Klaránsz rossz útra tér
Klaránsz rossz útra tér
Monte Cristo egy kínai templomokkal és sárkányokkal aranypirosra festett ládán ült, és a reggeli postáját olvasta. Temérdek levelet kapott mindenfelől a városból, mert egy józsefvárosi leánynak hozományt adott, csalfa asszonyokat elválasztott az uruktól, nyertes lóversenytiketteket küldött letört sportembereknek, csődbe jutott kiskereskedőknek boltot nyitott Kőbányán, és szomorú, szegény és szép zsidó lányoknak jó cipőt küldött, a tisztességes asszonyokat számon tartotta, és a névnapjukon egyedül ő emlékezett meg róluk, beteg öregasszonyokat pártfogolt, és megbüntette a fiúkat, akik az anyjukat verték, zsokénak fogadott fel kisfiúkat, akik a palánkon lovagoltak a városligetben, és még megszámlálhatatlan jó cselekedet terhelte, amiért a külvárosi házakból az anyák figyelmébe ajánlották erényes leányaikat, a kávéházi csalók új üzletet találtak ki számára; szeretőtartó asszonyokat bepanaszoltak a kétségbeesett férjek, szerencsétlen kártyásokat a nyomorgó feleségek, mostohaapákat a kisleányok, civakodó perditák egymást vagy erőszakos gavallérjukat, szegény tabáni leányok a budai aszfaltbetyárt, feldúlt családi boldogságokért a gyermekek az anyát vagy apát; kalapra valót kértek tisztességes lányok, új ruhácskát és tankönyvet a gyermekek, trotőrszoknyát a mamák, szerencsepénzt az apák, találkozóhelyet a titkos szerelmesek, menedéket az öreg férfiaktól üldözött leánykák, lelki vigaszt néha egy özvegyasszony, megnyugtató szót szegény kijátszott, megcsalt férfiak, kis budai villát az ábrándozók, portrémegrendelést a festőkisasszonyok, kölcsönt a költők és a boldogtalan kaszírnők a főhadnagy visszahelyezését Komáromból.
Monte Cristo rövid ideje tartózkodott Budapesten, midőn körülbelül mindennel és mindenkivel megismerkedett a városban. Megtudta, hová jár a polgármester zongorázni és marhahúst ebédelni, mikor találkoznak az Oktogon téri két szerelmesek, kik a szeretők és kik sírnak magukban, mikor senki sem látja őket, és kik hivalkodnak a bánatukkal,407 boldogtalan szerelmükkel… Délután néhány aranypénzért egy pesti asszonygyülekezetet hallgatott meg egy függöny mögül. Pesti úriasszonyokat, akik barátnőjük lakásán a földön ültek, és valamennyien azért sírtak, mert szerelmesek voltak. – Mi vagyunk a peches asszonyok – mondták kórusban, és igyekeztek felülmúlni egymást keserves bánatban, boldogtalan szerelemben. Csak egy asszony állt egyenesen és büszkén a jajgatók között. Mert ez már tudta, hogy öngyilkos lesz a szeretőjéért.
Estére a mozgószínházban meghallgatta, hogy mit mondanak az édes kislányoknak a setétségben, és a nagy színházban megnézte a gyémánttal feldíszített nőket, akik délután a kedvesüknél mérget akartak inni, a páholyokban a frakkos férfiakat, akik összeráncolt homlokkal várják a színpadi és családi dráma befejezését, angyalszőke lányokat, akik De Sade márkit eredetiben olvasták, foszforfényű, mohó asszonyszemeket, gonosz, sárga szemeket, a női kezeknek járását, amelyek látszólag oly tiszták és ragyogók voltak, mint a briliánsok vize az ujjakon, és a lábaknak titkos mozdulatait, amelyeket olyan cipő fedett, amelynek áráért vidéken meg szokták ölni a zsidó kocsmárost…
Kisfiúkat hallgatott ki a játszótéren vagy a ligetben, akik jövendő életükről beszéltek. A halálhoz küldött aggastyánokat vagdosott le a fákról. A Duna-partról cipelt el megcsalt, elámított, fiatal nőket. A műlovarnők bánatát ellenőrizte, és a Ferenciek templomában a grófnő háta mögé állott, hogy meglássa, mely imádságnál van felnyitva a könyv. A Városligetben rossz útra induló cselédleányokat vett oltalmába, és bezárta az ablakot, amidőn téli éjszakán halni vágyással feküdt le a bálban felhevült budai kisasszony. L. M.-nét megfogta, midőn kihajolt a negyedik emeletről, és eltévedt gyermekeket kézen fogva vezetett hazáig. Ő volt az, akinek a kezébe harapott az összekötő vasúti híd tájékán a vízbe ugró Margit – mindig a vízbe ugrott, ha csalódott –, és nyomon követte Fannyt, midőn a belvárosi patikákat végigjárta, hogy hamis recepttel elegendő morfiumot szerezzen. A budai kertek alatt sárgarigó módjára fütyülgető gavallérokat figyelemmel kísérte, és több menyecskének megfogta a karját, midőn hosszú habozás után befordult a legénylakás kapuján. A népligetben őszi délután kicsavarta B.-né kezéből a revolvert, a vasúti állomástól hazavitte a szökni készülő Saroltát, a Svábhegyen megakadályozott egy gyilkosságot, elhagyott kerti lakban – a Disznófő felé – felkereste az életuntat, a léha asszonyok szabadkőmíves alapon szervezett kaszinójában megfigyelés alá vette az új408 tagokat, és a zsúr után a külső Andrássy úton a fiatal nőcske mellé lépett, és halkan a fülébe súgta:
– Nem igaz a cifra bánat, sem az elsírt öröm… Nem kell szeretőt tartani, asszonyom, divatból, unalomból, szeszélyből… Egy rossz asszony megmételyez tizenkettőt, míg a rossz asszonynak jól megy a dolga.
És a szőke, álmodozó, verslábjárású P.-né egyszer csaknem feljelentette a sarkon álló biztosnál a szomorú Monte Cristót.
Pesten akkoriban egy szép árva gyermek volt a divatos asszonyok kedvence.
Az árva gyermek életuntnak, művészi szomorúnak, bánatos múltúnak mondta magát, bevallotta, hogy csaknem a gályákra került legutóbbi szerelméért. Artúrnak hívták, és karcsú volt, mint egy finom illusztráció. Vidéki kertek alatt felgyűrt galléros köpönyegben suhant el, mint a gyermekkoruk óta regényt nem olvasó asszonykák képzelik; szomorú, sápadt arca megjelent a fák alatt, mint a királyfi arca a dajkamesében; a pesti szalonban magába merülve, a szimfóniába ámulva hallgatta a karosszékből a nők zongorázását és éneklését, mint Mozart idejében a dandyk; s míg Marianna a kottát forgatta, hátranyúló kezével titkon megsimogatta Artúr kezét. Artúr az életét köszönhette Monte Cristónak – a rejtelmes történet majd egyszer következik –, ugyanezért híven, becsületesen jelentette a grófnak, mit látott, hallott, tapasztalt Pesten az asszonyok körül. Artúr megtért ifjú volt, bőséges hópénzt kapott Monte Cristótól, de néha ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy régi mesterségét folytassa. Ilyenkor kétségbeesetten roskadt le Monte Cristo lábaihoz, és annak jóságos és erős kezét megragadta:
– Ne engedjen el ma, nagyuram, mert bűnbe esek. Künn a Zugligeti úton sétál egy asszony, és a pénztárcájában vadonatúj bankjegyek vannak, amelyeket sajátos parfümjével megillatosított, borítékba zárt, mielőtt hazulról elindult, hogy majd a zsebembe csúsztassa. Ah, nagyuram, kegyelmezzen meg bűnös lelkemnek: rettenetesen csábító vétek finom, előkelő delnőktől jó szagú bankjegyeket elfogadni, éjjel egy lebujban hamisjátékosok között elkártyázni, vagy púdertől, festéktől elszáradt bőrű táncosnők keblébe dugni!… A vér az agyamban zakatol, a térdem remeg, midőn e régi bűn ismét kísérteni kezd. Hiszen sohasem hordtam olyan inget, amelyet magam fizettem volna ki. Kis nővérkéimmel játszadoztam gyermek módjára, és a selyemkendőt a földre terítettem, amelyre Ilonkát leültettem; a kendőn még egy fekete409 hajú, sugárzó szemű asszony melege érzett. És Pálma, szent, drága menyasszonyom sohasem fogadta el a tükröcskéket, finom fésűket, amelyeket itt-ott a városban a nőktől kaptam. Fehér kezével eltolta magától az ajándékot, fázékonyan nézte finom harisnyámat, a szerencsegyűrűt ujjamról az előszobában kellett hagyni… Vajon gondol-e még rám Pálma a zárdában?
Artúr a két tenyerét az arcára szorította, és hangosan zokogott. A férfiak zokogása mindennél meghatóbb. Olyan váratlanul tör fel, mint egy csuklás. Belülről jön, az aranybánya mélyéről, ahol az utolsó életben maradott bányász lámpása pislog, öngyilkosság előtti órában sírnak úgy a férfiak, mint Artúr sírt, ha bűnei eszébe jutottak.
Monte Cristo szótlanul, komolyan ült székében, és a szempillája sem rezdült meg. Amíg Artúr elcsendesedve, bocsánatkérőleg felemelkedett.
– Jellemtelen voltam? – kérdezte lehorgasztott fejjel.
Monte Cristo legyintett:
– Nem törődöm vele – és az előtte heverő levélhalmazból egy többszörösen összehajtogatott levelet vett elő.
– Egy férfi írta – folytatta Monte Cristo. – A nevét nem közli, csak a bánatát. Kérdezi, szabad-e megölni a hűtelen nőt, és számíthat-e az én védelmemre? Olvassa el, Artúr.
Artúr, mintha bűneiért vezekelne, komoly, hivatalos, fontoskodó arccal látott tennivalójához. Becsületes munkát végez, dolgozik…
– Az én nőm – mondta száraz, nyugodt hangon –, Klaránsznak szokták nevezni a barátnői, s azóta barátot, szeretőt áhít. Régente Klári volt, a kisgyermekei lábát és kezét mosta, az ura sok pénzt nyert az üzleten, bútort rajzoltattak az iparművésznél, nagy lakásba költöztek, és a szokásos asszonygyűlésre elvezették őt, ahol a tizenkét asszonyok bánatukat, szerencsétlen szerelmüket elsírták, egymást ugratták, bolondították, rontották, képzelt és igaz érzelmeket hazudtak…
– Már romlott Klaránsz? – kérdezte Monte Cristo.
– Még nem, csak rossz úton van. Énrólam hallott az asszonygyűlésen, kíváncsi lett, ismerni akart, néhányat hazudtam neki, polgári, jóságos arcát egy nagyvilági metreszéhez hasonlítottam, a lábát egy táncosnőéhez, kezét a Lili bárónő kezéhez… Csodálkozva hallgatott, közelebb jött, kinyújtottam a kezem utána, és megfogta a kezem. Most vár a Zugligetben.
– Oda kell menni – szólt Monte Cristo.
– Hazudni?410
– Hazudni.
– És a férje, aki mint a levélből kitűnik, tud a felesége dolgáról? – kérdezte az ajtónál Artúr.
Monte Cristo felvetette sötét szemét.
– Fél talán? – kérdezte. – Hazudni a nőnek nem félt? Ott lesz az asszony férje is.
Artúr meghajolt, és gyorsan lesietett a lépcsőn.
Monte Cristo a szekrényből egy női arcképet vett elő, hosszan, elgondolkozva nézte. Harmincéves, kissé könnyes tekintetű, jóságos homlokú, barna nő volt a képen.
(1915)411
