Szegilongi
Szegilongi
Orbán gróf, a fáradhatatlan utas egy napon estefelé kipillantott utazókocsija ernyője alól, amelyben századeleji tiszt urak utaztak az olasz határ felé, és az útba eső fogadósnéknak egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az asszonyoknak egész életükre volt min gondolkozni, zöld tavak mutatkoztak esőverte mezők között, és a szélkiáltó madár éles hangja hallatszott a kocsi fölött. Ezen a tájon lakott valahol Szegilongi, aki egykor orgonamester volt az öreg hercegnőnél, éjjelente olykor köpenyegével eltakarva arcát, kiszökött a Schwarzenberg téri palotából, és fölkereste azokat a helyeket, ahol az előszobában tisztek fehér köpenyege függött a fogason, odabenn a fáraóbank állott, vagy verejtékes vedrekben a francia emelkedések termése hűlt, és öreg inasok vállra vetett, nagy ezüsttálakon szolgálták fel a bóbitás aranyfácánt vagy Fatmé kisasszonyt, a keleti táncosnőt. A szent életű orgonista, aki napközben fekete selyemreverendában járt az öreg hercegnő palotájában és a zeneteremben, a napsütéses erkélyablaknál szinte imádkozásra hajtott fejjel tanulmányozta régi mesterek kottáit, egyike volt a fáraóbank legtekintélyesebb oszlopainak. Selyemfrakkja béléséből szinte végtelen hosszúságú, fehér harisnyát göngyölített ki, az újonnan vert aranypénzek halk csörrenéssel kezdték meg vándorútjukat, amint szinte mohó vággyal tolongtak előre a harisnya mélyéből. Szegilongi a kis sárga legényeket mint nyárfaleveleket őszidőben sepergette tenyerével a zöld asztalon. Szinte átszellemült arckifejezéssel figyelte a játék esélyeit, mintha az előtte heverő pénzhez semmi köze sem volna, csupán a szerencse forgandósága, csalfa változékonysága érdekelné. Kevésbé bizalmas ismerőseivel francia vagy német nyelven váltott igen udvarias szavakat, magyarul csupán Orbán gróffal beszélt, aki azt ígérte, hogy a tiszti kabát levetése után maga is muzsikusnak áll be egy vén grófnőhöz vagy egy éjjeli házba, ahol úgy csattog a lányok tánccipője a teremben, mint a nagypénteki kereplő hangja a böjti szélben. Szegilongi333 megbocsátólag mosolygott, és midőn tekintélyes nyereséggel visszavonult az első kakasszónál, és a tiszt urak bortól, játéktól és táncosnőktől felhevültén jobbra-balra dőltek a törökös kereveteken, mintha valamely régi festményről másolták volna a pózokat, az orgonista mindig magával kérte Orbán grófot, aki éjféltől kezdve rendesen egyetlen tallér nélkül lődörgött a játékasztalnál, és csupán akkor harapta össze az ajkát, ha nem tetsző játékos felé fordult az ingadozó szerencse. A fajtalan mulatozás tehát már nem találta a „Velencei csillag”-hoz címzett házban sem az orgonistát, sem Orbánt. A kanyargós bécsi utcákon, amelyek ebben az időben még csaknem a dalos Augustiner korabeli állapotában voltak, szélben zörgő lámpák alatt, a sötét Duna-csatorna tájékán, hol messziről rejtelmes füttyök vagy elfojtott sikolyok hangzottak, sietve haladt a két barát. A tiszt úr néha megzörgette kardtokját egy utcaszeglet sarokkövén, Szegilongi azonban megérintette a karját:
– Nem kell félni, tiszt úr barátom. Elég csinos emberek vagyunk.
Az orgonista valóban oly erős volt, mint egy acélcsavar, amint egy alkalommal egy félelmetes külsejű, elefánt nagyságú útonállóval elbánt egy külvárosi utcában.
– Még néhány évig zenélek a hercegnőnek oratóriumokat, és járok papucsban vastag szőnyegeken, aztán földesúr leszek a Nyírben, és agarakat tartok. A megyei gyűlésre négy lovon hajtok be. Istenem, tán még vicispán is lehet belőlem vagy a fiamból, hacsak ki nem derül, hogy zenész voltam – mondta Szegilongi magyarul, midőn előbb körülnézett a sötét utcán.
Orbán gróf fanyar kedvvel rázta meg két széles vállát, amint hahotázott.
– Talán meg is házasodol?
Az orgonista erre nem felelt mindjárt, csak később tért vissza a dologhoz.
– Az atyám hatvanesztendős koráig muzsikált az Esterházyaknál. Kegyelmesek voltak hozzá, ahány öreg herceg vagy hercegnő örök álomra szenderült ezen idő alatt, végakaratában megemlékezett atyámról. A boldogult öregúr emígy tekintélyes vagyonra tett szert, amíg egy napon Kismartonból Bécsbe vitte útja, egy Stradiváriust kínáltak megvételre a hercegnek, amelyet azonban csak Bécsben lehetett megtekinteni. Ugyanezen időbe esik, hogy a „Kék dobos”-hoz címzett mulatóhelyen feltűnt egy Szegilongi nevezetű táncosnő, aki akkoriban tért334 vissza a napóleoni hadjáratokból. Hol egy Bonaparte oldalán volt Pompadour asszony valamelyik királyságban, majd meg az ausztriai ház egy fiatal hadnagya mellett volt szolgáló. Változatos és gyönyörű életet élt. Gyermekkoromban, míg hajammal játszadozott, gyakran mesélt elmúlt, szép életéről, a magyar pusztákról és komoly, fehér ebekről, ahol született, és a nyírségi borús égboltozat furcsa fellegeiről, amelyeknek bánatos képe a tiszai kiöntések holt vizeiben tükröződik. Elmondta, hogy mindig csak szeretett, és mindig ő áldozott a férfiakért. Csupán egyetlen ember ment tönkre a közelében, s ez atyám volt. A tiszta életű öregúr, aki egész életében csupán szent életű öreg hercegnők nagyon fehér és hűvös kezét csókolta meg a zenélés végezetével, kizökkent nyugalmából a furcsa virág látására, akinek vér, csatamezők füstje és a kontinentális országutak katonai kvártélyai kölcsönöztek illatot. A kismartoni hangversenymester a korzikai példájára pompával árasztotta el anyámat, és legrégibb emlékeim csodálatos, fehér medvebőrökhöz fűződnek, valamint bíborpiros székek aranyos lábaihoz és asztalterítők aranyból és selyemből szőtt rojtjaihoz. Almásszürke póni lovacska ügetett kis kocsi előtt – lehet, hogy csak álmodtam –, és egyszer egy hamvas hajú, nagyon fehér homlokú, rendkívüli tiszta szemű hercegnő hűvös, de jóságos tekintete reátapadt hosszú gyermekfürteimre. Ez a havasok tengerszeméhez hasonló tisztaságú szempár a messziségből, talán a felhőkből vagy egy távoli hercegi várlak pálmafás erkélyéről vagy tán egy kastélykápolna térdeplőjéről – fenn Szent Cecília képe – elkísér egész életemen át, miután atyám megzavarodott fejjel és tépett lélekkel hirtelen elbujdosott, és utoljára a Grác felé vezető postaúton látták gitározni egy isztriai lány társaságában… Amint mostani úrnőm megtér a teremtőhöz, és felvettem a végrendelkezésben biztosított összeget, anyám szülőföldjén, bús Nyíren – amelyről annyit álmodtam – tornácos, régies nemesi házat veszek, jó lovakat, megbízható öreg cselédeket és egy jó barátot, esetleg egy nyugalmazott, deres bajuszú tiszt urat, akivel fiatal koromban éjjel a bécsi utcákon sétáltam, aki nem csábítja el a feleségemet…
– Talán már van is menyasszonyod? – kérdezősködött Orbán gróf, aki szerette a regényes dolgokat, habár sehogy sem tudta magát elképzelni deres bajusszal a penzióban.
Szegilongi erre a kérdésre sohasem adott világos választ. A véletlen azonban csakhamar közbelépett, hogy az éjjeli sétáknak örökre végük legyen. A „Velencei csillag”-nál egy részeg kapitány egy éjszakán megragadta335 az orgonista kezét és hamis játékkal gyanúsította. Szegilongi egyetlen ökölcsapással leterítette a kapitányt, aztán nyugodtan eltávozott a helyiségből. Orbán gróf utánament a folyosóra.
– Mit szeretsz jobban? Pisztolyt vagy kardot? – kérdezte.
Az orgonista vállat vont.
– Én csak egy muzsikus vagyok, én nem duellálok.
A tiszt elképedve nézett barátjára.
– Hiszen te akkor…
– Csak mondd ki: becstelen vagyok – felelt nyugodtan az orgonista. – Ám nem szándékozom többé e helyre jönni, a városból is elutazom. A kegyelmes hercegnő véleményem szerint sohasem hal meg, elég vagyonom van, és arám sürgeti az esküvőt.
Orbán gróf komoran, összefont karral, mélységes keserűséggel nézett az orgonistára.
– A „Párizsi rózsa” holnap vagy tán egy óra múlva már túl lesz a bécsi vámvonalon, és majd földesasszonyként támad fel. Ha egyszer valamikor a Nyírben jársz – észak felé –, ha egy kis finom, nemesi birtok mellett visz el utad, ahol rózsák nyílnak a házfalon, térj be egy szóra, tiszt úr barátom.
Orbán gróf szótlanul hátat fordított az orgonistának. Néhány nap múlva azonban valóban tudakozódott a táncosnő után, aki „Párizsi rózsa” név alatt lépett fel egy éjjeli mulatóhelyen. A táncos hölgy valóban eltűnt nyomtalanul Bécsből, mint az orgonamester.
Orbán gróf a Nyírség északi táján utazgatva, mélyen behúzódott utazóhintajába. Nem akart rózsákat látni régi nemesi ház falán.
(1914)336
