Visztula Bella nevetve fonta a haját.
– Majd visszajössz! – felelte.
És a gróf csakugyan elutazott, messze, Észak-Magyarországba, egy elhagyott, régi kastélyba. Hiába írta meg az asszony, hogy szerencsétlen beteg teremtés, aki minden holdváltozáskor megőrül, hűséges, becsületes, derék asszony volt, sohasem csalta meg az urát, csak kínozni akarta. A levelet nem bontotta fel Orbán gróf.
…A civilbe öltözött dragonyos a Rudolf-szobor körül simára taposta a havat. Visztula Bella nem szokott elmenni a találkozókra, csupán ígéri. A barátok templomába jár, és térden állva imádkozik az elvált uráért, Orbánért. A fejét lehajtja, a téli nap megvilágítja a homlokát, olyan, mint egy szentkép – a palesztinai asszony mása.
(1914)328
