Régi pesti fametszet
Régi pesti fametszet
Farsang volt akkor Pesten, és az „Arany Sas”-nak, valamint a „Griff”-nek minden szobájába jutott vendég. A bálak egymást kergették, még csak most zajlott le a juristabál, immár készülődhetünk a pestmegyei bálra. És a vasúti állomásról a társaskocsi mindennap hozott friss poggyászokat. Maguk az utasok inkább a lóvonatot választották vagy a fiákért. A fogadói bérszolgák nagy kiabálással fogadták a döngő kapualjba begördülő omnibuszt, és nagyvilági gyorsasággal kapkodták széjjel a poggyászokat. Mintha egész Magyarország Pestre jött volna farsangolni ebben az esztendőben. Hogy valamirevaló leányok nem maradtak odahaza, arról nem kellett még csak vitatkozni sem. Itt voltak mind, Hevesből, Szabolcsból, Borsodból, Abaújból. És a kisasszonykák délután a mamájuk felügyelete alatt elsétáltak a Dominique cukrász boltjába. Addig is, de meg azután is mennyi mindent lehetett látni ezen a furcsa városon. Való igaz, hogy Pesten egészen más formájúak az emberek, mint odahaza Hevesben. A férfiak mily büszkén viselik a cilinderkalapjukat, és mily méltóságteljesen röpülnek a delnők abroncsszoknyáikban. A cipők, amelyek alig láthatók, alig érik a havat. A hevesi kisasszonyok bármennyire vigyáznak, térdig sárosan, havasan kerülnek haza Dominique úr cukrászboltjából. A kis kerek kalapokat az állnál széles szalag bokrétája tartja, és ez a szalagcsokor bájossá, kedvessé alakít minden arcot. És mily nagyok, karcsúak a nők. A szemüket bátran nyitva tartják, és az urak milyen finoman emelik meg nagy cilinderkalapjukat… A kirakatok üveglapja ragyog, a lámpásokat zörgeti a szél. Mosolyogva, kezét dörzsölgetve áll a kis termetű borbély boltja ajtajában, és a kesztyűs nyájasan bólint műhelyéből, pedig még nem is vásároltak nála. Mindenki kedves, szeretetre méltó ebben a városban. Jean, a stuccer szobapincér napjában tán tízszer is kezet csókol. Az elegáns fogatokról a kocsisok tiszteletteljesen köszöngetnek, a piros sapkás hordár bizalmasan emelinti meg sapkáját, mintha már otthonról, Hevesből ismerné a kisasszonyokat.81 A lovak a kocsikban vígan emelintik lábaikat, az aranysapkás portás fütyül a fogadó előtt a hintóért, és reggeltől estvélig a kisasszonyoknak köszönget. Jó sörházillat van a földszinten, amilyen szaga a tekintetes úrnak szokott lenni, midőn háromnapos kirándulás után Hevesre hazamegy. A pincérek frissen megfésülve, és a tányérok olyan kedélyesen zörögnek, mintha fizetni sem kellene a városban. Estére a színházban tündöklő lámpafény, és a zenekar végtelen bájjal, gyönyörűséggel játszik. A színpadon tarka ruhás népek, egy selyemruhás dáma olyan szeretetre méltóan mosolyog bele a nézőtérbe, hogy szinte meg lehetne csókolni. Ez így van Pesten.
Egy napon ismét Dominique cukrászboltjában üldögéltek kisasszonyaink, akik, mint mondám, mamájukkal a farsangra Pestre érkezének, és miután a szomszédjukban senki sem foglalt helyet, egymás között arról beszélgettek, hogy odahaza Hevesen mégiscsak jobb a tej, mint Pesten. A mama a sokszor látott bécsi divatlapot tanulmányozta, amelyet ingyen mutattak meg a cukrászboltban. (Tudniillik, ruhakészítés is tervbe volt véve titokban.) Egy fiatal tiszt lépkedett a havas gyalogjárón és az ablakon át hódolatteljesen szalutált. A kisasszonyok gyöngéden egymásra néztek, és elpirultak, mert anya engedelme nélkül ismerkedtek meg az elmúlt bálon a tiszt úrral.
Az ifjú tiszt szürke köpenyege eltűnt a hóesésben, dámák érkeztek a cukrászdába rókaprémes bundákban, a cukrászkisasszony nyájasan mosolyog rájuk, Dominique úr leveszi sapkáját, és pörkölt kávé illata szálldos be a konyhából.
Az egyik dáma nyájasan biccent a társaság felé. Gabriella és Júlia vetélkedve kiáltják:
– Kezét csókolom, néni.
A mama is elmosolyodik, és finomkodva fogadja az üdvözlést. Bizonyos pesti háziasszony e dáma, akivel már néhány szót váltottak a cukrásznál. A háza a Kalap utcában van, de az apja csak órás volt. Férje hivatalnok a városnál. Ezzel szemben a hevesi asszonyság a kisasszonyok nagy bámulatára azt mondja a dámának, hogy ők kastélyban laknak Hevesen, és három szobalányt tartanak.
Nemsokára azután egy nagyon előkelő külsejű dáma egy sárga képű fiatalember kíséretében megérkezik. Fekete hajú, szép szemű és büszke arcú delnő, aki nem néz sem jobbra, sem balra. És divatos öltönyével különb tán nem is található Pesten. Igen kis keze van, csöpp lába, a halántéka mellett egy hamvasodó fürt… Dominique úr a piros plüssel bevont82 székeket húzogatja, a cukrászkisasszony boldogan mosolyog, a Kalap utcai háziasszony félhalkan, kezét szája elé emelve, átszól a hevesi asszonyságnak.
– A gazdag Szendreynek a lánya meg a fia.
A hevesi mama elismerő, sőt barátságos pillantást vet az előkelő dáma felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy: „mi, gazdagok, tartsunk össze”. A Kalap utcai háziasszony szintén szeretne a gazdagok társaságához tartozni, ezért közelebb húzza székét, keskeny szájáról letörli a kuglófot, és halkan, gyorsan így beszél:
– Azelőtt a Petőfi költő neje volt. Elszökött vele a jó és gazdag szülőktől. Persze az ilyen dologból sohasem lehet rendes, tisztességes ügy. Korán özvegy lett, másodszor is férjhez ment, de az a beteg fiú még az első házasságából maradt. Az öreg Szendrey többet bír százezer forintnál is.
A hevesi mama most már büszkébb, mint valaha, mert íme, nagyszerű mondanivalója akadt:
– Ismertem azt a Petőfit. Egyszer kastélyunkban ebédelt, és írt az emlékkönyvembe. Lányok, ti olvastátok, hogy mit írt Petőfi az emlékkönyvembe!
– Igenis, mi olvastuk – feleltek egymást megelőzni óhajtván a kisasszonyok.
Gabriella később kuncogva mondja:
– Julis tudja könyv nélkül a verset!
De a mama szigorúan pillant, és a kisasszonyok ijedten elhallgatnak. Istenem, csak nem követtek el valami neveletlenséget itt a cukrászdában?
Az előkelő dáma, a gazdag Szendrey leánya bár tudja, hogy az asszonyok most őróla beszélgetnek, nem néz sem jobbra, sem balra. Megszokta már, hogy észrevegyék, bárhová menjen. A sárga arcú, boglyas fejű fiatalember melankolikusan és bizonyos dacossággal ül helyén, mint azok a gyermekek, akik lehetőleg nem szeretnek engedelmeskedni. A kávéja érintetlen, és vértelen ajkát olyan erősen szorítja egymásra, mintha arra is el volna készülve, hogy még az erőszaknak sem enged. Nem, nem issza meg a kávét. De egyszerre megenyhül búskomor, elszánt tekintete, mert azt kénytelen tapasztalni, hogy a hevesi kisasszonyok közül az egyik, az ábrándosabb, a barna Julis odaadással, csöndes mélázással figyeli az öreg Szendrey unokáját.
Petőfi Zoltán először is büszkén elkapta a tekintetét a leány arcáról, mert nem tartotta magához méltónak, hogy ő egy falusi kisasszonyt figyelemre méltasson. A nyájas képű és nagyon fehér arcú cukrászleányra83 vetett egy alattomos pillantást, de a fehérképű maga is azzal volt elfoglalva, hogy a nagy bajuszú jogász pillantásait viszonozza a cukrászbolt ablakán át, amelyet csak félig takart el a bizonytalan színű függöny.
A jogásznak nagy cilinderkalap volt a fején, a kezében hatalmas fokos és zrínyijén bőséges zsinór. A csizmáján sarkantyú, amelyet, hogy a rátapadt hótól megtisztíthasson, fél lábon állott, de szemét mégsem vette le a Dominique cukrászda belsejéről.
A fehér képű leány pedig kitágult szemmel bámult ezalatt…
Zoltán tehát, kelletlenül ugyan, ismét csak a vidéki kisasszonyt vette szemügyre. Madárképű, vékonyka, szomorkás teremtés volt Julis, aki bizonyosan nem tudott egyebet, mint áhítatosan, kitartóan, szent odaadással nézni.
Nézték tehát egymást, mert a Kalap utcai háziasszony most már egészen közel hajolt, amint a gazdag Szendrey leányáról beszélt. Gabriellának ugyancsak ügyelnie kellett, hogy egy-egy szót elkaphasson a suttogva mondott szavakból.
– A teremtésit! – mondta egyszer a hevesi asszonyság olyan őszinteséggel, mint odahaza szokta, midőn a cseléddel veszekszik.
Az előkelő dáma talán azt is meghallotta, mert megvető, gőgös pillantással mérte végig a két sugdosó asszonyt.
Zoltán és Julis ezalatt tehát kedvükre nézegették egymást. Azon már túl voltak, hogy el-elkapkodják a tekintetük a másik tekintete elől. A madárképű kisasszony szinte visszafojtotta a lélegzetét, Zoltán a hajához, serkedő bajuszához nyúlt igen gyakran… Künn nagy pelyhekben hullott a hó, és a jogász az ablak előtt már javában hasonlított a behavazott katonához a laktanya előtt.
Az óra négyet ütött, és halkan egy bécsi keringő zendült fel Dominique cukrászdájában.
*
– Tehát úgy volt – mesélte egyszer anyai nagynéném, Julianna néni, midőn már a haja fehér volt –, hogy Petőfi Zoltán halálosan szerelmes lett belém, midőn mamáékkal Pesten farsangoltunk. Lehet, hogy nekem is tetszett volna, ha rákerül a sor, mert hiszen elég jó családból való ifjú volt, és az öreg Szendrey sem volt szegény ember. Több háza volt Pesten, vidéken birtoka, készpénze a takarékban. Szegény fiú, szegény Zoltán majd meghalt értem… Kár, hogy sohasem beszélhettünk egymással.
(1912)84
