Bogárka, a táncosnő
Bogárka, a táncosnő
Csurli úr, akiről néhányan még tudjuk, hogy egykor tehetséges, üde, csinos ifjú volt, jelenleg azonban öreg őrült, egy kis német lap irodájában, közel a padláshoz és éjszaka a nem jó szagú hasábokat korrigálja, egy reggelen csónaknak képzelte magát, vitorla és kormány nélküli csónaknak valamely rohanó járású folyón – az evező a vízbe esett, sőt a ladik fenekén lyuk keletkezett, és a víz már szivárgott befelé. A part messze van, sötét van, vihar van, sehol semerre senki. Csurli úr nemsokára elmerül a hideg habokban. A csónak orrán helyes kis rézbetűkből olvasható volt neve. Tasmánia. Így hívták Csurli urat, midőn reggel hazafelé vergődött Budáról vagy Kőbányáról vagy Újpestről vagy Visegrádról, ahol éppen barátjával (Rudenz Ulrikkal vagy más tekintélyes lovaggal) tömérdek bort ivott, verseket gondolt a szíve közepén, de kívülről káromkodott, barna, gyönyörű szemű nőket képzelt a szomszédságba, és álmodozva mormogta: „Szenyóra, eljön a temetésemre?” Pedig csak Rőt lovag vagy Csingilinge Jóska ült mellette. Dideregve, vacogó foggal feküdt a paplan alatt az omladozó kis szállodában, a város szélén, mert mint kultúrember és mint kontinentális gavallér, nem feküdhetett máshol, Párizsban a „Grand Hotel”-ben, Berlinben az „Esplanade”-ban, Londonban a „Cecil”-ben, Budapesten a „Fehér farkas”-ban, ahol néhány esztendő előtt még állás volt a vidéki kocsik számára, de manapság csupán Gyöngyöspataki Gábor színházigazgató és neje szállottak meg a „Fehér farkas”-ban, mint legutolsó emberek Magyarországon, akik még tengelyen utaztak. Gyöngyöspataki (egykor híres velencei mór a vidéki múzsában) még nem ült vonaton, kis szőlője volt Érden, rajta borház (fehér és arany csillagocskákkal behintve a fal, amit az igazgató maga festett), kocsit, lovat tartott, minek utazott volna tehát vasúton? Jó darab idő múlott el, míg a hánykódó, léket kapott csónak a kétségbeesés alkohollal mérgezett folyóján, a viharban, fegyverdörejben, erdei orgyilkosok és sápadt képű, véres tekintetű pálinkásüvegek között partot ért: Csurli, a szegény őrült129 fiatalember végre elszunnyadt, és bozontos fejéből egyenkint szökdöstek el az éj folyamán oda beköltözött lakók, akik harmincfokos szesz vagy francia pezsgő társaságában jöttek, de mert az alvás órájában elszöknek a párolgó szesszel: a kis táncosnő piros szoknyájában és finom arcával, amelyen a bőr még olyan gyöngéd, mint a fiatal fa kérge tavasszal, Homlai, Magyarország legnagyobb hazugja, barna képű zenészek, jókedvű, ravaszkás szemű pincér, a portás, aki jegesmedve módjára lóg ide-oda a mulatóhely kapujában, virágot és kézimunkát áruló öregebb nők, akik egykor maguk is a színi pályán működtek, de emlékben csupán a hajfestéket és a rizsport tartották meg, azután megint Lajcsi, a Comédie Française tagja, aki a kiskocsmában énekel, megint a táncosnő piskótalábával és bodros, göndörkés, barna hajfürtjeivel – „Bogár, Bogárkám!” – mormogja álmában Csurli – ezres bankó, öklöndöző öregember, Pipiske, az újságárus fiú, pirosra főtt rák, amely azonban mérget tartalmaz, felkunkorodott farkú kandúr, és a háttérben, mint egy pohos hegy, holdvilág alakú fejjel és igen nagy lúdlábon Csalóközi lapszerkesztő, aki a táncosnők lapját kiadja, és Csurli urat éjjelente személyes barátai között tiszteli, így röpködtek ők mind tova a kis szállodai szobában Csurli úr alkoholtól mérgezett agyvelejéből: a piros rákok az ajtón távoztak, a táncosnő cigarettapapiros alakjában szállt ki a harmadik emelet ablakából, míg a nagyon kövér Csalóközi már előre bekormozottan bújt be a vaskályhába… Az ajtón dörömböltek. Anton, a bérszolga azt jelentette, hogy Gyöngyöspataki színházigazgató és neje a délelőtt folyamán megérkeztek a „Fehér farkas”-ba: mire hősünk, Csurli úr, aki a színházigazgatóné-nak alattomban egyik legnagyobb tisztelője volt, még mámorosan, az éj groteszk képeitől és csengő tánczenéjétől megrészegedve talpra állott, mintha ezt is csak álmodta volna, mint a gyöngéden libegő hajfürtöket a táncosnő fehér homlokán, a bort, a sört, a likőröket, a szenvedélyeket, a szerelmeket, a bánatokat: talpra állt, s garderóbjából finom szalonkardot, selyemfrakkot, hímzett, csipkés inget és heliotrop illatot keresett elő, midőn a színházigazgató és neje udvarlására szobáját elhagyta, a földszintre ment, ahol korcsmaüzlet volt a vidéki és helybeli uraságok rendelkezésére. A színházigazgató vadmacska bundácskájában ült, fekete bársonyból való fövegét a feje búbjára tolta, vastag aranylánca csaknem a földet érte, és mind a tíz ujja igénybevételével pörköltet evett, amit a „Fehér farkas”-ban egy kiérdemesült lókereskedő receptje szerint szoktak főzni, de azért Mezőtúr felé, egy leveles határcsárdában készítik mégis a legjobb pörköltet Magyarországon. A piros abroszt tán még Zsigmond130 király idejében helyezték el az asztalon, la belle Bella, a színházigazgatóné zöld dolmánykájában és császárpiros kalapjában mindenesetre angol királynő módjára foglalt helyet az asztalnál, mint talán Stuart Mária, midőn Walesben utazott, és a Györgyhöz címzett fogadóban megszállott. Mily drága volt a kis, kövéres kéz, amely bizalmasan, sokat ígérőén, hamiskodva Csurli úr kezében elhelyezkedett! Mily mámorító volt a szemeknek gyöngéd, búskomoly és álmodozó pillantása, amely Csurli úrra reászegeződött: „Lássa, még mindig ezzel a vadállattal élek együtt!” – mondta a direktorné szeme. A virágkehely alakú szájacskájában könnyedén füstölgött egy kis cigarett, míg a retikülben sok ezüst- és aranypénz csörgött, mintha Gyöngyöspatakiék minden vagyonukat ércpénzbe fektették volna. A frissen csapolt sör sárgán, tündökölve, jó szagúan állott a kancsóban, a napsugár reápillantott, és azt hihette, hogy hervatag, fényes, őszi tájon nyargal, ahol nyárfák állnak, és a kis folyón fonnyadt kankalinok úsznak. „Hö. A vidéki pasasérok manapság csupa Márkus Emíliákat óhajtanak látni a színpadon. Vagy legalábbis fiatal, csinos nőket, akiken jól megfeszül a harisnya vagy tricot. Ebben járunk Pesten.” Így szólt a füstölthalszagú színházigazgató, la belle Bella rábólintott: „Én bizony már nem festem ki magam senkinek a kedvéért, nem azért vagyok direktorné” – toldította meg férje mondatát. Csurli úr a mellénye zsebébe nyúlt, számlacédulára felírottan ott helyezte el azon kis táncosné lakcímét, akinek fehér homlokán a barna hajfürtök úgy libegtek, mintha szél fújdogálná őket. „Bogárkám – sóhajtotta magában –, bocsáss meg, hogy eladlak, de az öreget mégiscsak el kell most küldeni innen.” Még néhány imádságos szót fűzött e gondolathoz, aztán leánykereskedőhöz méltó ügyességgel ajánlotta Bogárkát barátja, pártfogoltja és vidéki komája, Gyöngyöspataki színházigazgató figyelmébe. A fekete bárány temérdek „hö”-t mondott, az asztal alatt kétszázszor megnyomta Csurli úr „la Belle” lábát, végre megmozdult a vadmacska prémje.
– Elmegyek hozzá, és ha csinos, leszerződtetem – dörmögte a színházigazgató. – Kérlek, vigyázz, hogy „la Belle”-t el ne lopják.
Így adta el Csurli úr Bogárkát, akit talán igazán szeretett életében.
(1912)131
